A nagyhatalmak, az Egyesült Államok, Kína és Oroszország gőzerővel terjesztenék ki a befolyásukat, legalábbis a nekik fontos régiókban, ahol nem kérnek a nemzetközi szövetségek jóváhagyásából. A középhatalmak eközben vagy igazodnak valamelyikhez, vagy egy új hang szerint, egymással fognak össze és nem kérnek a teljes kiszolgáltatottságból.
Az évenként megrendezett Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián (amit az idén február 13. és 15.moközött tartottak rengeteg nagyon fontos geopolitikai kérdés felmerült, így Irán sorsa, Ukrajna potenciális uniós csatlakozása, Európa önálló védelmi politikája.
Emellett állandó téma volt, sőt, külön panelt is kapott a West–West divide, vagyis a Nyugat-Nyugat szakadék.
A kérdéskörben legalább két törést vizsgáltak a felszólalók, az egyik ideológiai volt, arról szólt, hogy a „mérsékelt kánon”, vagyis a balközép és a jobbközép erők összefogása és a hatalom kisajátítása után a konzervatívok is helyet kérnek az asztalnál, ennek a trendnek Donald Trump elnökké választása lehet a legfontosabb jelképe.
MTI/EPA/AFP pool/Thomas Kienzle
De ugyanúgy az amerikai elnökhöz köthető a másik Nyugat-Nyugat szakadék, amely a nagyhatalmak és a középhatalmak távolodásáról szól.
Írásunk elsősorban a nagyhatalmi neoimperializmus és az ellene küzdők harcáról szólt, ugyanis ez az elmúlt egy hónapban nagyon felerősödött.
Az új világrend
Új világrend kopogtat, és ennek a legerősebb jele, hogy a három nagyhatalom, azaz az Egyesült Államok, Kína és Oroszország erőalapú, neoimperialista politikát folytat. Lehet, hogy a kifejezés furcsa, például a kommunista Kína esetében ambivalens imperializmusról beszélni, de ha megnézzük az elmúlt évek trendjeit, akkor mindez aligha kétséges.
Az Egyesült Államok G. I. Joe-i, vagyis elit katonai egységei, légiegységei beavatkoztak Iránban és Venezuelában, de Donald Trump folyamatosan jelzi az igényét Grönlandra is, és itt már a hagyományos szövetségeseivel veszekedik, mint a vámkivetéseknél is, vagy amikor Trump immár rendszeresen az európai politikusokat gyalázza.
Kína katonailag egyelőre nem aktív, egyelőre csak hadgyakorlatokkal idegesíti Tajvant, de a modernkori gyarmatosításnak millió jele van Afrikában, Dél-Amerikában, vagy a környező ázsiai országokban.
Oroszország pedig konkrétan is területszerző háborút folytat immár négy éve Ukrajna ellen, abszurd módon a világ legnagyobb országa érzi rendre úgy, hogy biztonsági szempontból még mindig nem elég nagy, vagyis terjeszkednie kell.
A dzsungel törvényei és a kicsik összefogása
Azt, hogy a középhatalmak nem feltétlenül szeretnék elfogadni a nagyok lendületét, elsőként a davosi Világgazdasági Fórumon (WEF) lehetett megtapasztalni, ahol a neoimperialista szándék is nagyon határozottan átjött, hiszen maga Donald Trump amerikai elnök is beszédet mondott, ahol végig az ilyen jellegű elképzeléseit sorolta.
De globálisan is ismertté vált, az ellene küzdők véleménye is, elsősorban Mark Carney kanadai miniszterelnök beszédéből, amelyben a középhatalmaknak javasolt egy új utat, egy új szövetséget.
A Münchenben is hangoztatott középhatalmi álláspont szerint a nagyhatalmak erősek és erőszakosak, felrúgnák a korábbi globális megállapodásokat, protekcionista politikát folytatnak,
az Egyesült Államok nem szeretné már egyedül megvédeni a nyugati világot, de ebben a helyzetben nemcsak az igazodás és a megaláztatás lehet a kisebb országok, a középhatalmak útja, hanem újra lehet építeni egy olyan rendszert, ahol a nagyok nélkül, de folytatnák a régi világot a kisebbek.
Azóta a középhatalmak, nevesítve is az Európai Unió, Nagy-Britannia, Ausztrália, Kanada, India és még sokan mások sorra kötik a szabadkereskedelmi megállapodásokat egymással, építik le a vámokat, vagyis azt mondják, ha az Egyesült Államokkal nehezebb lett kerekedni, ha az eddigi nagy szövetségesünk ránk támadt, akkor induljunk el új utakon.
A függetlenedés nem ilyen egyszerű
Természetesen az általános képen belül sokkal nehezebb minden konkrét megvalósítás.
Amikor a középhatalmak elfordulnak az Egyesült Államoktól, akkor sokszor Kína felé fordulnak, amely persze ugyanúgy egy autoriter nagyhatalom.
Az is igaz, hogy a nagyhatalmak, még ha hasonló módon is politizálnak, egymással egyáltalán nincsenek jóban, de valahogy mégis érződik egyfajta világfelosztási konszenzus közöttük, ha ti békén hagytok engem itt, akkor én békén hagylak benneteket ott.
Végül az EU és az Egyesült Királyság viszonya is terhelt, Franciaország például nagyon elkerülné azt, hogy az EU-ból „brexitáló” állam az új politikai helyzetben ugyanúgy haszonélvezője legyen a kereskedelmi akadályok lebontásának, mintha még mindig benne lenne az EU-ban.
Az új kapcsolatrendszer
A diplomáciai mozgások, a hirtelen begyorsuló középhatalmi megállapodások (ezek résztvevői rendre az EU, a dél-amerikai Mercosur, India, az Egyesült Királyság, Ausztrália és olykor Kína is, utóbbi persze nem középhatalom, hanem nagyhatalom, de az USA-val szemben most kiszámíthatóbb nagyhatalom.
Ennek volt nagyon erős példája Münchenben az, hogy Vang Ji, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja országát felelős nagyhatalomként mutatta be, és az ENSZ reformja mellett érvelt. Mindez sokaknak vonzó lehet, ha az USA éppen ezeket építené le, de természetesen ha az ujgurok, vagy a tibetiek jogai felől közelítünk, vagy akár csak onnan, hogy Kína továbbra is nagyon védi a belső piacait a nyugati cégektől, nem cseng annyira hitelesen a kínai nyilatkozat.
De az tény, hogy a nagyon sok új megállapodás mind azt mutatja, hogy azok a középhatalmak, akiket Trump megadóztatott, nem fogadják el Trump érvelését, aki szerint káros az általános szabad kereskedelem, egyedi dealeket kell kötni, amelyben sokkal fajsúlyosabb elem az amerikai haszonmaximálás.
A középhatalmak pedig azt mondják, hogy nem szabad elhagyni a régi, a szabályokon alapuló világrendet, nem lehet az a politika, hogy az erőseknek mindent szabad,
Igenis, van értelme az értékalapú és nem csak érdekalapú politizálásnak, és ha az USA nem ad kollektív biztonságot, igenis új szövetségeseknek kell fejleszteni a védelmi iparát és egymást megmenteni, ha kell
Őskonzervatívok, vagy értékőrzők
Ebben az új világrendben Európát rengeteg kritika éri, lassan reagál, túlszabályoz, önsorsrontó, nem tud változni.
Az Európai Uniót le lehet sajnálni, nem képes megújulni, nem érti az idők szavát. Hiszen még mindig azt mondja, hogy igenis van értelme a közös összefogásnak a károsanyag-kibocsátás, a járványok, a vámok, vagy a helyi viszályok ellen, vagyis éljen a COP, a WHO, a WTO, illetve az ENSZ, hiába sajnálja le az ilyen nagy nemzetközi „sóhivatalokat” az amerikai elnök. Nem kétség, hogy mindegyik nagy szövetségnek láttuk a korlátait, de nem biztos, hogy a teljes eltörlés a jó válasz.
Ugyanakkor valójában a rengeteg új együttműködés Dél-Amerikával, Indiával, Indonéziával változást is jelez, finoman azt is jelzi, hogy Európa egy kicsit „visszavett”.
Brüsszel soha nem fogja ezt így kimondani, nem lesz politikus aki azt mondaná, hogy az EU elengedi a fontos európai alapértékeket, de érdemes figyelni arra, hogy az új ellenfél, vagyis
az Egyesült Államok fenyegetésének árnyékában olyan megállapodásokat köt,
- ahol nem hangsúlyozza, hogy az adott országban milyen a demokratikus berendezkedés, milyen emberi jogi problémák vannak, igaz, ha ezt pozitívan kiemelheti, akkor ki is emeli,
- már nem követeli meg olyan kérlelhetetlenül az európai környezetvédelmi előírásokat,
- lazított az európai génmentességen, nem kritizlja az adott partnernél a munkavállalók helyzetét.
Ehelyett azt mondja, hogy legyenek nagy általános szabályok, ne a hegemón nagyhatalom diktáljon egyoldalúan, a szövetségesek fogjanak össze, védjék meg magukat, az értékeiket, a régi együttműködéseiket.
De mit lép Donald Trump?
Donald Trump nem egy ijedős típus, amikor az összefogást észleli, továbbra is az erőt alkalmazná, fenyeget, újabb vámokat helyez kilátásba. Most Trumpnak a legtöbb konfliktusa Kanadával, vagyis azzal a Carneyval van, aki egy kicsit elvitte a show-ját Davosban, és ezt Donald Trump nagyon nem szereti.
Donald Trump ugyanakkor sok mindennel vádolható, de azzal nem, hogy ne tudná megváltoztatni az álláspontját. Ne tudna 24 órán belül többször is hátraarcot lépni, legyen szó a nagy állami költségcsökkentésről, Grönland annektálásáról, Irán megtámadásáról, vámokról, bármiről.
Az Egyesült Államok ma még nem fél a középhatalmak összefogásától, ám ha az nem csak nagy sikerű beszédekben, egyre több megállapodásban, hanem pengő dollárokban mérhető amerikai veszteségekben is megnyilvánul, akkor az amerikai elnöknek is új politikát kell alkalmaznia.
