A térképek a tudomány több területének grafikus megjelenítései. Manapság, a legkorszerűbb műholdas helymeghatározási módszereknek köszönhetően a Föld bármely pontjáról akár háromdimenziós térképeket nézegethetünk. A régi, többszáz éves térképek azonban még kézzel készültek és ezek az akkori tudományos ismereteket tükröző atlaszok egyúttal míves művészeti alkotások is. Ez látható a nagyszerű albumszerű könyv, a lapunk szerzője, Babinszki Edit tollából megjelent Térképek és történetek lapjain.
Különleges vonzalmam van a térképek iránt és tudom, hogy sokan vannak így ezzel. Izgalomba hoz, hogy a Föld közeli vagy távoli helyeit tudom böngészni, viszonyítani ismert területekkel, településekkel, úgy érezhetem, mintha valamilyen vonatkozásban az enyém is lenne az átlátott, képzeletben bebarangolt vidék, betájolom, sőt akár odaképzelem magam, vagy ha már jártam ott, ismerősként üdvözlöm az emlékezetből felidézett tájat, utcákat, tereket.
Babinszki Edit hosszú ideje dolgozik fővárosunk egyik legszebb épületében, a sokszor nevet és felettes hatóságot váltott Magyar Földtani Intézetben, amely a könyv kiadása felett bábáskodott, meglehetősen hosszú és értelmezhetetlen nevű intézmény (Szabályozott Tevékenységek Felügyeleti Hatósága) része.
De ez mindegy is, ami viszont fontos, hogy egy olyan térképgyűjteménnyel rendelkezik, amely nemzeti kincsnek minősülhet.
Az itteni térképtár több mint 150 éve gyűjti elsősorban a Kárpát medence területét bemutató földtani, bányászati, vízrajzi és talajtani térképeket, de ezeken túl vannak várostérképek, hajózási atlaszok, vagy a világ távoli tájain járt különböző felfedezőutak ott készült térképei. Nyugodtan mondhatom, ezek a térképek a geológia zenéjének kottáját képviselik, s egyúttal nemzeti kultúrtörténetünk becses emlékei.
Az első térképeket Magyarországról külföldiek készítették
Ezekből nyújt át a geológus szerző egy csokorra valót, s a négy tematikus blokkban bemutatott 54 térkép mellé 50 izgalmas történetet, régi tudósokról, váratlan felfedezésekről és magáról a földtani kutatások és eredmények fejlődéséről.
Valószínűleg nem meglepetés, hogy hazánk területéről az első térképeket külföldi utazók készítették. Az első színezett földtani térképet egy 1797-ben Londonban megjelent könyv tartalmazta, mely Robert Townson négy évvel korábban tett utazása nyomán készült, s ez egyben az akkori legalaposabb leírás is volt Magyarországról.
Igaz, ez az atlasz egy hat évvel korábban egy sanyarú sorsú pozsonyi magyar, Korabinszky János Mátyás által készített térkép szinte változatlanul átvett változata. Jellemző, hogy míg Korabinszky térképe teljesen elkallódott volna, így nemzetközi figyelmet kapott, hiszen ez volt a világon az első olyan térkép, amely egy ország természeti és gazdasági viszonyait egyben mutatta be. A könyv bemutatja a színezett angol és az eredeti magyar térképet is.
Az ország első átfogó földtani térképére csak néhány évtizedet kellett várni, ez 1822-ben Párizsban jelent meg egy francia utazó és természetbúvár Francois Sulpice Baudant műveként, aki az osztrák kancellária kérésére járta be keresztül kasul az akkori országot. Az 1900 oldalas, négykötetes mű – a harmadik kötet foglalkozik a földtani megfigyelésekkel – nemcsak hazánkat mutatja be, az itt élő népek szokásait, nyelvüket, de ír a kézművességről, az iparról, kereskedelemről, tudományról és művészetekről. A szerzőt nem véletlenül 1833-ban a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai közé választotta.
Ha viszont azt az első térképet nézzük, amely kifejezetten hazánk ásványkincseit ás bányáit célozta, ez még korábbi az előbbieknél, de ezt is egy külföldi, nevezetesen egy olasz gróf, Luigi Fernando Marsigli alkotta meg és szintén művészi alapossággal. Ő amellett, hogy földrajztudós, nyelvész és kalandor volt, hadmérnök ezredesként vett részt a Buda törököktől való visszafoglalására indított csatában, s a csata után elsőként Mátyás Corvináit igyekezett felkutatni a palota romjai között.
Az ő térképéből tudjuk, hogy Budán akkor 23 mecset és 9 hévízes fürdő állt. A törökök kiűzetése után évtizedeket töltött Magyarországon és Lipót császár megbízásából lényegében ő húzta meg a Habsburg és az Oszmán Birodalom határát is. Munkájának eredménye ez 1726-ban Amszterdamban és Hágában megjelent hatkötetes latin nyelvű munka, melynek részeként több mint 200 csodálatos rézmetszet között található az ország olyan topográfiai térképe, mely földtani jelekkel, szimbólumokkal ábrázolja a különféle ércek és más ásványkincsek előfordulását s ezzel egyike az első ilyen jellegű tematikus térképeknek a térképészet történetében.
S mivel a Magyar Királyság nemesfém- és rézérc kitermelése a középkorban évszázadokon keresztül meghatározó jelentőségű volt Európa gazdasági életében, a maga idejében ez a munka is nagy figyelmet kapott.
Az első hazai készítésű térkép azonnal aranyérmes lett a világkiállításon
Különleges szegmense a földtani térképeknek a barlangok nehezen kiismerhető belvilágát, átmetszeti képét mutatja be. Hazánkban több mint négyezer barlangot tartanak nyilván és ezek közül 1100 egyetlen hegységben, a Bükkben található. Innen indult a hazai ősemberkutatás is, méghozzá egy Miskolcon indult építkezésnek köszönhetően. A munkások 1891-ben a ház alapjainak kiásása közben furcsa kőszerszámokra, szakócákra bukkantak, amelyeket Herman Ottónak, a neves természetbúvárnak is megmutattak, aki azokat jégkorszakinak vélte. Kadics Ottokár a felfedezés hatására elrendelt Miskolc környéki földtani újratérképezés során a Szeleta-barlangban másokkal együtt rengeteg őskőkorszaki szerszámot és csontleletet talált s az általa vezetett munka eredményeiként fontos térképek készültek, s a kutatók ma is azokat a módszereket követik egy-egy barlangi kutatásnál, amit ő dolgozott ki.
Az első, teljes egészében magyar geológusok által készített térkép csak jóval később, 1896-ban jelent meg, de ez olyan szépre sikerült, hogy azonnal aranyéremmel ismerték el az 1900-as párizsi világkiállításon. Persze ezt is az osztrákok akarták elkészíteni, de a kiegyezés után ilyen területen is önállóvá vált magyar vezetés ezt visszautasította és a térkép a 1869-ben létrehozott Földtani Intézet kutatóinak munkája eredményeként készült el.
Az a térkép, amely először mutatta be egyben Magyarország nyersanyag lelőhelyeit az ezredévi kiállításra, szintén 1896-ra készült el és 26 nyersanyag lelőhelyeit jelölték rajta különböző színekkel az aranytól a sokáig magyar különlegességnek számító nemesopálon át a lignitig, különválasztva a rendes művelésben és a feltárás alatt lévő bányákat.
Külön érdekességnek számítanak azok a térképek, amelyek hazánk hajdani vízborítottságát ábrázolják. Szakmai körökben csak pocsolyatérképnek nevezik azt az 1938-ban megjelent atlaszt, amelyik a Kárpát medence víz borította és árvíz járta területeit mutatja be a hatalmas folyószabályozási és ármentesítő munkálatok előtt. Ezt nézve értelmezhetővé válik az a ma elképzelhetetlen szám, miszerint a lecsapolások előtt Magyarország 13.7 százaléka volt ártér. Hazánk mai területének (93 000 km2) az eredeti árterülete is 22 000 km2 volt, ám mára a folyók uralma alatt álló ártér csupán 1500 km2 re zsugorodott.
Goethe, Nopcsa, Lóczy – térképek, legendák
A könyv az idegen tájak térképeivel kapcsolatban is számos érdekességet tartogat. A Marienbad (mai cseh elnevezéssel Marianske Lazne) környékének földtanát bemutató 1837-es térkép például egy olyan könyvben jelent meg, amely az ott gyűjtött ásvány- és kőzetpéldányokról Goethe kéziratos katalógusának átiratát is tartalmazza. A nagy német író ugyanis korának számontartott természettudósa is volt, akinek 18 ezer darabból álló ásványgyűjteménye Európa egyik legnagyobbikának számított. Goethe ismerte fel például azt is, hogy a kövületek élőlények maradványai és természetes összefüggésben állnak azokkal a kőzetrétegekkel, amelyekben találhatók. Rájött, hogy ezek az élőlények a Földnek abban a korszakában éltek, amikor ezek a rétegek kialakultak. Goethe betegségét kúrálva jutott el a közeli Karlsbadba (Karlovy Vary) és itt ismerkedett meg egy drágakővésnökkel, aki az általa létrehozott ásványgyűjtemény leírására és rendszerezésére az írót kérte fel.
A Karlsbad környéki hegyek megismerésére létrehozott gyűjtemény Goethe leírásaival és magyarázataival című katalógus 1807-ben jelent meg. A vésnök halála után egy kereskedő az anyagot kibővítette és Goethe ehhez is előszót és katalógust készített. Az író neve jó reklám lehetett, mert a gyűjteményeket a fürdővendégek nagyban vásárolták. Egy ilyen gyűjtemény így a Magyar Tudományos Akadémián is megtalálható.
Nem maradhat ki egy ilyen gyűjteményből az intézet egykori igazgatója, az izgalmas életű Nopcsa Ferenc báró egyik albániai térképe sem. Az egyik legnevesebb, de ugyanakkor ellentmondásokkal teli életet élt hazai paleontológus mindenképp maradandó tudományos értéket hagyott maga után. Az arisztokrata származású Nopcsa már fiatalon kora egyik legnagyobb dinoszaurusz szakértőjévé vált. Jellemző történet, hogy amikor először lépte át a British Museum küszöbét, észrevette, hogy az egyik dinoszaurusz csontvázon az egyik csont rossz helyen van. Szépen odament, leemelte a csontot és a megfelelő helyre illesztette. A riadalomra az igazgatóság is megjelent, mire Nopcsa bemutatkozott és elmagyarázta a javítás okát, amit a britek vita nélkül elfogadtak.
Albánia lett kedvenc terepe és el is készítette a korábban még domborzati térképpel sem rendelkező ország földtani térképét, de néprajzi kutatásokat is végzett, sőt megtanult albánul is. Amikor az albánok uralkodót kerestek, jelezte a Monarchia vezérkari főnökének, hogy szívesen lenne az ország első királya, de Hötzendorf nem támogatta e javaslatát. A Tanácsköztársaság elől a világ első repülőgép eltérítését végrehajtva új könyve kéziratával egy Mátyásföldről Sopronba induló géppel Bécsbe menekült. Nopcsa rajzolja meg Teleki Pál útmutatása alapján az ún. vörös térképet, a Kárpát-medence etnikai viszonyait bemutató térképet, amit a magyar tárgyalódelegáció érvként használ a Párizs környéki békeszerződések tárgyalásain. A húszas években hazatérve elfogadta a kinevezést a Földtani Intézet igazgatói posztjára és azt ismét felvirágoztatta. Halála, akárcsak élete, szintén regénybe illő: albán titkárát, egyben partnerét megölve 1933-ban öngyilkosságba menekült bécsi lakásában.
Az egyik Szecsuánt ábrázoló szakadozott, gyűrött régi kínai térkép 1865-ben került az intézet könyvtárába, amiből arra lehetett következtetni, hogy az intézmény másik legendás igazgatója, Lóczy Lajos hozta fiatalkorában tett kelet-ázsiai expedíciójáról. Ezen az úton következtette ki a Himalájával párhuzamos, attól északra futó hegylánc, a Transzhimalája létezését. Az egyebek mellett a Góbi sivatag keletkezésének magyarázatát eredményező, Széchenyi Béla gróf vezette útról is látható térkép a könyvben, ennek földtani tervét készítette Lóczy.
És végül ne hagyjunk ki egy teljesen különleges, finom szövésű, fehér vászonra rajzolt és tökéletes épségben megmaradt térképet, mely a világon vélhetően egyetlen példányban létező ilyen térkép. Ez Szumátra északi részét ábrázolja, 1899-ben, amikor még e terület nem tartozott Holland-Kelet-Indiához és a helyiek gerillaharccal igyekeztek visszatartani a holland hódítókat. A térkép egyes jeleit még ma sem sikerült megfejteni, ahogy történetének minden fejezetét sem. Valószínű mindenestre hogy a fiatalabbik Lóczy Lajos igazgatósága idején kerülhetett a Földtani Intézet gyűjteményébe, aki egy ideig a Shell szerződése alapján Szumátra szigetén is végzett földtani kutatásokat.
És ez csak néhány érdekesség a látványként sem mindennapi kötetből, amely ismét bebizonyítja, hogy a magyar tudománytörténet lapjai nemzetünk kultúrájának kiemelkedő értékét képviselik.
