Ha a jelen társadalmi problémáinak magyarázatát keressük, érdemes sokszor a múlt eseményeihez nyúlnunk. A történelem alapos ismeretében jobban eligazodhatunk a ma viszonyai között is. Ezt segítheti Bihari Péter, történész, tankönyvszerző és nyugalmazott történelemtanár legújabb könyve, a Kalligram kiadónál megjelent Gyökerek és szakadások. Az izgalmas tanulmányokat összegyűjtött könyv szerzőjével beszélgettünk.
A könyv zömmel a 19-20. század eleje-közepének történelmével foglalkozik, de nagyon sok esetben úgy érzem, mintha a mai politikai eseményeket is le lehetne ezekből vezetni. Különösen az első világháború előtti időkre gondolok.
Nagyon sokan tesznek mostanában egyenlőségjelet 1914 és 2026 között, de én nem látom azt, hogy valami óriási európai háború közelegne, bár lehet, hogy nagyon optimista vagyok. Egyébként a kötetben lévő írásaimmal valóban az volt a célom, hogy valami kapcsolatot érzékeltessek a jelennel. Számomra ugyanis a történelem élő valami, miközben nem szeretném, ha az olvasó mindig aktualizálna, mondván a helyzet pont olyan, mint hajdan. Az viszont igaz, hogy ha érzékeltetni tudom a párbeszédet a múlt és a jelen között, akkor jól tettem a dolgomat.
Lehet, hogy azért érződik annyi hasonlóság az első világháború előtti zavaros időszakkal, mert akkor is egy korábbi világrend átrendeződése zajlott, ahogy az elmúlt évtizedekben is látjuk?
A huszadik század elején egy nagyjából liberális, a Nyugat fölényén alapuló világrendről gondolták, hogy bármeddig tarthat, aztán a legtöbb ember számára szörnyű meglepetésként hatott az első világháború. Az persze belefért mindenkinek, hogy a Balkánon ölik egymást, ahogy mi is nagyjából tudomásul vesszük, hogy Ukrajnában van vérontás. De az, hogy az angolok és a németek egymás torkának esnek, az már egyáltalán nem volt elképzelhető. És a mi nemzedékünk is abba nőtt bele, hogy Európában nem lesz több háború, aztán megdöbbentő módon mégis megtörtént. Én még a tanítványaimnak azt mondtam alig valamivel az ukrán háború kitörése előtt, kizárt, hogy a nagyhatalmak megtámadják egymást. Most meg másról sem hallani, mint ilyesmiről.
Az Ön által említett huszadik század eleji világrendet az 1815-ös Bécsi kongresszus békemegállapodásai teremtették meg, ahogy a mostani repedező státusz quo-t a második világháborút lezáró szerződések.
Mi magyarok a bécsi kongresszust nem szoktuk szeretni, mert mindenki Metternichet és a Szent Szövetséget látja benne, ami az éppen kibontakozó európai nacionalizmusoknak, így a miénknek nem kedvezett. De ha a békét többre becsüljük, mint a háborút, akkor mégis el kell ismernünk, hogy száz évre nagyjából stabilizálta az európai viszonyokat, kivéve persze a Balkánt.
Szükségszerű inga-átlendülések
Tetszett a könyv oroszokkal kapcsolatos megállapítása is, miszerint Oroszországban minden második vezető gonosz. Ez a 19. században született „hullámzási” elmélet ugyan eredetileg a cárokra volt érvényes, de érdekes módon máig is kitolható…
Ezt a szakemberek egy része megengedhetetlenül felületesnek tartja, de nekem mégis feltűnt és nem én találtam ki, hanem egy orosz értelmiségi publicista a 19. században. Az eredeti megállapításnak az is része volt, hogy mindegyik vezető egyeduralkodó volt, csak az egyik emberségesebb, míg a soron következő gonoszabb. Ráadásul, akinek több idő jutotta hatalomban, annak a politikai profilja sokszor eleinte a jobbik oldalát mutatta és csak később durvult el, ahogy ez ma is látható.
Nagyon érdekes Németország huszadik századi fejlődéstörténetét olvasni a könyvben. Sokan írtak arról, hogyan csúszott bele az ország egy liberális rendszerből a legsötétebb nácizmusba. Ebben a könyvben mégis újdonságként hatnak az összefüggések. Lehet, hogy a történelemben, vagyis az emberi társadalmakban szükségszerűek az ilyen inga-átlendülések?
Szerintem igen, csak valószínűleg nem élünk elég sokáig, hogy ezt jól lássuk. Engem Európában a német, a spanyol, és bizonyos értelemben a lengyel hullámzások szoktak érdekelni. Ahogyan a XVI. századi spanyol virágkor után jött a hosszú ideig tartó nagy hanyatlás. A németeknél különösen figyelemre méltó, hogy miképpen tudott szétfoszlani a demokrácia a külső és belső erők szorításában, ahogy az is, hogy a világháború után – igaz amerikai és egyéb támogatással – hogyan váltak mintademokráciává és szociális piacgazdasággá.
De ha az inga-átlendülésre gondolunk, akkor ez a mai helyzetben aggodalmakra adhat okot…
Igen, ez így van, ha az AfD feljövetelére gondolunk. A németeknél két generáció után vagyunk, és a most felnövekvő nemzedéknek már nincs személyes emléke a háborúról, vagy a háború utáni időszakról, és ne felejtsük el, hogy az AfD szavazótábora a keleti országrészből, a volt NDK területéről kerül ki, ahol sokkal kevesebb volt a demokratikus hagyomány, annyira, hogy már a nácikra is a keleti részekről szavaztak többen a harmincas évek elején.
Roppant tanulságos írások a német kancellárokról írott portrék, különösen Adenaueré.
Nem tudom, hogy ha akkor ott éltem volna, szerettem volna-e Adenauert, de amit véghez vitt, az elég impozáns. A németek olyan hálásak is voltak a második világháború után rettenetes állapotban lévő ország és a gazdaság talpra állításáért, hogy jóval a halála után a közvélemény a minden idők legnagyobb németje címre javasoltak rangsorában többször is vagy az első helyre választotta, vagy valamelyik dobogós helyre, pedig a versenyben ott volt Beethoven és Goethe is. Kicsit autoriter politikus volt a maga módján, de azért sikerült neki egy demokráciát megalapoznia. Ráadásul a kontinens stabilitását megalapozó német-francia megbékélés, sőt az Európai Unió sem létezne Adenauer nélkül, akinek persze szemére hányták, hogy a keleti tartományokkal, az akkori szóhasználattal, a „zónával” a hidegháború viszonyai között nem számolt, de az ország többi részét mindenképp a Nyugathoz akarta láncolni.
A közelmúlt szintén hosszú ideig kormányzó kancellárja, Angela Merkel nemrég volt Budapesten a könyve bemutatóján és interjúkat is adott. Az itt elmondottak mennyiben húzzák alá, vagy árnyalják a könyvben róla írottakat?
A róla kialakult képemen ez nem változtat. Mostanában sokszor hangzik el, hogy az energiaválságtól Putyinon át a migránsokig minden bajról Merkel tehet, de ez tévedés. Az persze igaz, hogy nem voltak hosszú távú víziói és a hatalomban töltött évek növekedésével ez még inkább így volt. Hallhattuk, a migránsok ügyét most is ugyanúgy kezelné, mondván vízágyúkkal bevándorlókra ő nem lövet és én ezt tiszteletben tartom. Sokan nem számolnak azzal, hogy a politikusok is emberek és nekik is 24 órájuk van. Merkel ideje alatt szüntelen válságokat kellett kezelnie. A 2008-as pénzügyi válságot követte a görögök csődje, az ukrán helyzet éleződése és a tűzoltás mellett nem maradt sok energia a hosszabb távú gondok megoldására. A tettei mindig jobbító szándékot mutattak, még ha az eredmények nem is mindig őt igazolták.
Az idegenellenesség régről fakad
Magyarországról szólva a könyvet olvasva olyan érzésem támadt, mintha hazánkban eleve kódolva lenne az ellenségeskedés és az „idegenek” elleni ádáz küzdelmet Werbőczyig lehet visszavezetni…
Sőt még korábbra. Már Mátyás halálakor, és még azelőtt jó kis idézetek vannak e tárgyban. Engel Pál néhai kiváló történészünk nagyon szépen megtalálta az Árpád-korban és később az úgynevezett „vegyes házi” királyok korában ugyanezeket a jelenségeket. Az ellenségeskedésnek ugyan más és más a tartalma, de az idegenellenesség mindig egy erőteljes reformellenességgel kapcsolódott össze. Különösen a nemesi világképnek volt fontos része, hogy aki kívülről jön, az változtatni akar a magyar szokásokon, de ezt „mi nem engedjük”. És hát ma is le lehet járatni kezdeményezéseket azzal, hogy külföldről való. Ez azonban egyáltalán nem magyar sajátosság, ezen majdnem minden modernizálódó ország átmegy, persze hogy hol mennyi idő alatt szabadulnak meg ettől, más kérdés.
Az antiszemita törekvések a Monarchia utolsó időszakában kezdtek erőteljesebbé válni, amikorra már jól látszott, hogy a gazdasági fejlődés, a kereskedelem felfutása, sőt a főváros képének átalakulása nagyrészt a zsidó, illetve a német származású polgárságnak köszönhető. Ugyanakkor kevesebb szó esett arról, hogy ez miért alakult így…
Arról sokan írtak, hogy a magyar nemesi öntudattal és identitással mennyire nem fért össze a racionális gazdálkodás és hogy ez mennyi gondot okozott, miközben kéznél voltak a zsidók. Még Széchenyi írta a Hitelben, hogy „Nem száradna-e sokra minden produktuma, ha azt házánál nem keresné a zsidó?” Volt egy nagyjából a századfordulóig tartó hallgatólagos társadalmi szerződés a Monarchia idején Magyarországon, miszerint a magyar úri osztály csinálja a politikát és a közéletet, a zsidók pedig a gazdálkodást és a pénzügyeket, de egymás területébe ne nagyon folyjanak bele. Azt is hozzá kell tenni, hogy Ausztriában lényegesen erősebb antiszemita hangok és mozgalmak voltak, mint Magyarországon és a magyar kormányok az első világháborúig nem azonosították magukat soha semmilyen antiszemita megnyilvánulással, sőt a két Tisza, Kálmán és a fia, István nagyon erőteljesen ellene voltak az ilyen törekvéseknek.
Tisza Istvánról igen sokat ír. Róla az jutott eszembe, hogy egyrészt őt mindig egy retrográd, nagyon autokrata vezetőnek képzeltem a tanultak alapján, itt viszont úgy tűnt, hogy a Monarchia liberális, szellemiségének őrzője volt, szemben az antiszemita, jobboldallal.
Tiszát szeretjük Ady szemüvegén keresztül nézni, akinek Tisza a „vad geszti bolond”, minden demokrácia eltiprója és egyébként tényleg a legkevésbé sem volt demokrata politikus. Liberálisnak annyiban tekinthetjük, hogy úgy gondolta, a magyar úri osztálynak kell vezetnie az országot, de ki kell egészíteni az elitet azokkal a csoportokkal, amelyek erre hajlandóak, mint az asszimilálódó zsidók. Én nem az Ady féle képet vallom, mert ugyan egy konzervatív magyar úr volt, de megpróbálta egyben tartani az országot. És ebben előbbre látott sok kortársánál, akik nem voltak hajlandók még elgondolkozni sem azon, milyen veszélyek fenyegetik Szent István országát. Tisza a maga módján megpróbált felkészülni a nemzetiségi feszültségekre, de mint tudjuk kudarcot vallott és őt is elsöpörte az első világháború, amit kortársai közül ritka módon eleinte nem igazán támogatott.
Gyilkosság áldozata lett, de hogy lehet, hogy a tettesekre máig nem derült fény?
Többször is nekirugaszkodtak a nyomozásnak, a Horthy-korban volt egy per is, többeket megpróbáltak bíróság elé is állítani, de ítélet nem született. A nemrég elhunyt történész, Hajdu Tibor ismerte legjobban ezt a korszakot és pár éve állította, hogy ez nem lehetetlen feladat és ha egy történész erre ráállna és megkapargatná a tényeket, igenis meg lehetne találni a gyilkosokat. Azt azonban tudjuk, hogy az utolsó szavai azok voltak, hogy „Ennek így kellett történnie!”
Nagyon kevesen ismerik a múlt század elejének fontos belpolitikai eseményét az ún. véderővitát, holott ebben benne van sok olyan adok-kapok, amiből a mára is tanulságokat lehetne levonni.
Ezt a folyamatot még 2008-körül kezdtem tanulmányozni, amikor idehaza négyzetre emelték a politikai csatározásokat. Engem a tizenhét vaskos kötetre rúgó parlamenti anyag átböngészéséből nem annyira az érdekelt, hogy mit mondanak egyik, vagy másik paragrafusról, hanem inkább a hangnem, a stílus, ami mutatja, hogy a ma ismert gyűlölködés mennyire megvolt már akkor is a politikában.
A magyar urak maguk ásták meg az ország sírját
Azt vettem ki mindebből, hogy a magyar politikai osztály tulajdonképpen a saját sírját ásta meg a hadsereg gyengítésével, ami a világháborúban meg is bosszulta magát.
Igen, ez így van és Tisza Kálmán ezzel próbált szembe menni, de a magyar politikusok nagy részének ez egy osztrák, Habsburg hadsereg volt. Kiváltképp Apponyi Albert szerepét kell kiemelni, s ha valakit meg kellene jelölni, aki szisztematikusan gyengítette a Monarchia hadseregét és benne persze Magyarország ellenállóképességét, akkor az ő. Tulajdonképpen a kiegyezéskor úgy határoztak, hogy a hadsereg irányításának legfontosabb kérdései Ferenc József kezében maradnak, de az újonctoborzást és az ezzel kapcsolatos költségeket a véderőtörvény a magyar országgyűlés kezében hagyta. Ennek részleteit időnként meg kellett újítani, de a magyar parlament, s különösen a függetlenségi ellenzék ebben nemigen volt partner. Találtak két mai szemmel viszonylag ártatlan paragrafust, amibe bele lehetett kötni, hogy a kormány miért akarja az elképzelését áterőltetni. És mivel Tisza Kálmán már majdnem 15 éve miniszterelnök volt, és tudjuk, mit tesz az, ha valaki már 15 éve kormányfő, ebben látták azt a pontot, amivel őt meg lehet buktatni. Végül a véderőtörvény visszavonását nem sikerült elérniük, csak némi magyar szemeknek kedvező módosítását, de Tisza a következő évben beadta a lemondását. A hadsereg továbbra is egy nehezen korszerűsíthető egység maradt, ráadásul Ferenc József ennek köszönhetően – a későbbi kormányfőt, Tisza Istvánt leszámítva – többé nem nagyon bízott egyetlen magyar politikusban sem.
Úgy tűnik, többnyire beleszólást nem tűrő, apafigura vezetők uralják hazánk utolsó 150 évének történelmét…
Ráadásul többnyire olyanok, akik, mint Ferenc József, Horthy, vagy Kádár, valamilyen nagy krízis után kerülnek hatalomra és először lövetnek, akasztatnak stb., később viszont átalakulnak tényleg kedves apafigurává, akikről a tömegek úgy vélik, hogy megoltalmazza őket valamitől, ami még rosszabb, ami visszatérhet esetleg. Ezt amúgy most is látjuk a kormányzati kommunikációban.
Azt is sugallja a könyv, hogy a történelmet ajánlatos valamennyire ismerni. Ehhez viszont jó történelemoktatásra van szükség. Ön a Fazekas Mihály gimnáziumban tanította a történelmet és több sikeres tankönyvet is írt. Hogy látja, milyen ma a történelemoktatás?
Amennyire láttam, ma is vannak kitűnő tankönyvek, és nem mentek el az aktualizáló történetpolitizálás irányába. A 2005-től bevezetett kétszintű érettségireform is jó irányba tett lépés volt, mert sokat visszavett a korábbi bifláztató történelemtanításból a képességfejlesztés felé. Én most is azt gondolom korszerű történelemoktatásnak, ami több társadalomismeretet ad és a történelmet erőteljesebben a jelen és a múlt párbeszédére építi, amiről a mostani könyvem is szólt. Ez ugyanis a fiatalokat a mai világban való eligazodásra tudja felkészíteni.
