Száz éve született a magyar filmtörténet és filmesztétika alapembere, Nemeskürty István

Száz évvel ezelőtt, 1925. május 14-én jött a világra a kivételesen nagy tudású és nagy hatású Tanár úr, Nemeskürty István, aki éppoly fontos, mint amennyire vitatott könyveivel százezreket fogott meg. Aki a magyar filmtörténet és filmesztétika alapembere volt. Aki nélkül a magyar filmművészet nagy alkotásokkal és életművekkel lenne szegényebb. Aki a rendszerváltás előtti és utáni rendszernek is fontos embere volt.

Budapesten született Grössinger Istvánként. Apja, Grössinger Dezső magas rangú katonatiszt volt, aki 1933-ban, a halála előtti évben anyja nemesi előnevére, Nemeskürtyre magyarosított. A korán apátlan fiút tíz éves korában beíratják a pécsi honvéd katonaiskolába, ahol az első esztendőben a 28 fős osztályban a 15. helyet foglalja el tanulmányi eredménye szerint, viszont dícséretben részesítik példás magatartásáért.

Nyolc éves korától néz filmeket. Az általa megnézett filmekről 41 évet átfogó naplót hagyott hátra. Eszerint 2700 filmet látott élete első fél századában. Jelentős részüket többször is.

Már a katonaiskolában, 16 éves korában is gyűjtötte az anyagot a filmtörténeti és irodalomtörténeti témáihoz. „Még mindig őrzöm azokat a klozetpapír-csomagokat, amire a céduláimat írtam. Intézetben nevelkedtem, nem tudtam másképp cédulákhoz jutni.” (Szekfü András: Így filmeztünk 2., 132.o.)

1943-44-ben a Ludovikán készült a tiszti pályára. 1947-ben kezdi meg tanulmányait az ELTE-n, és 1950-ben végez magyar-olasz-művészettörténet szakon.

Ekkortájt nősül. A házasságából egy leány születik.

1948-tól jelennek meg – főként – filmes témájú írásai, kritikái. 1948-49-ben szinte kizárólag a katolikus folyóiratban, a Vigiliában publikál, aztán évtizedeken át nem bukkan fel a lap szerzői között.

Diplomája megszerzése után rövid ideig a Fővárosi Gyermekotthonban dolgozik, majd különböző általános iskolákban tanít.

A rendszerváltás után elterjedt tévhit, hogy írásai 1956 előtt nem jelenhettek meg. Pedig azokban az években is elég sokat publikált. Legtöbbet az Irodalomtörténetben. Ott rendszeresen jelentek meg tanulmányai, mindenekelőtt Bornemisza Péterről, akiről a doktori disszertációját írta, de másról is. Műfordításokkal is jelentkezett. Fordított olaszból, angolból, németből. Bornemisza Péter írásainak általa válogatott és szerkesztett kötetét is kiadták.

1956 tavaszán kispesti tanítványaival több száz néző előtt nagy sikerrel mutatja be az első magyar drámát, Bornemisza: Magyar Elektráját. Ezzel az előadással kezdődött az akkor 14 éves Béres Ilona pályafutása. Ebben az időben Nemeskürty az Ifjúsági Színház tanácsadójaként is működött.

1956 elején az Úttörővezető (1956/1-2.) című lap közli iskolai színjátszó köröknek ajánlva Téli alkonyat című kis darabját, amelyben a gyerek József Attila és családja példás szeretetben nyomorog és didereg.

Egy héttel a forradalom előtt vették fel szerkesztőnek a Magvető Kiadóhoz.

Az 1958-ban induló filmes folyóirat első évfolyamában ír a szovjet filmről. A filmgyártás lenini államosításának történelmi tettéről, s arról, hogy a nagy szovjet rendezők miként alakították ki a szocialista realista filmművészetet. (Filmvilág, 1958. november 1.)

Nemeskürty István képe egy 1978-as kiadványban
Forrás: Wikipedia

A magyar film hadvezére

1959 márciusában Nemeskürtyt hívatta a Filmfőigazgatóság vezetője, és kinevezte őt a dokumentumfilmeket és híradókat gyártó filmstúdió dramaturgiai vezetőjének. Nem azért, hogy dokumentumfilmekkel foglalkozzék, hanem azért, hogy ott szervezze meg játékfilmek gyártását. Ekkor lesz Nemeskürty a magyar filmművészet egyik legjelentősebb menedzsere.

Életének erre a nagy fordulatára így emlékszik vissza: „Ekkor ismerte fel a kormány művelődéspolitikai része, hogy valamiképpen nyitniuk kell, ki kell törniük az elszigeteltségből. Ezért találtak meg engem, pedig rólam már akkor köztudomású volt – ez a műveimből is kiderült -, hogy nem vagyok párttag, semmilyen párthoz nem kötődöm, még kevésbé vagyok marxista, sőt gyakorló katolikus vagyok.” (Európai utas, 1997/4.)

Nemeskürty ennek némileg ellentmondva így méltatta Marxot halálának 100. évfordulóján:

„…szerette német hazáját, és szenvedett, amiért hazájától távol, emigrációban kényszerült élni. Ez a szeretet nem ‘csupán’ bölcseleti jellegű, észérvekre épített álláspont, világnézet volt, hanem egyszerű érzelem, ha úgy tetszik, elfogultság. Ezt az elfogultságot is tanuljuk el tőle. Hogy a forradalom (és saját gazdasági elmélete) soha nem vált számára öncéllá. Tényleg az emberiség — és ezáltal önmaga! — sorsának jobbra fordulásáért küzdött, elméletét is ennek szolgálatába állította./…/ Marxot követni ma, Magyarországon, nem is annyira szakkönyveinek tökéletes ismeretét, nem is tanításainak (szolgai) alkalmazását jelenti, hanem hogy önként, fürgén, bírálni merve, önmagunk tetteit is mindig bírálólag ellenőrizve dolgozzunk és éljünk.”

(Magyar Ifjúság, 1983. április 29.)
1959 és 1984 között szolgálta a magyar filmet dramaturgiai vezetőként majd stúdióvezetőként. Ami ebben a negyedszázadban a magyar filmművészetben történt, abban Nemeskürtynek elévülhetetlen érdemei vannak.

Menedzseri szerepén túl ő volt a filmesztétika felsőfokú oktatásának úttörője. 1961-től ő tanította a filmtörténetet a Színművészeti Főiskolán. Az ELTE-n is tartott nagy hatású filmtörténeti speciális kollégiumot. Ő írta meg elsőként a magyar film történetét. (A magyar film története, 1912-1963., Gondolat Könyvkiadó, 1965.) A televízióban éjszaka vetített művészfilmek előtt ő készítette fel a nézőt a filmek értő befogadására.

Szekfü András ötkötetes filmtörténeti interjúsorozatában jó néhányan méltatják felső fokon Nemeskürty tevékenységét.

„Nemeskürty nagyon sok embert indított el az úton, nagyon érzékeny volt, érezte, hogy valakinek van tehetsége vagy nincs.” „Ha nem lett volna Nemeskürty, nem tudom, megcsináltuk volna-e a filmeket.” (Mészáros Márta, Szekfü 3., 144.o, 154.o.)

„Nemeskürtyt a legkiválóbb embernek ismertem, zseni volt. Hihetetlen érzéke volt, de nemcsak a filmhez, hanem a történelemhez és a kultúrához is.” „Felfedezett rendezőket, összehozott írót rendezővel, színészt rendezővel. Fantasztikus ember volt…” (András Ferenc, Szekfü 5. 41.o.)

„Nemeskürty Istvánra mai fejjel is hálával gondolok… Törődött a sorsommal, amíg érdeke volt…Nem barátkozó típusú ember volt, ki is lógott az akkori férfi-puszizós, ölelgetős világból, viszont remek érzékkel tudott a számára elvileg távoli poltikai és filmes mocsárban eligazodni… állandó hadiállapotban volt. És mindig meggyőző volt az eredmény: a létrejött film aztán a parancshirdetés szerint a hadvezér személyes győzelme volt.” (Gothár Péter, Szekfü 5., 194.o.)

Az interjúkból kiderül, hogy ő hozta össze a Jancsó-Hernádi párost. Neki köszönhető, hogy Mészáros Márta Naplóinak sorozata elkezdődhetett. Ő brusztolta ki Aczél Györgynél, hogy Jancsó remekművét, az Így jöttem-et bemutathassák. Dárday Istvánt is ő fedezte fel. Stb., stb.

Herskó János szerint „igazi vármegyei dzsentri úr volt”. (Szekfü 2. 176.o.)

1984-ben Nemeskürtyt kifúrták a filmgyárból. A Filmtudományi Intézet igazgatását bízták rá. Ez nagy törést jelentett az életében. András Ferencnek azt mondta: „Nem azért vagyok itt, mintha nagyon nagy szükség lett volna rám a Filmtudományi Intézetben. Azért vagyok itt, hogy ne legyek ott, a filmgyárban.” (Szekfü 5., 42.o.)

A Filmtudományi Intézetből ment nyugdíjba 1987-ben, hogy azután a Hazafias Népfrontban szolgáljon tovább.

A „politikai és filmes mocsárban” elért győzelmekhez lip-service-re (vagyis látszólagos tiszteletre) is szüksége volt. Ódákat zengett Aczél György könyveiről. A Szabadság jelene, jövője a szocializmus című kötetéről például így ír:

„Érdekes ezt a diplomáciai ügyességben és elegáns iróniában gazdag interjút most a többi tanulmányával összehasonlítani. Kiderül, hogy a szerző, híven önmagához, rokonszenves és makacs következetességgel minden egyes cikkében ugyanazt a lényeget hangsúlyozza: végeredményben a Magyar Szocialista Munkáspárt egész ország lakosságban gondolkozó politikájának alapelveit, természetesen átszínezve-átszűrve a saját egyéniségén, melynek egyik jellemzője, hogy a marxizmus klasszikusain túl — akiktől sohasem az untig megszokott helyeket idézi — a magyar költészet jeleseivel is gyakran érvel, ily módon legalább a maga részéről visszahozva a magyar politikai szónoklat gyakorlatába a sajnos egyre inkább kivesző irodalmi színeket.”

Nemeskürty ebben a tekintetben is Eötvös József méltó utódaként mutatja be Aczélt. (Élet és Irodalom, 1977. december 3.)
Természetesen súlyos konfliktusai is voltak filmesekkel. Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjével kapcsolatos problémákat felidézve Nemeskürty 1970-ben ellenforradalomként beszél 1956-ról: „az 1956-os ellenforradalmi mozzanatok ábrázolása… problematikusnak látszott”. (Szekfü 2., 123.o.) Sára Sándor emlékezete szerint Kósa „egy késsel járt, hogy leszúrja Nemeskürtyt. Nem vicc…” (Uo. 97.o.) Egy idő után Jancsó Miklóssal is megromlott a kapcsolata.

Az osztályharcos tabutörő

Nemeskürty nagyjából félszáz könyve közül a két leghíresebb mű tabut tört és nagy vitát generált. Azért törhetett ő tabut ezekkel a könyvekkel, mert azok a régi uralkodó osztályok radikális kritikáit adták.

Az Ez történt Mohács után című, 1966-ban megjelent könyvének az volt az alaptézise, hogy a mohácsi csatavesztés a köztudomással ellentétben nem volt sorsdöntő nemzeti katasztrófa. Azt nem követte az ország török megszállása. „Magyarország ilyen szerencsésen még egyetlen katonai vereséget sem vészelt át, mint ezt.” Az alapvető probléma az uralkodó osztály felelőtlensége volt, amely a kettős királyválasztásban is megnyilvánult. Az ország elég erős lett volna ahhoz, hogy elhárítsa a török fenyegetést, csakhogy a kettős királyság állandósította az anarchiát. A nagy földbirtokosok hasznot húztak a belső küzdelmekből. Nem állt érdekükben az erők egyesítése, az összefogás. A birtokaikat hajlandók voltak védeni a török ellen, „de a szomszéd már idegen volt, ellenség, szinte, mint a török”. Az országot tehát a saját uralkodó osztálya veszejtette el, nem pedig az, hogy a Nyugat cserben hagyta.

A recenzensek általában ünnepelték a szerzőt. Az olvasók imádták a kiváló stílusban, regényszerűen megírt könyvet. Hiszen Nemeskürty szépíróként is megmutatkozott. A szaktörténészek viszont Szakály Ferenccel az élükön ízekre szedték a művet. Rámutattak sok egyéb mellett arra is, hogy a Nemeskürty szerint „szerencsésen átvészelt vereségnek” „a katonai vereségnél sokkal súlyosabb következményei lettek. Már a mohácsi csatát követő időben annyira meggyengült a magyar állam, hogy a két szembenálló nagyhatalom (a török és a Habsburg) polarizáló erőinek ellenállni nem tudott.” (Századok, 1968)

Nemeskürty leghíresebb, hatszázezer példányban elkelt könyve a Requiem egy hadseregért volt, amelyet hosszú évekig jegeltek, míg végre 1972-ben megjelent.

Ezt a könyvet azért olvasták százezrek tabutörésként, mert emléket állított a 2. magyar hadsereggel elpusztult katonáknak és hősként beszélt róluk, ami – lévén szó a náci Németország szövetségeseként a Vörös Hadsereg ellen harcoló katonákról – valóban újdonság volt.

Azonban Nemeskürty a 2. magyar hadsereget a Horthy-rendszer áldozataként mutatja be, sorkatonáit pedig a Horthy-rendszer ellenségeiként és elnyomottjaiként. Vagyis a pártállamnak megfelelő osztályszemlélettel elemzi a történteket.

A könyv alaptézise az, hogy ezt a hadsereget gyengén felszerelve kifejezetten elpusztulni küldték ki, és tudatosan azokat a baloldaliakat, munkásokat hajtották a vágóhídra, akiktől Horthyék a nagyrészt németbarát, sőt nácibarát tisztikar közreműködésével meg akartak szabadulni:

„Kétszázezer embert cinikusan a halálba küldtek, aki közülük mégis életben maradt, veszedelmes propagandát hozott haza: a németek gyűlöletét, a szovjet emberek iránti megértést és azt a biztos meggyőződést, hogy őket szándékosan kergették pusztulásba. De a 2. hadsereg másfél százezernyi halottjának megsiratása később is elmaradt. Valószínűleg azért, mert a vereség Horthy-Magyarország megérdemelt katonai veresége volt; miért is gyászolná a nép Magyarországa az urak Magyarországának hadseregét?”

Nemeskürty téziseit már a rendszerváltás előtt is megcáfolták a szaktörténészek. Tóth Sándor és Ránki György mellett Szakály Sándor is (l. Mozgó Világ, 1984/3.), aki a rendszerváltás után viszont már „áttörésként” méltatta a művet. (Magyar Demokrata, 2002/10.)

A Centrális Galéria 2013-as kiállítása részletesen cáfolta Nemeskürty tételeit. A történészek által sokáig elfogadott százezres emberveszteség, amelyhez Nemeskürty még hozzá is toldott, a valóságban 40-50 ezres volt, de ezt persze Nemeskürty könyve írásakor még nem tudhatta.

Nemeskürty a rendszerváltás után is fenntartotta az álláspontját, amiért viszont Horthy és a 2. hadsereget vezető Jány Gusztáv altábornagy apologétái, védelmezői részéről érte őt – tiszteletteljes – bírálat.

Jobbra át!

Az első szabad országgyűlési választás előtti hónapokban az MSZP, az utódpárt frontembere, Pozsgay Imre ellenőrzése alatt állt a Magyar Televízió, és annak elnökévé a választásig terjedő időszakra Nemeskürty Istvánt nevezték ki az MSZP és az MDF támogatásával. Ő bízta meg a legfontosabb hírműsorok vezetésével az MDF bizalmi emberét, Pálfy G. Istvánt.

Nemeskürty a rendszerváltás utáni években rendszeresen szerepelt az MDF rendezvényein. A „jobboldali ellenszervezetek”, a Magyar Írókamara elnöke és a Magyar Újságírók Közössége tiszteletbeli elnöke lett.

Nemeskürty István
Forrás: Facebook

Orbán Viktor első miniszterelnöki ciklusa elején, 1998-ban kinevezte őt a millenniumi ünnepségek kormánybiztosának. Az ünnepségek irányítójaként szolgálta azt a szellemet, amelyet a honfoglalás 1896-os millenniumi ünnepségei kapcsán A kőszívű ember unokái című 1987-es könyvében így jellemez:

„Hogy a magyar nemzet megünnepli e földön tartózkodásának ezredik évfordulóját, helyes és illő dolog./…/ Ami magával az ünnepséggel kapcsolatban aggasztó, az a külsőleges kísérőjelenségek lényegessé magasztosítása./…/ A nemzetieskedő hencegés. Az a bizonyos kirekesztő hazafiság. A díszmagyarnak elnevezett ünnepi ruházat hivatalossá tétele. Nézzük meg, hogyan jártak addig minisztereink: civilben, kalucsniban és cvikkerrel. Esernyővel a karjukon. Most mente, kacagány, ki sem húzható díszkard, prémek, sujtások, tollas forgók, kucsmák.”

Nemeskürty a „keresztény-nemzeti” irány, később kurzus kirakatembere lett. Ami nem csoda, hiszen abban az irányban nála szélesebb körű műveltséggel rendelkező ember nemigen volt. Az országban is kevés.

2002 májusában, Orbán Viktor bukása után így beszélt a Magyar Művészeti Akadémia rendezvényén:

„Sajnos úgy látszik igenis vannak velünk hozott gének még akkor is, hogyha azok nem egyenes irányú leszármazásból a honfoglaló ősök génjei, de az kétségtelen, hogy ez a nemzet ki tud és ki akar választani számára alkalmasnak tekintett vezetőket. És akkor oda áll mellé feltétel nélkül. De elkezdünk árkokkal manipulálni, amiről azt hitetik el velünk, hogy a demokrácia egyetlen működési lehetősége, akkor majd elvész a kiválasztandó egyén, akkor majd a kiválasztandó párt választja ki azt, aki szerinte a legjobb./…/  Az a véleményem, hogyha ezeken a választásokon, amik voltak, demokratikus módon, de személyeket választhatott volna a nép, beleértve az egyesült területek, régiók, kerületek képviselőit, képviselőjelöltjeit, akkor most nem itt állnánk és az a gyanúm, de ez csak gyanú, mert nem tudjuk, hogy mi lett volna, de akkor bizony Orbán Viktor lett volna Magyarország miniszterelnöke.”

(https://web.archive.org/web/20070927213815/http://www.mmakademia.hu/ab/6/607.php)

2001. augusztusában Nemeskürty István nyugállományú ezredest dandártábornokká léptették elő. Erről így nyilatkozott: „Ezt a kinevezést én úgy fogom fel, mint amelyet a két háború között felnőtt, a hazát becsületesen szolgáló, politikai szélsőségektől tartózkodó magyar honvédtiszti nemzedék nevében kaptam. Semmiféle katonai érdemet nem tulajdonítok magamnak.” (Népszabadság, 2001. szeptember 4.)

A dandártábornok 85. születésnapjára megjelent Füveskönyvhöz Orbán Viktor írt előszót.

Életének 91. évében hunyt el. Orbán Viktor ekkor így nyilatkozott: „Magyarországnak ma nem lenne olyan politikai kultúrája, parlamentje és kormánya, amelynek többségét a polgári, nemzeti, keresztény erők adják, ha a tanár úr nem tett volna meg mindent ezért” (Magyar Hírlap, 2015. október 10.)

A Tanár úr tehát itt van velünk. Abban, amiben vagyunk.

További hírek