Abnormális, eszeveszett hőség, hazánkban szokatlan vízzuhatag, trópus és monszun. Hogyan éltük meg a perzselő forróságot és a pusztító viharokat azokban az időkben, amikor az éghajlatváltozás kifejezést még hírből sem ismertük? A korabeli tudósítások szóhasználata meglepően modern, a képek tikkadt szereplői pedig a forróság elleni védekezés ma is érvényes kiegészítői, fagyi, sör és kalap után nyúlnak. Nézze meg a képeket!
„Csongrádon a hőség sorra szedi áldozatait. A hőmérő napok óta 39-40 fokot mutat. A nagy forróság és szárazság a kukorica és krumplitermést igen károsan befolyásolja, a lakosság nagy ínségnek néz eléje. Tegnap a tarthatatlan forróságban sokan a Tiszára mentek fürödni. Három leányt, kik nem tudtak úszni, a sebes víz elsodort. (…) Csoknya községben az óriási hőségben gyakorlatra vezényelték ki a honvédeket, akik közül menetelés közben 40 kidőlt a sorból. A gyakorlat ezek után nyomban félbeszakadt.” Az idézetek 1911-ből valók, és a hírszerkesztők a rákövető években, évtizedekben is hasonlóan drámai sorokat szállítottak az olvasóknak.
Hőhullám. Néhány év előtt még ismeretlen volt ez az új szó, de az a roppant forróság, amelynek okát a meteorológia megadni nem tudta, nemcsak létet adott az új szónak, hanem egyúttal fogalommá is nevelte azt – írta a Kecskeméti Napló ugyanakkor, majd olyan mondatokkal folytatta, amelyek ma is szerepelhetnének a hírekben: szélsőségek közt mozog a mi időjárásunk. A mögöttünk levő tél egyike volt a legkegyetlenebb hidegségű teleknek, hetekig tartott a dermesztő fagy, s csak márciusban ért véget. És most a másik végletben vagyunk, a forróság kulminációját nyögjük.
Száz éve szereplői az időjárás-tudósításoknak a „legöregebb emberek”, hogy rendre elmondhassák, ilyen viharra, olyan melegre még ők sem emlékeznek. Ez sokszor bizonyára igaz, de előfordulnak túlzások is a műfajban. Az egyre gyakrabban jelentkező extrém időjárási jelenségek láttán azonban mind inkább hitelt kell adnunk a szavaiknak.
A téma neves szerzőket is megihletett: „ideje lenne végre tisztázni a fogalmakat, ideje lenne felszámolni a legendával, melyet tankönyvek és általánosan elterjedt tévhitek oktatnak s amely úgy hangzik, hogy mi itt, Közép-Európában s annak is a közepén, Budapesten, a mérsékelt égöv alatt élünk – írja 1940-ben Márai Sándor egy tárcájában. Én, mint legöregebb ember, felháborodva tiltakozom e tévhit ellen. (…) nyáron itt volt az egyiptomi anyakirályné három gyönyörű leányával s a lapok megirták, hogy az anyakirályné, — aki mégis csak Tut-enk-Ámon leszármazottja s más, előkelő és többezeréves egyiptomi hercegnők ivadéka, kiknek olyan nevük van, mint a vesebajnak latinul! — panaszkodott a hőség miatt, júliusban, Budapesten! Azt mondta, hogy Kairóban nincs olyan meleg.
Elmúlt nyáron olyan trópusi forróság volt Pesten, hogy egyes napokon már csak az a hiú teve bírta, amely föllépett esténként a Margitszigeten, a Csongor és Tündében, ha jól emlékszem, mint legöregebb ember – folytatja Márai. […] Nincs nyár, csak trópus van, vad átmenetekkel. […] Megszűnt az az életérzés, melynek a mérsékelt égöv feltétele volt, megszűnt az egyensúly a világban, mintha minden megveszett és megvadult volna, minden rekordra tör, a természet is.”
És nem csak magával a meleggel volt baj. Márai egy névtelen kortársának olvasói leveléből tudhatjuk meg, hogy (1940-ben)
a kánikulai forróságban elcsigázott polgár, ha meg akar pihenni a lombos fák árnyékában, hiába vágyakozik erre, mert parkjainkban meglepően kevés az ülőhely. Ott van például a gyönyörű Kossuth Lajos-tér. A szobor északnyugati sarkában van néhány pad, ezek azonban állandóan foglaltak, s előttük nagy csoportokban álldogálnak azok, akik szintén szeretnének munkájuk után kissé megpihenni és jó levegőt szivni. Hasonlóan mostohán van ellátva a Szabadság-tér is.
A padokon a szabályok szerint nem volt szabad éjszakázni, a rendőrök felkeltették és elzavarták az ott alvó csavargókat. Kánikula idején azonban a rendőrök engedékenyebbek voltak, és egészen késő éjszakáig békén hagyták a padokon hűsölő városiakat.
A lopással már más volt a helyzet. Gerstenbrein Mihályné fodrásznő 1936 júliusában egy belvárosi üzletben nagyobb értékű ruhakelmét lopott el. „Beismerem bűnösségemet – vallotta azután a törvényszék előtt – de tessék elhinni bíró úr, hogy a kánikula miatt követtem el a lopást. Miért a kánikula miatt? – csodálkozott a bíró. Azért kérem, mert amikor a kánikula megkezdődött, egyszerre 13 vendégem utazott el nyaralni és én ezért kenyér nélkül maradtam.”
Fontos kérdés volt a lugasok, szaletlik megfelelő kialakítása. A Fortepanon se szeri se száma a hangulatos kis építményekben vagy előttük hűsölő társaságokat ábrázoló képeknek. A szakértők szerint a jó lugas olyan helyen áll, ahonnan a kertre a legszebb kilátás nyílik. Lehetnek rajta kis ablakok és ajtók, de érdemes szellősre hagynunk, hogy élvezhessük a szabad levegőt, „nem úgy, mint a régi lugasokban, melyek inkább valami sötét odúhoz hasonlítottak.”
Az 1920-as évek hőhullámai, úgy mondják, valósággal fellázították a nagyvárosok férfilakosságát a divat túl szigorú szabályai ellen. Míg a nők lenge csipkékben és fátylakban vészelték át a forró napokat, addig a férfiak zakóban, mellényben ájuldoztak a hőségben, ingujjra vetkezve járni az utcán illetlenségnek számított.
Bécsi divatszakértők azonban ekkor hadjáratot indítottak a kemény inggallér, „a legszörnyűbb kinzóeszközök egyike” nyári viselése ellen, másik újításukkal pedig a mellényt kívánták kikapcsolni a férfiak ruhatárából. „A kigombolt mellényben izzadó férfi semmi esetre sem nyújt rokonszenves látványt, azok pedig, akik a kánikula ideje alatt ragaszkodnak a mellény viseletéhez, a legnagyobb igyekezettel sem tudják elkerülni, hogy csakhamar szánalmasan gyűrött állapotban, csuromvizesen bolyongjanak a rekkenő napsütésben.”
Akadnak még merészebb újítók is, akik egyenesen azt hirdetik, hogy a zakó is felesleges és hogy kánikulában „ezeket a szükségtelen ruhadarabokat az olasz fascisták ingviseletéhez hasonló vászon vagy selyem ingekkel lehetne pótolni.”
És akárcsak ma, minden szezonban elhangzott a kérdés, hogy miért nem viselhetnek a nehéz uniformis helyett fehér vászonöltönyt a rendőrök (és mi szükség van kánikulában a közlekedési rendőrökön a derékszíjra és a kardra). Az autóbusz végállomásokra pedig egyszerű mosdóbódék felállítását szorgalmazták a sofőrök számára.
Az 1960-as években inkább a hűsítőket hiányoltuk. Az ásványvizesek arról panaszkodtak, hogy a kereskedelem alig rendel valamit az erdei szederből készült kitűnő Rubintból, a Liget koktélból és Utas koktélból. A likőripari vállalatnál pedig állítólag raktáron állt a rengeteg Coca-Cola, az egységeknek csak meg kellett volna rendelniük, hogy a közönség hozzájusson.
A másik slágertermékből, a fagyiból 1956 nyarán legalább nem volt hiány. Június 7-én például 9000 kiló, vagyis 180 000 egy forintos adagnak megfelelő mennyiségű fagylalt érkezett az üzletekbe, a legtöbb a két kedvenc ízűből, a csokoládéból és a vaníliából.
1968 nyaráról azt jegyezték fel, hogy olyan tartós meleget, mint akkor, korábban még nem tapasztaltak Magyarországon. Július 8-án és 9-én százával estek össze a járókelők az utcákon, a mentők rekordszámú kivonulást regisztráltak. A Belügyminisztérium közlekedési csoportfőnöke sajtóértekezletet is összehívott. – Nagyon kérem önöket – kezdte Ladvánszky ezredes –, rázzák fel a közvéleményt, mert az egyre elviselhetetlenebb kánikula következtében a vigyázatlanság mind több halálos áldozatot szed. Szombat reggeltől vasárnap estig 16 fürdőző vesztette életét.
Közben a pestiek strandhiánytól szenvedtek. Az 1970-es évekre kétmillióssá nőtt fővárosnak ugyanannyi strandja volt, mint amikor még egymilliós volt, újak építésére nem volt pénz. Javaslatként pedig már ekkor felmerült, hogy létesítsenek a Dunán, a Szentendrei-szigeten, a Lupa-szigeten vagy a Rómaiparton kisegítő, öltözősátras kánikula-strandot.
A melegnek véget vető viharokat ugyancsak drámai szavakkal írták le a tudósítók, és félelmetes is lehetett átélni a sok „emberemlékezet óta nem tapasztalt” felhőszakadást, orkánt és záporostromot.
Címlapkép: Párazuhany a II. János Pál pápa (Köztársaság) téren 1970 körül. #141397 Fotó: Fortepan / Főkert / Hlatky Katalin
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kanikula
