Volt olyan erdélyi bölény példány, amelyre még Napóleon is felfigyelt. A vadászat mellett az erdőírtások okozhatták a nemes állatok vesztét.
A régi útleírások egészen pompás képet festenek a magyar vadonról. Egy középkori krónika egyenesen „Isten paradicsomának” nevezi az Árpádok földjeit, ahol a beszámolók alapján hemzsegtek a vadak.
Nem csak őzek, medvék és farkasok, hanem bölények is nagy számban rótták az erdőket. Az óriási kérődzők húsa közkedvelt fogás volt a nemesi asztalokon. Erre utal, hogy a királyi bölényvadászoknak nálunk még külön szervezete is alakult.
Bár a bölényeket ma már úgy tartjuk számon, mint a vadnyugat szimbólumait, a fajtársaik olyan nagy számban voltak jelen Közép-Európában, hogy Erdélyben voltak népek, akik bölényszarvval adóztak.
A déli vidékeken előfordult, hogy kifejezetten azért tartottak egy-egy nagyobb vadászatot, mert ellepték a környéket a „vadtulkok”.
A történelmi Magyarországról származott a faj egyik híres egyede is: a Miskának becézett patás éveken át medvékkel, farkasokkal és bikákkal küzdött az állathecceken és olyan ismertségre tett szert, hogy később a tetemét Napóleon vitette át Párizsba.
Még bölényekre utaló helyneveink is vannak. A nyelvészek szerint a történelmi Magyarország területén jó példa lehet erre a Bihar megyei Belényes.
Nem csak a vadászat végzett velük
Mivel a folyószabályozások előtt az Alföld jelentős részét időről időre víz borította be, a nagytestű növényevők főleg a hegyvidéki erdőkben éltek.
Az európai bölény egy igazi óriás: a testhossza a 3 métert, a súlya pedig a 900 kilogrammot is elérheti. Viszont az a kaukázusi alfaj, amely nálunk meghonosodott, mára kihalt. A génállomány csak részben maradt meg: egy nemzetközi védelmi program gondoskodott róla, hogy az egyetlen megmaradt bikának legalább kevert utódai legyenek.
A bölények hazai kipusztulását részben a vadászat okozta. Főleg nemesi hóbortnak számított a leölésük. Visegrádon még Mátyás király is vadászott rájuk.
Ám az igazán nagy kárt az állatok populációjában a középkorban elterjedt erdő-irtások okozhatták, amelyek az élőhelyeik jó részét teljesen felszámolták. Volt, hogy a nemeseknek nem is volt választása. A frissen kapott földjeiket csak akkor tarthatták meg, ha bizonyos területeken kivágták a fákat.
A bölények sorsa körül több kérdőjel is akad: hogy mekkora volt régen az állományuk azt épp úgy homály fedi, mint azt hogy pontosan mikor haltak ki Magyarországon. Közel kétszáz éve gróf Lázár Kálmán azt írta, hogy Erdélyben minden vidék tudni véli, hogy az utolsó hazai bölény épp náluk halt ki.
Vannak beszámolók, amelyek szerint a kipusztulásukra a XVIII. században, mások szerint viszont még később, az 1800-as évek közepén került sor.
Van, ahol már megindult a visszatelepítés
Az európai bölények nem csak nálunk, hanem az egész kontinensen a kihalás szélére kerültek a XX. század hajnalán. A szakemberek mondhatni az utolsó pillanatban léptek. Az állatkertekből és a vadasparkokból 12 példányt szedtek össze és kezdtek el szaporítani. A program keretében a természetbe 1952-ben engedték vissza az első példányokat a lengyelországi Bialowieza-ban.
Jelenleg a kontinensen úgy tízezer európai bölény él. Itthon különféle vadasparkokban, állatkertekben, illetve az Őrségi Nemzeti Parkban mintegy 70 példány található.
A park szakemberei megfigyelték, hogy érdekes összhang alakult ki a madarak és a helyi bölények között. A szarkák megszabadítják az élősködőktől a nagy termetű állatokat, amelyeknek a levedlett szőrét az énekesmadarak a fészeképítésnél is használják.
