Az ősmaradvány szó hallatán még nekünk, geológusoknak is kézzel fogható, kemény, masszív maradványok jutnak eszünkbe először: egykoron élt állatok csontjai, vagy kemény kültakarójuk, mint például a csigák és kagylók héja. Különleges körülmények között azonban a lágy részek, vagy a legtörékenyebb test is megőrződhet. És ilyen különlegességek hazánk területén is előbukkantak már! Méghozzá nemrég!

A napjainkban a Földön élő növény- és állatfajok számát mintegy 40–50 millióra becsülik a kutatók. E becslés „pontosságát” érzékelteti, hogy az ismert, azonosított, rendszerbe foglalt élőlények száma a 2 milliót sem éri el. Ezek után könnyen elképzelhető, hogy mennyire nehéz arra a kérdésre válaszolni, hogy vajon a Föld 4,6 milliárd évnyi története során hány faj élhetett bolygónkon. Az őslénykutatók 5 és 50 milliárd közé teszik, de minden szakértő nagyon óvatosan nyilatkozik e kérdést illetően.

A becslés pontosságát nagyon sok tényező nehezíti. Egyrészt az üledékes kőzetek közül – melyek az ősmaradványokat rejtik – általában a tengerben lerakódók őrződnek meg.

A szárazföldi üledékek jóval kisebb arányban, mivel ezek jóval nagyobb része erodálódik, pusztul el, s velük együtt enyésznek el a bennük rejtőző, egykoron élt szárazföldi állatok maradványai is. Ráadásul minél távolabbra megyünk vissza a múltba, annál kevesebb, mind szárazföldi, mind tengeri üledékes kőzetet találunk, mivel jóval hosszabb ideje „rágja már őket a földtörténeti idő vasfoga”. S ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy döntő többségében az élőlényeknek csak a külső vagy belső szilárd váza őrződik meg – s emiatt az egykoron élt, szilárd vázzal nem rendelkező állatoknak csak elenyésző részét ismerjük –, átérezhető, hogy milyen kevés ismerettel rendelkezünk az egykoron élt élőlényekről.

Az első magyar dínótojás 3 centis

Ezért is kapják fel még a szakemberek is a fejüket egy-egy olyan lelet felszínre kerülésekor, amely lágy részeket tartalmaz, vagy csak lágy részekből, esetleg nagyon törékeny részekből áll. Ilyenek az örök jég fogságából előkerülő szőrös mamutmaradványok, vagy a szinte minden évben menetrendszerűen előbukkanó kínai tollas dinoszauruszok. De nem kell olyan messzire menni, hogy ilyen különlegességekkel találkozzunk! Hazánk területéről is előkerült már nem egy törékeny fosszília.

Ilyen a nemrégiben bemutatott és a Magyar Természettudományi Múzeum állandó kiállításán is megtekinthető első magyar dinoszaurusztojás. Lelőhelyéről, az iharkúti, körülbelül 85 millió éves, folyóparti-ártéri üledékes kőzetekből már eddig is több ezer fosszilis tojáshéjtöredék került elő. A most bemutatott apró, alig 3 centiméter nagyságú, ovális alakú, majd teljes tojástöredéknek a vizsgálatakor derült ki, hogy ez a jelentéktelennek tűnő lelet az első Magyarországról előkerült dinoszaurusztojás. A kutatók megállapították róla, hogy egy kistermetű ragadozó dinoszaurusztól, az úgynevezett maniraptorától származik a tojás.

Földrajzi értelemben a dinoszaurusztojás lelőhelyétől nem messze, még szintén a Bakonyban található egy Pula nevű falucska, melynek a határában található bányában világraszóló, ám a dinoszurusz-maradványoknál jóval kevésbé ismert leleteket találtak. E leletek földtani értelemben azonban már jóval távolabb vannak a dinoszauruszoktól: csupán 4 millió évesek és egy egykori vulkán krátertavában lerakódott különleges üledékből kerültek elő. Ennek az ősmaradvány-együttesnek köszönhető, hogy a múltnak ezt a mind térben, mind időben picike szeletét nagyon jól ismerjük. A kőzetekből kiolvasható történet a következő:

Körülbelül 4 millió évvel ezelőtt zajlott le az a vulkánkitörés, amely a mai Pula mellett található egykori krátert létrehozta. Keletkezése idején fantasztikus látványt nyújthatott: a maihoz hasonló tájat, a széles völgyekkel tagolt dombsort hatalmas robajjal kísért kitörés rázta meg, több kilométer magasra felemelkedő felhőt hozva létre. Néhány óra leforgása alatt egy körülbelül egy kilométer átmérőjű, 120 méter mély, meredek falú kráter jött létre. A felszakított karsztvíztározó rétegekből csak úgy ömlött a víz az üresen tátongó hatalmas kráterbe és pár hónap alatt feltölthette azt. A lefolyástalan krátertavat a mélyről feltörő karsztforrások folyamatosan melegítették.

A tófenék iszapja mindent épen megőrzött

A gigászi csata után lecsendesülő táj fokozatosan benépesült. A mainál melegebb éghajlatú, szavanna jellegű környezetben feltűntek az ősorrszarvúk, antilopok, őzek csoportjai. A tufagyűrűn ginkgo, juhar, szilfa, tölgy alkotta erdő állt. A kráter belső oldalát galagonya fedte. A krátertó halakban gazdag volt. A vulkáni kőzetek mállása sok ásványi anyaggal gazdagította a tó vizét, amely rendkívül kedvező volt a különböző élőlények számára. A tóban nagyon gyorsan elszaporodtak a zöldalgák, melyeknek maradványai a tó alján milliméternél is vékonyabb lemezekben halmozódtak fel: ez az alginit. A lefolyástalan krátertóban felhalmozódó nagy mennyiségű szervesanyag oxigénszegény környezetet alakított ki, melynek következtében a tófenék iszapjában semmilyen élőlény nem tudott megélni, a tó lassan eutrofizálódott. Ez volt az a különleges, oxigénszegény környezet, amely az egykori élővilág maradványait ilyen kivételes épségben megőrizte.

Hangya

Mivel az éghajlat és a környezet a maihoz hasonló volt, olyan állatok és növények népesítették be a környéket, melyek legtöbbje ma is itt él. A krátertó üledékei a közvetlen közeli és a néhány tíz-, esetleg néhány száz méterre élő egykori növényvilágot őrizték meg. A szabad szemmel is látható növénymaradványok túlnyomó többsége levéllenyomat, de esetenként termések is megtalálhatók. A nyitvatermők közül legjelentősebb a ginkgo, melynek levelén a több mint négymillió éves bőrszöveti sejtek, sőt a gázcsere nyílások is láthatók. A flóra nagy részét a zárvatermők uralták: a szilfafélék és a tölgyek, de a fűzfafélék családjának több faja is előfordult, valamint a nyár. És egy szenzációs növénymaradvány is felszínre került: egy moha, egy olyan életforma, ami szinte soha nem fosszilizálódik! A nagyon sok, jól ismert maradvány alapján az egykori éghajlat is kikövetkeztethető, sőt, még az egykori krátertó lokális hatása is kimutatható. Külön érdekesség, hogy a korábbi földtörténeti korszakokban élt, kihaltnak gondolt növények itt vészelték át az évmilliókat, később innen terjedtek szét újra a pliocén kor folyamán és népesítik be még napjainkban is a Kárpát-medencét.

Vitorláspók

A speciális üledékképződési környezetnek köszönhetőek a világon egyedülálló, fosszilis rovarmaradványok: esetenként a kitin színe, a potrohon található szőrök, vagy az összetett szemek is megőrződtek. Az egykori tó sekély, feltehetően vízi növényekben bővelkedő parti sávjában gazdag szitakötő együttes élt. A szitakötők mellett különösen nagy egyedszámban tartalmazza az üledék a kérészek fosszilis lárváit. Viszonylag nagy számban élhettek itt szúnyogok. Az üledékrétegek gazdag szárazföldi rovarfaunát is rejtenek: legnagyobb számban bogarak kitinmaradványai maradtak meg. A gyepszinten élő ízeltlábú fajok közül poloskák, sáskák, valamint karolópókok kerültek elő. A hártyásszárnyúak között a növényevő-darazsak mellett fémfürkészek fajai is megtalálhatók. Az előkerült rovarfosszíliák között található egy mediterrán elterjedésű is: a termeszek képviselője.

Egy szinte teljes ősorrszarvú csontváz is előkerült

A gerincesek közül a kutatóknak számos halmaradványt sikerült gyűjteni, melyek között viszonylag sok a teljes halcsontváz. A legtöbb példány a sügérfélék családjába tartozik. A halmaradványok arra utalnak, hogy a tó édesvizű volt, a víz átlagos évi középhőmérséklete 10–12°C lehetett. Az egykori krátertó üledékeiből előkerült emlősök közül a leglátványosabbak és tudományos szempontból legértékesebbek az ősorrszarvú leletek, de felszínre bukkantak még marhafélék, csavartszarvú antilopok, kihalt őzfélék, nagyméretű disznófélék maradványai is. Az ősorrszarvúk között van olyan egyed, amelynek szinte a teljes csontvázát megtalálták.

Ezt az igen részletgazdag történetet a krátertó különleges üledékében megőrződött rendkívül gazdag leletegyüttesnek köszönhetjük. Ezek az igen ritkán megőrződött, törékeny maradványok egyben arra is rámutatnak, hogy mennyi mindent fed el úgy a földtörténeti múlt fátyla, hogy valószínűleg soha nem ismerjük meg a teljes igazságot.