A közel száz éve pusztító utolsó nagy világjárvány ma sokaknak jut az eszébe a rohamosan terjedő koronavírus kapcsán. Fontos azonban látni, hogy lényegi különbségekkel kell számolni, még ha a maszkos emberek látványa és számos más elem logikus párhuzamot is kínál. Így a spanyolnátha valójában egyfajta súlyos influenza volt, a koronavírus nem az. Nézzünk pár párhuzamot és a legutolsó pandémia híres áldozatait!

Nemrég volt a századik évfordulója, hogy 1917-ben három gyermek a portugáliai Fátima közelében (a katolikus egyház által elfogadott) csodáknak volt a tanúja. Az akkor tízéves Lúcia de Jesus dos Santos, unokaöccse, a kilencéves Francisco Marto és unokahúga, a hétéves Jacinta Marto a Szűzanyát vélte megpillantani.

Az első világháború dúlta Európában gyorsan híre ment a fátimai jelenéseknek, az egykor történtek máig élénken foglalkoztatják a közvélemény egy részét. Kevésbé ismert azonban, hogy a három gyermek közül csak egynek adatott hosszabb élet (Lúciának, aki 2005-ig élt), hiszen Francisco 1919. április 4-én Fátimában, Jacinta pedig 1920. február 20-án Lisszabonban távozott az élők sorából. Mindkettejük halálát egy olyan járvány okozta, amely rajtuk kívül is rengeteg áldozatot szedett: a spanyolnátha.

Freddy Vinet geográfus, a montpellier-i Paul Valéry Egyetem oktatója (akinek 2018-ban jelent meg könyve a spanyolnátha történetéről La Grande Grippe – 1918. La pire épidémie du siècle címmel), hívta fel a figyelmet, hogy

a spanyolnáthának sokáig visszafogott sajtóvisszhangja volt. Ez nem csak a kor eltérő médiaviszonyaiból fakadt, hanem abból a tényezőből is, hogy a korabeli sajtó évek óta elsődlegesen a „nagy háború”-val foglalkozott, mígnem a járvány épp a háború utolsó évében látványosan kirobbant.

A koronavírus esetében viszont nem mondható el az, hogy ne lett volna már a kezdetektől erős sajtónyilvánossága, ráadásul a súlyosságát korán felismerték. A spanyolnátháét viszont nem, illetve csak akkor, amikor 1918 második felében már elérte a csúcspontját.

A spanyolnátha kutatása és értékelése lényegében máig zajlik: az 1990-es évek végén például Kirsty Duncan kanadai orvosnő, később Kanada tudományügyi minisztere Norvégiában, a Spitzbergákon vizsgálta spanyolnáthában meghalt emberek holttestét, amelyek a szélsőséges hideg miatt viszonylagos épségben maradtak fenn.

Hét bányász testét exhumálta a norvégiai Longyearbyen városában, de sajnos a minták nem voltak használhatóak, mivel a testek mégsem voltak mindvégig megfagyva. 2003-ban Duncan könyvet írt expedíciójáról Hunting the 1918 Flu: One Scientist’s Search for a Killer Virus címmel.

A járvány ismert nevét a maga korában onnan kapta, hogy Spanyolországhoz kötötték. Ez nem volt hadviselő ország, és mivel így ott kevésbé érvényesült a hadviselő felekre jellemző erős cenzúra, a hírek onnan kezdtek lábra kapni.

A betegség elterjedtségét, senkit nem kímélő voltát mutatja, hogy XIII. Alfonz spanyol király is elkapta, de kilábalt belőle.  A körülbelül 1918 elejétől 1920 végéig pusztító járvány erejét világosan érzékelteti, hogy több embert ölt meg, mint a fél évtizeden át tartó világégés, az első világháború.

Ehhez hozzájárult az is, hogy a vakcinák kutatása ekkor még jószerivel gyerekcipőben járt, a fertőzés, amely vélhetően az Amerikai Egyesült Államokból, Kansasból indult el, gyorsan végigsöpört a világon. Legalábbis Albert Gitchell, a Kansas állambeli Fort Riley katonai bázis szakácsa volt az, aki először jelentkezett dokumentáltan a spanyolnáthához köthető, jellemző tünetekkel (ez persze nem zárja ki a járvány esetleges ázsiai eredetét stb.).

Magas láz, fejfájás és végtagfájdalom jelezte e súlyos fertőzést, amely számos esetben vezetett fiatal, életerős emberek halálához is, elsősorban azért, mert a tüdőt elérve szélsőséges immunreakciók kiváltásával fulladást okozott.

A halálos áldozatok számát lehetetlen pontosan megmondani, 50 milliótól 100 millióig terjednek a becsült számok. Más megközelítések szerint a vírus a századelő lakosságának mintegy negyedét fertőzte meg, körülbelül 500 millió embert.

Csak az Egyesült Államokban körülbelül 650 ezer embert ölt meg, de megfertőzte a regnáló elnököt, Woodrow Wilsont is, aki azonban felépült.

A számtalan áldozat közül felsorolni is nehéz lenne azokat, akik a tudományos, művészeti stb. élet kiválóságai voltak.

Ha csak Magyarországot tekintjük, ki kell emelni Ady Endrét, akinek legyengült szervezete képtelen volt ellenállni a kórnak: igaz, a költő életvitele nagyban járult hozzá sajnálatos állapotához.

Tragikus sors az elsősorban humoros írásai miatt számon tartott kiváló költő és író, Karinthy Frigyes első feleségéé, Judik Etelé. A férjes asszony színésznőt Karinthy 1912-ben lényegében megszöktette első férjétől, és Berlinig meg sem álltak:

Első feleségemet, a bársonyszemű, szelíd és szenvedélyes színésznőt […] romantikusan szöktettem meg férjétől, sötét öltözőkön és süllyesztőkön át, revolverrel a kezemben.

A lángoló szerelem viszont rövid boldogságot hozott számukra: a később neves költővé váló Karinthy Gábornak életet adó Judik Etelt 1918. október 17-én, alig 33 évesen ragadta el a spanyolnátha.

Rúzzsal és tükörrel a kezében halt meg.

mondta állítólag a fájdalomtól megtört Karinthy, akinek 1918. október 28-án kelt naplóbejegyzései egyrészt döbbenetes erővel érzékeltetik a fájdalmat, másrészt szinte előrevetítik az író sorsát, aki agydaganatban halt meg jóval később:

A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt. Ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen,), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.

A magyar irodalmat óriási csapás érte Kaffka Margit elvesztésével is: a csak 38 éves írónő 1918. december 1-jén halt meg, s tragikus módon az 1906-ban volt férjétől, Frőlich Brúnó erdőmérnöktől született Laci fia szervezete sem tudott ellenállni a járványnak, egy nappal édesanyja után hunyt el.

Magyarországon kívülre tekintve a sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni. A francia avantgárd kiemelkedő alakja, Guillaume Apollinaire is csak 38 éves volt, amikor 1918. november 9-én Párizsban elhunyt.

A zaklatott lelkű osztrák festőzseni, az aktképei miatt a börtönt is megjáró Egon Schiele, akinek a halál-motívum végigkísérte művészetét, tíz évvel nála is fiatalabb volt, amikor a járvány 1918. október 21-én Bécsben véget vetett életének. Pár nappal élte csak túl várandós, hatodik hónapban járó feleségét, Edithet: utolsó ceruzarajza a haldokló nőt örökítette meg.

Természetesen sokszor lehetetlen megmondani, hogy valóban a spanyolnátha okozta-e egyesek halálát. Jakov Mihajlovics Szverdlov, szovjet bolsevik politikus 1919. március 16-án Moszkvában halt meg, nem volt még 34 éves. A fiatal, de befolyásos férfi halála gyors megfázás után következett be. Hogy ez konkrétan a spanyolnátha miatt történt-e így, nehéz lenne pontosan megválaszolni.

Max Weber, a kiváló német közgazdász és szociológus valamivel később, 1920. június 14-én hunyt el Münchenben: hogy tüdőgyulladása, amely halálát okozta, mennyiben köthető a járványhoz, annak egyik kései felbukkanásához, szintén nehéz rekonstruálni, hiszen a spanyolnátha lassan, de biztosan úgymond „belesimult” a szokott influenzajárványokba.

Azt azonban nemigen vitatják, hogy amikor az utolsó magyar király, IV. Károly 1922. április 1-jén, Madeira szigetén, Funchalban meghalt, a spanyolnátha kései felbukkanása okozta halálát. A volt uralkodó, akit 1918–1919-ben már megkínzott az influenza, nem egészen 34 évesen távozott az élők sorából.