20 éve halt meg Bessenyei Ferenc, aki áthágott írott és íratlan szabályokat

Bessenyei Ferenc, a kétszeres Kossuth-díjas művész, a nemzet színészóriása, bámulatos energiájával, messze hordó öblös hangjával, szertelenül széles gesztusaival, feledhetetlen. Nagy formátumú hősöket formált meg, de élete utolsó időszakában gyámoltalanná vált, valósággal összetöppedt. Ma húsz éve távozott.

Volt például Ádám, Peer Gynt, Bánk bán, Dózsa, Galilei, Széchenyi, Kossuth, Görgey, Othello, Falstaff, Lear király. Hatalmas szerepeket játszott, előadásokat cipelt a hátán, falrepesztő öblös hangján harsogta a zengzetes szöveget. Áthágott írott és íratlan szabályokat, „beindult”, átélt, falakat rengetett. Ilyenkor szinte kő kövön nem maradt, lehet, hogy a rendezésből se sok, lehet, hogy lemosott a színpadról partnereket, de hát gyakran ettől volt annyira elementáris a játéka. Ha próbáltak béklyókat tenni rá, kiszabadult, ezt hosszú ideig tehette, mert ő volt A Bessenyei, az a típusú színész, aki inkább magához passzítja a szerepet, mint hozzáidomul. Ha éppen nem tudta a szövegét, hát nem tudta, akár lecövekelt egy időre a súgólyuk elé, neki ezt is elnézték. Civilben is heves, szenvedélyes volt, presszóban is harsogott, ott is magára vonta a figyelmet, ha a közértben sor volt a pénztárnál, előre ment, mert úgy gondolta, ez neki jár. És tőle ezt általában nem is vették zokon. Totálisan öntörvényű volt.

Szerette, ha körberajongják

Előfordult, hogy presszóban csináltam vele interjút. Ott is kieresztette a hangját, harsogott, nem tudott egy vendég lenni a sok közül, ő igenis szerette, ha felismerik, és akár csak tekintettel, körberajongják. Kínosan éreztem magam, mert nem tudott diszkréten beszélni, ott is „öblögetett” a hangjával, mértéktelenül hadonászott, vércikinek gondoltam, hogy mindenki bennünket bámul. De hát valószínűleg ez is volt a cél. Vagy csak képtelen volt másmilyen lenni.

Még egyáltalán nem ismertem, gimnazista voltam, amikor először láttam színpadon kívül. Az utolsó hősszerelmes robusztus nőhabzsolóját adta a Katona József Színházban. Ez amúgy eltért eddigi szerepeitől, hiszen a bulvárvígjáték addig nem szerepelt a palettáján. De hát volt humora is bőven, Neil Simon jól megírt könnyedsége, Iglódi István szellemes rendezésében, egyáltalán nem fogott ki rajta, közmondásos nőimádata pedig nyilván kellő tapasztalatot adott ahhoz, hogy lezser, sármos pasasnak mutatkozzon, aki magától értetődő természetességgel „behappolja” a Váradi Hédi, Dániel Vali, Kohut Magda által alakított kívánatos nőket. A produkció végén látványosan szétpukkasztott egy papírzacskót, jelezve, hogy azért ez egy üres semmiség, nem egészen méltó hozzá.

De az előadáson kívül számomra plusz élménnyel is szolgált. Mire jöttünk ki a színházból, ő is ott volt már a bejárat mellett, és a szerep stílusában jó hangosan – halk csak a lehető legkivételesebb esetben tudott lenni -, szövegelt néhány ismerősének. Közben azért ránk, kijövő nézőkre is ki-kipislantott, leste, hogy milyen ábrázattal hagyjuk el a színházat, milyen hatással volt ránk a produkció, és lényegében nekünk az utcán is tovább szerepelt.

Egyszer fiatal fotós lánnyal mentem hozzá interjút készíteni a lakására. A beszélgetésnek elég nehezen nevezhető hosszú monológja közben föl-alá járkált a szobában, és többször üvöltött. Szegény tapasztalatlan kollégám, rémülten összekucorogva ült egy széken, annyira megijedt, hogy nem is merte kattintgatni a masináját, pedig fantasztikus felvételekkel gazdagodhatott volna. Nekem a szemem sem rebbent, ekkor már tudtam, hogy Bessenyeinél ez az alapjárat. Szó nem volt arról, hogy konkrétan ránk haragudott volna, a világra, a szakmára, meg persze úgy általában mindenkire volt dühös, és így tulajdonképpen mégiscsak ránk is.

Haragudni nagyon tudott

És hát haragudni aztán nagyon tudott. Bámulatosan bele tudta magát élni. Bánk bánként például olyan marcona tekintettel volt képes nézni, hogy attól bárki kővé dermedne. Rengetegszer játszotta a nagyurat, mégsem ez lett a legendás alakítása. Ő maga azt mondta, ötszázszor bukott meg a szerepben, úgy gondolta dolgozni kellene a szöveggel, beható dramaturgi munkára lenne szükség. Othellóként, minden forrás szerint, felfénylett a Nemzetiben, igencsak elemében volt. Meg is kapta érte a második Kossuth-díját. Sok színészről nem hihető, hogy gyilkol a színpadon, neki olyan elementáris indulatai voltak, hogy le lehetett izzadni tőlük a nézőtéren is. Hihető volt, hogy tör, zúz, féktelenül dühöng, öl, ha úgy istenigazából nekiindul, megállíthatatlan.

Othellót, a Madách Színházban, ahová átszerződött, ugyancsak bemutatták vele. Ekkor már nem volt akkora sikere. Azt kellett észrevennie, hogy Ádám Ottó rendezésében a produkció már inkább Huszti Péter amúgy kiváló Jago alakításáról szól, mint az ő mórjáról. Azt harsogta teljes felháborodással, hogy ez azért van így, mert már csupa kis Jago ül a nézőtéren. És ebben tán volt is valami, mert ebben a felfogásban a darab már nem annyira arról regélt, hogy a kolosszális hős hogyan bukik el, és mi megy végbe az ő jókora lelkében, hanem a manipuláció természetrajzáról. Arról tehát, amit Jago csinál, ahogy furmányos eszességgel, gátlástalan szemétséggel, fantáziadús leleményességgel, simán átver mindenkit. És bizony úgy állunk, hogy napjainkban is inkább erről kell beszélni. Igen, sajnos a mostani időszak is váltig a Jagók kora.

Megszűnőben volt a szerepköre

De Bessenyei ezt már nehezen látta be. Érthető módon, nehéz volt elviselnie, hogy az életből és ezért a színpadokról is, eltűntek a tiszta lelkű, egyenes gerincű, az igazságért tűzön-vízen át kiálló, rettenthetetlen, eget rengető, nagy formátumú, szobortalapzatra való hősök, akiket ő rendületlenül szakavatottan játszott. Megszűnőben volt a szerepköre. Hétköznapibbak lettek a hősök is, és velük már nemigen tudott lépést tartani. A tragédia helyét inkább átvette a tragikomédia. Ő, aki mindig a színpad közepén állt, és általában nem is volt jó akkor, ha nem főszerepet bíztak rá, mert nem érezte kellően a fontosságát, nem érezte, hogy hegyeket kell elhordania a deszkákon, ami lételeme volt, talajt vesztett. Letargikus lett, morgós, nehezen elviselhető, szapulta a színházat, hogy már mocskos dolgok történnek benne, és rendszeresen azt hangoztatta, hogy nincs a lelkünknek gazdája. Ha nem kedvére való feladatot kapott, nem sokat törődött vele, nem feltétlenül jutott eszébe a szöveg, keveset mutatott a korszakos jelentőségű színészóriásból.

Dermesztő élményem az Operettszínházban a Marica grófnőben, amibe a haláláig ünnepelt díva, Rökk Marika jött haza vendégszerepelni, idős kora dacára káprázatosan csillogni-villogni, parádésan játszani, szubretti, primadonnai fortélyok garmadáját tűzijátékszerűen elősorjáztatni. Bessenyei a partnereként elszürkült mellette, összezagyválta a szövegét, lassú táncok közepette is többször a művésznő lábára lépett, ha fergetegesebb tempójú táncra került sor, kilopta magát oldalra, akár a takarásba. Később kérdeztem tőle, hogy hát ez mi volt? Idegesen legyintve, lefelé fittyedt szájjal azt válaszolta, hogy nem mindegy mit csinált?, ez az este úgyis csak Rökk Marika ünnepléséről szólt. És ez nem érdekelte. Pályájának utolsó szakaszában, ő, aki mázsás fajsúlyú szövegtengereket harsogott el, többször kevés mondatba is belezavarodva kóválygott a színpadon, a súgólyukat lesve. A magabiztos, a nagy nőfaló, az egyik filmfőszerepe szerint a dúvad – ez a név aztán rajta is ragadt sokáig –, elbizonytalanodott. Mind többet szorult a hozzá igencsak értő, és félrelépéseit nagy lélekkel megbocsátó társa, Élthes Eszter támogatására, akivel évtizedeket éltek együtt.

A felesége meggyónta Bessenyei félrelépéseit

Aki mélyen hívő katolikusként, papnak is meggyónta Bessenyei félrelépéseit, és megkérdezte tőle, lehet-e, szabad-e, ilyen emberrel együtt élni. Azt a választ kapta, hogy igen. Meg vagyok győződve róla, ha Bessenyei nem lett volna civilben is minden tekintetben nagy természetű, akár nem szeretett volna olyan mohón enni, és nem imádta volna gyakran féktelenül a nőket, nem lett volna zseniális színész. Kihágásai is feltöltődést, eljátszható élettapasztalatot jelentettek számára. Hosszú ideig fogyhatatlannak tűnő energiáival táplálta az alakításait is.

Idős korában játszott még több mindent, de igazi, méltó színészi hattyúdalának a Hegedűs a háztetőn című musical tejesembere tekinthető. Naná, hogy nem kisembert alakított, ahogy azt Sólem Aléchem eredetileg a regényében megírta. Persze, hogy hőst formált Tevjéből. Ezt mondta nekem egy interjúban, ami a Kritika című folyóiratban, 2000-ben, a júliusi számban jelent meg. „A szakma vége felé az isten valahogy belekeverte az életembe a Hegedűs a háztetőn című csodálatos musicalt. Tevje szerepe rengeteg örömet adott. Mindazok a hősök, akiket addig játszottam, benne vannak ebben a nagyszerű tejesemberben. Fantasztikus a hite, rémes a megcsalatása. Azzal ajándékozott meg a sors, hogy őt még öregségemre eljátszhattam.” A cikk címe az, hogy „Minden szépség elhagy.” És ez sajnos igaz volt. Lassacskán kiiratkozott a szakmából, kivonult lajosmizsei tanyájára, a lovak, meg az imádott Goré nevű vizslája, már jobb társaságot jelentettek számára, mint az emberek. Szövegtengerek egykori tudója már attól izgulóssá, pokolian drukkossá vált, ha olykor még felkérték egy-egy vers elmondására, énekszám előadására. A szakmából sokan tudták, hogy ilyenkor nem őt kell felhívni a felkérés miatt, hanem a feleségét, aki nem szólt neki előre a fellépésről. Aznap kocsiba ültette, és elvitte a „tett” színhelyére, így alig maradt ideje emiatt idegeskedni. Eszter (akivel vagy 25 évig éltek együtt) unszolására azért csak el-elment színházba. „Mit keresek én a nézőtéren?!”, dohogta nem ritkán ilyenkor, meglehetősen fennhangon. Gyakran icergett-ficergett, nem feltétlenül tudta figyelni az előadást, leginkább magára, meg a kolosszális művészetére tudott figyelni, amikor még tudott. Neki a színpad közepén kellett állnia, már a szélén sem érezte igazán jól magát.

Tevjeként kicsattanó erőben mutatkozhatott. Például borozva, életet habzsolva, fölfelé tekintgetve, valószínűleg istennel meghitten diskurálva, alkudozva, vagy éppen széttárva a kezét, megengedően mosolyogva. A kis tejesemberként tán utoljára volt színészóriás. Némiképp ugyanaz a problémája volt, mint a derék Tevjének, nem hallotta meg az új idők új szavát. A saját pikírt módján rendszeresen mondogatta, hogy „gyertek ki a temetésemre, ha nem esik az eső.” Nem esett, de kutya hideg volt. Azért elég sokan voltunk, bár lehettünk volna többen is. Mégiscsak egy színészóriás távozott! Temérdek élményt adott a nézőknek. Szobor lett belőle a Nemzeti Színház előtt, és remélem, hogy még igen sokak emlékében él.