Régésztörténetek – Virtuális kiállítás a Hernád-völgy régészeti feltárásáról
2021-03-27
Színházi világnap – Fővárosi és vidéki színházak köszöntötték közönségüket videóüzenetben
2021-03-28

A rovat támogatója:

Válaszút előtt a világ központi bankjai

A válság felgyorsította a jegybankok – és céljaik – átalakulását. Világossá vált, hogy a politikától független jegybank mítosz. Az inflációs célkitűzés rendszere általánosan elfogadottá vált, de a válság miatt egyre több helyi variáció alakul ki.

Az 1990-es évek eleje óta nagyjából konszenzus van abban a világ jegybankjai között, hogy inflációs célt követnek. Monetáris politikájukkal a fogyasztói árak egy meghatározott szintjét igyekeznek elérni. A fejlett államokban – így például az Egyesült Államokban, vagy az eurozónában – ez 2 százalék.

Az inflációs célt először Új-Zélandon vezették be 1990-ben, hamarosan követte őket Kanada és az Egyesült Királyság. Az amerikai Federal Reserve 2012-ben csatlakozott, majd következett az Európai Központi Bank is. Paul Fisher, a Warwick Business School közgazdászának elemzése szerint

2018-ban a világon összesen 67 központi bank követett inflációs célt.

A rendszer használhatóságát három alapelv is biztosítja.

Először is egy monetáris politikai egyszerre csak egy célt szolgálhat. Másodszor egy jegybank csak valamilyen nominális dolgot célozhat. Harmadszor pedig az infláció az átlagember számára is érthető jelenség, így a politika támogatottsága is biztosított.

Vannak persze olyan közgazdászok, akik szerint az infláció helyett valami másra kellene lőniük a jegybankoknak. Ilyen dolog lehet például valamilyen eszköznek az ára, mondjuk egy árupiaci termék, többen az aranyat javasolják. Még az is elképzelhető, hogy lesznek érvek mondjuk a bitcoin árfolyama, mint jegybanki cél mellett is. Az arannyal azonban az a gond, hogy ha ennek árfolyama lenne a jegybanki cél, azzal bizonyos mértékig visszatérne a monetáris politika az aranystandard rendszeréhez, amelyet már évtizedek óta meghaladott a világ.

Az 1944-ben megkötött Bretton Woods-i Egyezményekben 44 szövetséges állam állapodott meg abban, hogy valutájának árfolyamát az aranyhoz köti.

(Itt jött létre egyébként a Nemzetközi Valutaalap, az IMF, valamint a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési bank, az EBRD is.)

Az aranystandard rendszer 1971-ig működött, amikor is Nixon amerikai elnök felfüggesztette a dollár árfolyamának rögzítését az aranyhoz.

Azóta a nemzetközi pénzügyi rendszer teljesen más alapokra helyeződött. Nem valószínű tehát, hogy újra az arany felé fordulna a világ.

Népszerűbb megközelítés mostanság, hogy a jegybanki cél az adósság növekedése, vagy valamilyen eszközcsoport ára legyen, például részvényeké vagy ingatlanoké.

Akik ezt szorgalmazzák, azoknál többnyire előkerül érvként az is, hogy az eszközárak hirtelen megugrása növeli a jövedelmi egyenlőtlenségeket és ezen keresztül makrogazdasági instabilitást idéz elő.

Az inflációs célkitűzés rendszerét elsőként bevezető Új-Zéland lehet, hogy megint irányt szab, ugyanis az ottani kormány arra szólította fel a jegybankot, hogy fontolja meg a lakásárak alakulásának figyelembevételét monetáris politikai döntéseinek meghozatalakor. Egyelőre tehát nincs arról szó, hogy ténylegesen valamilyen eszközárat célozna a jegybank, de az első lépés megtörténhet ebbe az irányba. (A kormány ezzel az ingatlanpiaci turbulenciákat igyekezne kezelni. Új-Zélandon, ahol a lakáscélú ingatlanok ára az elmúlt egy évben csaknem 20 százalékkal emelkedett úgy, hogy az ország a második világháború óta a legnagyobb gazdasági válságot szenvedte el a pandémia miatt.)

Eszközárakra lőni monetáris politikai ágyúkkal azonban kétséges vállalkozás. Az eszközárak általában hajlamosak arra, hogy erősen ingadozzanak – gondoljunk csak az olajárra, vagy a részvények tőzsdei árfolyamára. Így a monetáris politika, amelynek alapvetően a stabilitást, a kiszámíthatóságot kell szolgálnia maga is rákényszerülne arra, hogy volatilis legyen.

Márpedig ez makrogazdasági instabilitáshoz vezetne. Ellenérv az is, hogy senki nem tudja, hogy mi a “helyes” ára egy részvénynek vagy egy ingatlannak. Senki nem tudja, hogy mekkora az ideális lakossági eladósodottság. Ezek “optimális” szintjének belövése gyakorlatilag egyfajta hatósági árat jelentene, márpedig ez ellentétes a piacgazdasági elvekkel.

Egy harmadik ellenérv szerint amikor egy jegybank meghatározza monetáris politikáját, akkor már eleve figyelembe veszi az eszközárakat is.

Tehát az inflációs célkitűzés rendszere során tekintetbe veszik a tőzsdei és az ingatlanpiaci folyamatokat is. Ha ezekre közvetlenül akar hatni egy jegybank, akkor a felügyeleti és szabályozási eszközök széles választéka áll a rendelkezésére.

Erős érvek hozhatók fel az ellen is, hogy az eszközárak szintjének jegybanki célzása a jövedelmi különbségek növekedésének visszaszorítását szolgálná. Abszurd azzal érvelni, hogy legyen szigorúbb a monetáris politika, vagyis ennek hatására legyen magasabb a munkanélküliség, ha egy eszközcsoport ára elszáll. Az ezt elszenvedők számára ez keserves valóság, míg a jövedelmi egyenlőtlenség nem más, mint egy puszta arány. Ha az emberek csökkenteni akarják a jövedelmi különbségeket, akkor vagyoni és az örökösödési adó emeléséért kell szót emelniük, nem a monetáris politika feladata, hogy ilyen típusú társadalmi problémákat kiigazítson.

Összességében azt mondhatjuk, hogy a monetáris politikát az eszközárak közvetlen befolyásolására használni nem célszerű.

Ugyanakkor az egyáltalán nem az ördögtől való, hogy a jegybankok figyelembe vegyék a reálgazdaság helyzetét.

A Fed mandátumai között például szerepel a munkanélküliség. Megállapítható az is, hogy minél gyengébb az infláció és a munkanélküliség közötti kapcsolat, annál inkább koncentrálhat egy jegybank a munkanélküliség csökkentésére – kevésbé kell tartani a fogyasztói árak elszaladásától. Az amerikai központi bank a közelmúltban be is jelentette, hogy

az átlagos inflációt célozza, vagyis átmenetileg megengedi a magasabb rátát annak érdekébe, hogy javuljon a foglalkoztatottság.

A Fed számára ez lehetővé teszi, hogy jobban koncentráljon a reálgazdaságra. Egy hosszú időszak cél alatti inflációját így kompenzálhatja egy átmeneti, a célnál magasabb rátával.

A pandémia soha nem látott gazdasági körülményeket teremtett. Ebben a helyzetben természetesen elképzelhető az is, hogy a gazdaságpolitika hibákat követ el. Sokan tartanak attól, hogy az 1,9 ezer milliárd dolláros Biden-csomagnak váratlanul elszabaduló infláció lesz az ára, amelyet a Fed csak úgy tud majd megfogni, hogy recesszióba kényszerül taszítani az amerikai gazdaságot. Andy Haldane, a Bank of England vezető közgazdásza egy közelmúltban megjelent, szakmai körökben nagy vihart kavart cikkében hívja fel erre a figyelmet.

De térjünk még vissza egy pillanatra Új-Zélandra.

Az, hogy az ottani monetáris politikában megjelenik az eszközárak (esetükben az ingatlanok) célzására vonatkozó kormányzati felszólítás, nem jelenti azt, hogy dobák az inflációs célkitűzés rendszerét. Azt meg főleg nem, hogy példájukat követve a többi, náluk nagyobb és befolyásosabb központi bank is hasonlóképpen cselekedne.

Az azonban valószínű, hogy a hagyományos értelemben vett jegybanki függetlenség átalakul, sőt átalakulóban van. A válságos helyzetekben egyre erősebb a politika befolyásolási szándéka, s az amúgy békeidőben is szükséges együttműködés a monetáris és a fiskális politika között kiegészülhet pusztán politikai szempontokkal is.

Így az elmúlt évtizedekre jellemző monetáris konvergencia, hogy a központi bankok körében szinte általános volt az inflációs cél, fokozatosan megszűnik, illetve átalalkul.

Helyi jegybanki politikák jönnek majd létre – az inflációs célkitűzés rendszerének bázisán -, amelyek igazodnak az adott ország aktuális politikai, gazdaságpolitikai helyzetéhez.

Az Egyesült Államokban például a munkanélküliség lett ilyen szempont. Európában, az eurozónában viszont mintha a környezetvédelmi célok felé mozdulnának el a központi bankok, főleg az Európai Központi Bank (EKB). A Bank of England és az EKB egyaránt meglepően nyílt lépéseket tett ebbe az irányba.

Egy központi banktól ez még akkor is erős irányváltást jelez, ha az EKB egyelőre nem foglalt állást a mellett, hogy kötvényvásárlási programjában a “zöld” vállalatokat és célokat előnyben részesít, míg a környezetszennyező, “barna” cégeket és célokat bünteti. A Fed csak azt követően csatlakozott a Network for Greening the Financial System nevű szervezethez, amelynek 75 központi bank a tagja, és a globális pénzügyi rendszerben a zöld szempontok megjelenítése a célja, amikor Donald Trump elveszítette az elnökválasztást.

Mi ez, ha nem politikai célok beemelése a monetáris politikába?

Vannak persze sokan, akik véleménye szerint a független, önálló jegybank mindig is illúzió volt.

A jegybanki függetlenséget az inflációs célkitűzés rendszere tette úgymond “objektívvé”, azonban soha egyetlen központi bank sem volt képes kivonni magát a kormányzattal való együttműködés kényszere alól – és ez nem is lett volna logikus.

Nagy-Britanniában például még ma is sokan az 1998-ban frissen függetlenné vált jegybankot okolják azért, hogy az év nyári kamatemelésével súlyos csapást mért a feldolgozóiparra. Széles körben elterjedt nézet a brit jegybankot hibáztatni a nemzeti ipar lejtőre kerüléséért. Egy ilyen helyzetben nem lehet kikerülni a politikai konzekvenciákat.

Az emberek egyszerűen azt gondolják, hogy túlságosan nagy hatalom került a nem az általuk megválasztott szakértők kezébe.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close