A városi galamb olyan, mint a pacal – szinte senki sem közömbös iránta. Van, aki rajong érte, keresi a társaságát, óvja, eteti. Más meg ki nem állhatja, undorodik tőle, zavarja, elhajtja, ha rajta múlna, mind egy szálig elpusztítaná őket. Vagyis ellentmondásos a viszony az ember és a galamb között, sőt, néha a kétféle ember között is, mert a rajongó aligha érti meg a gyűlölködőt és viszont. De ki áll nyerésre? És egyáltalán, van-e értelme a küzdelemnek?
Vannak számosan, akik mindennél jobban szeretik a galambokat.
A nagyváros kőrengetegében élő, és az erdőbe, mezőre – alkalom híján, vagy éppen lustaság okán – el nem jutó embernek a tereken, háztetőkön nagy csapatokban élő, az ég kék posztóján sűrű madárfelhőkben kerengő galambok jelentik a kapcsolatot a természettel.
Sokan párálló szemmel néznek a hideg januárban is a tojónak burukkolva udvarló hím galambra, otthon pedig szorgalmasan összegyűjtik a kenyérmorzsát, szikkadt serclit és a rendszeres etetőhelyre, a park félreeső padjára letelepedve gyönyörködnek a köréjük sereglő, az eleségen tülekedve veszekedő galambokban. (Tegyük itt hozzá gyorsan: a kenyérmorzsa a lehető legegészségtelenebb élelem a madaraknak. De a galambot kemény fából faragták, a pocsék koszton is vígan él!)
És valóban, Krakkó főtere, a velencei Szent Márk tér, a londoni Trafalgar tér, vagy éppen a budapesti Széll Kálmán tér szinte elképzelhetetlen lenne galambok nélkül.
És van a másik városlakó, aki szívből gyűlöli a városi galambokat, melyek mindent összeszarnak, szórják a tollukat; betegségeket terjesztenek; elhullott példányaik tetemei pedig rontják a városképet.
Amint az általában lenni szokott, mindkét álláspont tartalmaz elfogadható elemeket.
A városokban élő madarak valóban becsempésznek némi életet a szürke, poros utcákra, ugyanakkor tény, hogy az ott lakóknak számtalan bosszúságot okoznak.
De miféle madarakról van szó? És miért költöznek be az ember alkotta településekre?
Városi környezetben leggyakrabban a parlagi galambbal találkozhatunk.
A többnyire szürke-fekete alapszínű, de számtalan más színárnyalatban is előforduló madár eredetileg kietlen, kopár sziklás területeken élt, és akkoriban még leginkább szirti galambnak hívták.
Ha belegondolunk, az égbe törő, kiugrókkal, sziklapárkányokkal szabdalt hegyvidék jellegében nagyon hasonlít a modern épített környezetre. Csoda-e, ha a madár annyira otthon érzi magát a városokban?
A „városi galamb” a szirti galamb háziasításából jött létre, aztán visszavadult, és ma már az egész Földön elterjedt.
Az alkalmazkodás bajnoka, a települések madara. Őse még ma is megtalálható a Földközi-tenger partvidékén, Észak-Afrikában, valamint Ázsia egyes hegyvidéki részein. Állandó madarunk. Szinte mindenféle magot megeszik, de városokban a kommunális hulladék jelenti legfőbb táplálékát.
Természetes ellensége, az emberlakta településekre ugyancsak előszeretettel beköltöző nyest, amely szorgalmasan pusztítja a fészekaljakat. A parlagi galamb ragadozómadarainknak, elsősorban a nagyobb testű vándor- és kerecsensólyomnak, valamint a héjának is kedvelt prédája.
A budapesti Bazilika égbe szökő tornyában évtizedek óta laknak sólymok, melyek éppen a prédaállat, vagyis a galamb közelsége miatt választják ezt a szokatlan fészkelőhelyet.
Terített asztal nekik a város, miként a galamboknak is az. A parlagi galamb épületeken, romokon, tornyokon, sziklákon, padlásokon, állattartó telepeken magányosan, vagy laza telepekben fészkel. Rendkívül szapora, évente akár 6-8 fészekalja is lehet, viszont egy-egy fészekbe mindössze 1-2 tojást rak.
Felvetődhet a kérdés: hogyan képes évente ilyen sokszor költeni a parlagi galamb, amikor egyéb, őshonos madaraink legfeljebb egy-két fészekaljat nevelnek fel évente?
A parlagi galamb az év tizenkét hónapjában udvarol, fészkel és utódokat nevel, aminek egyik fő oka, hogy fiókáit nem csupán a környezetéből gyűjtött élelemmel, hanem a testéből kiválasztott, ún. begytejjel is képes táplálni.
Vagyis ha sorra vesszük a madár sikeres létéhez szükséges, optimális feltételeket, akkor a városokban a parlagi galamb esetében minden együtt áll. A környezet jellege megfelel eredeti élőhelyének; a szükséges táplálék az év minden napján rendelkezésre áll; és bár akad néhány vállalkozó szellemű sólyom, héja illetve fészekrabló nyest a városban, de annyi nincs, hogy kordában tartanák a sikeresen és szakadatlanul szaporodó galambok állományát. Vagyis akár szeretjük, akár gyűlöljük őket, a parlagi galambok nyerésre állnak.
Annyira, hogy egyre jobban kiszorítják a településekről az őshonos balkáni gerlét. A szerény, szürke tollazatú, nyakán vékony fekete csíkkal díszített, döntően magevő, párjához ragaszkodó, tavasszal szerelmesen búgó galamb ugyancsak közismert madarunk.
Gyermekkoromban, vagyis öt évtizeddel ezelőtt jóval többen éltek városokban, aztán jöttek a parlagi galambok és átvették tőlük a tereket, párkányokat, háztetőket. A nagyobb, erősebb, erőszakosabb ezúttal is felülkerekedett, ahogyan rendre lenni szokott.
És itt lép be a galambhistóriába a legújabb térfoglaló, az örvös galamb. Másfél, két évtizeddel ezelőtt, ha kora tavasszal kiültem a Zsámbéki-medencére tágas kilátást kínáló kőszirtre, örömmel üdvözöltem az alant fekvő völgyön áthúzó, örvös galamb párokat. Na, ha már ezek is visszajöttek, akkor csakugyan itt a tavasz! Mert az örvös galamb rövidtávú vonuló, a hazai példányok többsége a telet a mediterrán vidékeken tölti. Onnan hazatérve az erdőkben, bokros ligetekben raknak fészket, ott szedik össze főként növényi táplálékukat, ami különféle magvakból áll, de bogyókat, rügyeket, sőt, apró csigákat és gilisztákat is esznek. Ezekkel táplálják az évente két fészekaljukban felcseperedő, legfeljebb négy fiókájukat.
Akkori – mondom, másfél évtizeddel ezelőtti – tapasztalataim szerint ez a viszonylag nagytermetű, kékesszürke, nyakán jellegzetes fehér sávot viselő madár kerülte az ember közelségét. Annál is inkább, mert az örvös galamb – miként a balkáni gerle is – vadászható madár, s így számára az ember legalább annyira veszedelmes, mint a héja, vagy a vándorsólyom. Aztán a ’90-es évek végén elvetődtem Berlinbe, ahol a gondozott városi parkokban nagy csapatokban bandáztak az örvös galambok. Mondhatom, nagyon elcsodálkoztam akkor ezen, de ma már azon sem lepődöm meg, ha Budapest belvárosában hallom a madár jellegzetes, rekedtes, szaggatott ritmusú burukkolását.
Az örvös galamb településeink új hódítója! Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen az egyre enyhébb telek kifejezetten a kezükre játszanak. Időt és rengeteg energiát spórolnak azzal, ha ősszel nem kell elrepülniük az Adriára.
Hó mifelénk már alig van, a városi parkok télen is biztosítják a madarak számára az eleséget, a lelkes madárbarátok töltik az etetőket, ahonnan az apróbb énekesmadarak bőven rugdossák ki a földre magok egy részét, ami így terített asztalt kínál az örvös galamboknak.
Vagyis az idő haladtával nemhogy kevesebb, de egyre több és többfajta galamb lesz településeinken. Márpedig városi körülmények között állományuk szabályozása, gyérítése szinte lehetetlen. Lakott területen nem lehet vadászni rájuk.
Próbálkoztak a humánus áttelepítéssel, de az élőhelyükhöz konokul ragaszkodó, onnan elszállított parlagi galambok egykettőre visszatértek (miként a postagalamb vagy éppen a katonai hírvivő galamb). Alkalmaztak a tereken madaraikat röptető solymászokat, de ők inkább csak a városi látványosság szerepét töltötték be, érdemi kárt az állományban nem tettek. Az egyetlen hatásos módszer kirekesztésük, a mesterséges akadályok létesítése lehet. A potenciális fészkelőhelyek gondos lehálózása, a beülőnek alkalmas párkányok feltüskézése megelőzi, hogy odapiszkítsanak, s általában megnehezíti a madarak dolgát. De ne legyenek illúzióink, a galambok belakták az emberi településeket, ott vannak mindenütt és ott is maradnak. Meg kell tanulnunk együtt élni velük.
Végezetül essen még szó a negyedik, legkisebb hazai galambfajról is, amellyel aligha lesz bajunk. Jellegzetes hangja messziről elárulja a szerényen élő, óvatos, magevő, vadgerle jelenlétét.
Parlagokon, mezőgazdasági területeken, főként tarlókon táplálkozik. Gabona- és gyommagvakat egyaránt fogyaszt. Vonuló madár, a telet Afrikában, a Szaharán túl tölti. Május és szeptember között tartózkodik a Kárpát-medencében.
Szinte egész Európában, Afrika északi részén, valamint Közép- és Elő-Ázsiában honos. Hazánkban mindenütt elterjedt. Fasorokban, ligetekben, erdőszéleken telepszik meg leggyakrabban.
A zárt erdőket kerüli. Korábban városi parkokban, falvakban is költött, de onnan a múlt század ’30-as éveiben megjelenő és terjeszkedő balkáni gerle kiszorította. Szürkés, rozsdaszínnel vegyes tollazata, a nyakán húzódó három, vékony fekete csík igazán tetszetős madárrá teszi.
Nem is szólva arról, hogy igazi vadmadár, bár szigorúan védett, de kerüli az embert, nem lakik a városban, nem szarja össze a tereket. Csak úgy szép, a magyar ligeterdők pompás, búgó hangú ékessége.
