Május langyos, nyárcsalogató napjaiban előfordulhat, hogy hazaérve méretes, akár több ezer, fullánkkal felfegyverzett rovarból álló rajjal találjuk szemben magunkat a kertünkben. Kell-e félni tőlük? Mit tegyünk, ha túl vagyunk a találkozás első megdöbbenésén? Ezekre a kérdésekre ad választ – saját tapasztalat alapján! – a tudas.hu.
Először bizony elég rémisztő volt.
Feleségem a házunkhoz közeledve már az utcáról tisztán hallotta a zümmögést, pedig – mint utóbb kiderült – elég távolról, a kert túlsó végéből jött. Persze kereste a hang forrását, amikor pedig az egyik fenyőfánkon megtalálta, sarkon fordult és iszkolt befelé a házba, ajtót-ablakot bezárt, majd elkezdett erősen félni.
A kertünkben álló egyik fenyőfa nagyjából két méter magasan álló ága körül több ezer egyedből álló, sűrű rovarfelhő kavargott. Közösen keltett hangjuk annyira erős volt, hogy a fától legalább 20 méterre lévő teraszon is tisztán, erősen lehetett hallani.
Na de miféle rovarok ezek? És mi az ördögöt keresnek ezrével a kertünkben?! A rémült asszony ezeket a kérdéseket tette fel először magának, és persze nekem. Első pillantásra darázsnak gondolta őket, és felrémlett előtte a néhány évvel ezelőtti kalandunk, amikor a fekete-sárga, agresszív rovarok a tető alatti széldeszka alá fészkelték be magukat. Persze féltünk, és darázsálló szkafanderbe öltözött szakembert hívtunk, aki – szolid, de nem sértő összegért – kiirtotta a lakótársunknak szegődött, legalább futball-labda nagyságú fészekben tanyázó darázskolóniát. Ez a maradandó és meglehetősen riasztó emlék rémlett fel előttünk, a kertben kavargó rovarfelhő láttán.
Mi van, ha ezek is itt akarnak lakni?! Mert az már első pillantásra egyértelmű volt, hogy nem passzióból döngicsélnek minálunk – nyilván új otthont keresnek maguknak. Amint csitult bennünk a kezdeti rémület, rögvest gyilkos terveket kovácsoltunk: gyújtsunk tüzet egy pléhvödörben, a legbátrabb vigye oda a raj alá és füsttel üldözzük el őket; vagy jöjjön a slag, esetleg a gőzborotva, mint afféle rögtönzött fénykard, és így vegyük el a kedvüket a maradástól.
Szerencsére győzött a józan ész, és – tegyük hozzá őszintén – a gyávaság, majd egy alkalmas távcsővel, tisztes távolságból megállapítottuk, hogy ezek bizony nem darazsak, hanem méhek!
Ekkor vett örömteli fordulatot a rémisztően indult történet. Mert a méheket szeretni, óvni, támogatni kell, vagyis szóba sem jöhet megoldásként a füst, ne adj Isten a magas nyomású „vízkard”. Telefonon hívtuk fel a közelben lakó méhészt, aki azonmód autóba pattant, és már jött is. Lassú, nyugodt mozdulatokkal közelítette meg a méhrajt, majd egy határozott mozdulattal belerázta/söpörte az ág alá tartott kaptárba a méretes, zizegő, zümmögő rovarfürtté összeált rajt, rájuk tette a fedőt és a rovarok java már fogságba is esett.
Azaz nem is fogágba estek, hanem sokkal inkább révbe értek. Májusban és a kora nyári hónapokban, amikor a kertek, mezők tele vannak virággal, virágporral és nektárral, a méhcsaládok a bőség időszakát élik.
Szorgalmasan gyűjtenek, felhalmoznak, a család pedig ütemesen szaporodik, egészen addig, míg szűk nem lesz nekik addigi lakóhelyük, a kaptár. Ekkor anyabölcsőket építenek, az ivartalan dolgozó méhek speciális táplálékkal bőven ellátják az azokban lakó lárvákat, amik királynőként kelnek ki. És mivel egy méhcsaládnak csak egyetlen szaporodóképes királynője lehet, az öreg királynő, látva a cseperedő konkurenciát, útnak indul, hogy új otthont keressen magának és a vele tartó, hűséges dolgozóknak. A vándorló méhkirálynő különleges illatanyagokat, feromonokat bocsát ki, amit a túlnépesedett méhcsalád egy része árkon-bokron át, tántoríthatatlanul követ.
A mi méhészünk azt mondta, hogy ez a raj befogása előtt legalább 2,5 kilométert vándorolt, mert tudomása szerint ilyen messze van a legközelebbi méhészet. Vándorolnak a rovarok, itt-ott megpihennek, és ebben az esetben éppen a mi kertünk egyik fáját találták legalkalmasabbnak arra, hogy erőt gyűjtsenek. Itt fogta be őket a méhész, adott nekik új otthont, esélyt a gyarapodásra, a hasznos munkára.
Mert a méhek, és általában a beporzó rovarok hasznosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, hiszen munkájukkal ők biztosítják élelmiszereink nem kis hányadát. Ugyanakkor riasztó tény, hogy a méheket komoly veszély fenyegeti az éghajlatváltozás, az intenzív mezőgazdaság, a rovarirtó szerek, a biológiai sokféleség csökkenése és a környezetszennyezés együttes hatásai miatt. Erre hívja fel újra és újra a figyelmet az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO). Haszonnövényeink több mint 75 százalékának függ a termésátlaga vagy minősége valamilyen mértékben a beporzók tevékenységétől. A méhek és más beporzók hiánya kihalásra ítélné például a kávét, a mandulát, az almát, a paradicsomot, a kakaót és persze számtalan más, asztalunkon szívesen látott terményt, illetve élelmiszert.
Vagyis minden méh számít! Éppen ezért a mi méhészünk a begyűjtés után néhány órával, alkonyattájt visszatért, hogy összefogdossa azokat a rovarokat, melyek még akkor is a fenyőfa ágai között keresték választott királynőjüket. És a feromon ezúttal is csodát tett! A méhész kinyitotta azt a ládát, amelybe órákkal korábban a raj javát belerázta, a magasban zümmögő méhek pedig abban a pillanatban, zuhanórepülésben, hanyatt-homlok begyülekeztek a még akkor is feromontól illatozó ládába!
Aki hasonló helyzetbe kerül, legjobban teszi, ha felhív egy közelben gazdálkodó méhészt, aki – miként a mi emberünk is – örömmel befogja a vándorló rajt, hiszen szereti ezeket a rovarokat, nem is szólva arról a tisztes haszonról, amit a szorgalmas méhek neki termelnek.
És amíg a méhész meg nem érkezik, gyönyörködjünk a természet csodájában! Nem kell tőlük félni, mert a rajzó méhek jóllakottak, békések, szinte soha nem támadnak, csípnek. Olyannyira, hogy a bátrabbak az állukra ültetett királynővel magukra is csalogatják a rajt, létrehozva ezzel a bizarr „méhszakállt”, ami igazán izgalmas, extrém viselet.
