Mi az a Monroe-elv, mely szerint az USÁ-nak kizárólagos joga van a teljes amerikai kontinensen?

Monroe egy egész más USA elnöke volt, egy egész más világban, mint amit ma ismerünk. Az USA kiterjedése is kisebb volt, hiszen 1817-ben még nem tartozott hozzá se Florida, se Texas. A mai USA középső részét ugyan 1803-ban Franciaországtól megvették, de ezek a területek gyéren lakottak voltak, a mai USA nyugati partja pedig még spanyol gyarmat volt.

Északon Kanada a Brit birodalom része volt, a kontinens többi része pedig jórészt spanyol, illetve Brazília portugál gyarmat.

Az USA épp, hogy túl volt egy háborún, amit Nagy Britanniával vívott, a világ pedig a napóleoni háborúkon, amely Európa hatalmi viszonyait és térképét rendezte át. A demokrácia, mint államforma az Egyesült Államokon kívül talán még Svájcban létezett. Az alkotmányos monarchiák, például Nagy Britannia sem volt klasszikus demokrácia, hiszen a választójog erősen korlátozott volt.

Monroe elnöksége alatt azonban a nyugati félteke hatalmas változáson ment keresztül. A napóleoni háborúk nemcsak a francia hegemóniát, illetve az az elleni fellépést hozta el, hanem egy egész más gondolkodást, a polgári kormányzást, a francia forradalom eszméit, a régi, abszolutista, feudális világgal ellentétes állam berendezkedés mintáját. (Napolóin ugyan egyeduralkodója, császára volt Franciaországnak, de az inkább volt egy polgári császárság, például az általa kidolgozott Code Civil, azaz polgári törvénykönyv valójában a mai napig alapja a francia polgári jognak.)

Ez Közép- és Dél-Amerikában a gyarmati uralom erjedését hozta, ráadásul Spanyolország a napóleoni háborúkban igencsak meggyengült. A korábbi spanyol gyarmatok pont Monroe elnöksége előtt és alatt sorra kiáltották ki függetlenségüket, amelyet fegyveresen vívtak ki. Önálló lett Mexikó, Dél-Amerikában Simon Bolivár és San Mendez vezetésével sikerrel harcoltak a spanyol csapatok ellen.

Brazíliában Péter, a korábbi portugál trónörökös, aki Brazíliában nőtt föl, egyszerűen kikiáltotta a saját országát, a Brazil Császárságot, amely harc nélkül vált el Portugáliától.

Európában eközben a konzervatív hatalmak minden eszközzel a forradalmi gondolatok ellen dolgoztak. A napóleoni háborúk végén az Orosz Birodalom, Poroszország és a Habsburg Birodalom létrehozták a Szent Szövetséget, amelyhez 1818-tól Franciaország is csatlakozott.

Ebben a világban állt ott az Egyesült Államok a nyugati félteke első igazán önálló államaként, az első valamennyire demokratikus országaként (ne feledjük, az USA-ban ekkor még létezett a rabszolgaság), épp túl egy, az egykori gyarmattartó hatalom ellen vívott háborún, viszont határtalan lehetőségekkel, és egy erős gazdasági fellendülés közepén.

Az Amerikai Egyesült Államokat ekkor se külső, se belső problémák nem sújtották, a gazdasága virágzott, és a belső politikai csaták is nyugvópontra jutottak. James Monroe 1817-ben gyakorlatilag kampány nélkül lett elnök, ugyanis az addigi ellenzéki Föderalista Párt szétesett. Ebben az időben az USA államainak száma is növekedett. Monroe elnöksége alatt lett tagállam Mississippi, Illinois, Alabama, Maine és Missouri. (Ahhoz, hogy egy USA fennhatósága alatt álló terület állam legyen, bizonyos feltételeknek kell megfelelni, például elegendő lakossággal kell rendelkeznie). Maine korábbi Massachusetts része volt, és 1820-ban azért lett önálló állam, hogy a rabszolgatartó Missouri csatlakozásával a rabszolgaságot engedélyező és tiltó államok aránya ne változzon.

A Monroe elv meghirdetése

Az 1820-as évek elején még a dél-amerikai gyarmatok aktívan küzdöttek a függetlenségükért, a franciák is gondolkodtak a saját gyarmatbirodalmuk bővítésén, úgy, hogy az újonnan létrejövő államokban Bourbon hercegeket segítettek volna hatalomra. Az Orosz Birodalom pedig az akkor még hozzá tartozó Alaszkában növelte saját jelenlétét.

Az USA tehát gyarmatosító nagyhatalmak gyűrűjében élt, egyedül Nagy Britanniával volt némi érdekközössége, gondolkodott is a két kormányzat egy közös diplomáciai fellépésben a spanyolok, a franciák és az oroszok ellen, de ez végül meghiúsult.

Az Egyesült Államok elnöke, James Monroe ezért a saját országa nevében, 1823. december 2-án egy kongresszusnak szánt üzenetben jelezte, hogy az USA milyen elveket követ az amerikai kontinens politikai térképének változásakor. (Az USA 1822-ben már elismerte az új független államokat.)

Monre elnök négy követelést fogalmazott meg.

• Az első szerint az amerikai kontinensen nem lehetnek új európai gyarmatok, itt e hatalmak nem gyarmatosíthatnak a jövőben.
• A másodikban kijelentette, hogy az USA veszélyesnek tart minden európai stílusú politikai rendszert – értsd királyságot – az újonnan létrejövő államokban, ott a köztársasági berendezkedést támogatja.
• Az elv harmadik sarkalatos elemeként kijelentette, hogy az USA nem fog fegyveresen beavatkozni az európai államok és gyarmataik ügyébe, elismeri a status quo-t.
• Végül kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok távol tartja magát az európai államok belső ügyeitől.

Ha belegondolunk, ezek forradalmi gondolatok, hiszen az elnök kinyilvánította, hogy az amerikai kontinens nem az európai politikai, hatalmi terület része, önálló világpolitikai entitás, mindezt egy olyan korban, amelyben Európa gyakorlatilag az egész világon gyarmatosított.

A Monroe-elv hatása

Az elvet a korban az európaiak nem nagyon vették komolyan. Ne feledjük, az USA akkor se katonailag, se iparilag nem volt egy súlycsoportban az európai szereplőkkel.

Az elv jól hangzott, de ekkor még nem volt erő mögötte, igaz Monroe elnök utóda, John Quincy Adams 1828-ban azt megerősítette.

A dél- és közép-amerikai államok az 1820-as évek végére elérték a függetlenségüket, néhány kisebb terület maradt csak európai kézen, illetve Kanada és Alaszka. Az USA és Nagy Britannia érdeke Dél- és Közép Amerikában azonos volt, a francia és a spanyol uralom visszaszorítása. Az újonnan létrejött amerikai államok a Monroe elvet annak meghirdetése után a saját függetlenségük egyik garanciájának látták

Néhány évtizeddel később lett az 1823-as deklarációnak gyakorlati hatása, ugyanis az USA vezetése és közvéleménye erre is, de nem csak erre a doktrínára hivatkozva kezdte hirdetni az Amerika az amerikaiaké elvet, és a saját hatalmi befolyásának kiterjesztésének elvi alapjának tekinteni a Monroe elvet, ráadásul olyan értelemben, hogy a nyugati féltekét az Egyesült Államoknak kell irányítani.

Főleg akkor kezdték így értelmezni ezt a doktrínát, amikor az USA már nagyhatalmi ambíciókat követett, és a Mexikóval folytatott 1846-1848-as háború eredményeként hatalmas területeket, többek közt a mai Új-Mexikót és Kaliforniát is megszerezte.

Hasonló elvek mellett avatkozott be az Egyesült Államok az 1861-1867-es mexikói polgárháborúban. A háborúban francia csapatok szálltak partra Mexikóban, és egy francia bábállamot kívántak létrehozni, egy olyan császárságot, amelynek az élére a Habsburg Ferdinánd Miksa osztrák főherceget, Ferenc József testvérét szánták. A franciákat végül – ha megnézzük, ez a Monroe elv tiszta alkalmazása volt – az Egyesült Államok fellépésével sikerült kiszorítani.

Ugyanígy az USA beavatkozott egy Anglia és Venezuela közti határvitába 1895-ben, ahol az angolok dél-amerikai gyarmata és Venezuela volt az érintett.

Később azonban inkább az amerikai imperializmus eszköze lett, hiszen 1898-ban Spanyolországgal vívott háborút, amelynek eredményeként az USA befolyása alá került Kuba (és szerezte meg az USA a Fülöp szigeteket), foglalta el a panamai földszorost, és építette meg a francia sikertelen kísérlet után a panamai csatornát. Theodore Roosevelt még ki is terjesztette az elvet akkor, amikor 1904-ben nagyon sok dél-amerikai ország jelentős összegekkel tartozott európai hatalmaknak, és azok a pénzükért fegyveres beavatkozással fenyegetődztek.

Az Egyesült Államok akkori elnöke, Theodore Roosevelt ekkor hirdette ki, hogy nézete szerint az USA-nak nemzetközi rendőri hatalma van e területen.

A Monroe-elv későbbi, XX. századi értelmezése alapján avatkozott be az USA olyan esetekben, amikor úgy látta, hogy külső hatalmak, főleg a hidegháború alatt a Szovjetunió ideológiai befolyása érvényesül egy-egy országban. Ennek az eredménye volt a Kuba elleni sikertelen katonai fellépés, Grenada, Nicaragua vagy Panama lerohanása a XX. század utolsó évtizedeiben, vagy avatkozott be aktívan a túl baloldali rezsimek ellen, mint ahogy tette Chilében is.

Azonban az elvet nemcsak beavatkozásra használták fel. Annak az álláspontnak is megfelelő hivatkozási pontja volt, hogy az USA-nak semmi keresnivalója az európai konfliktusokban, hiszen az elv 4. pontja lényegében azt mondta ki, hogy az Amerikai Egyesült Államok távol tartja magát az európai államok belső ügyeitől. A XIX. században az USA nem is avatkozott be sem az 1848-as forradalmaknál, sem a század második felének háborúinál, pedig a krími háború vagy a porosz-francia háború valójában világpolitikai jelentőséggel rendelkezett. Az I. világháborúba is nagyon vonakodva kapcsolódott be, hiszen sokáig azt egy „szokásos” európai háborúnak tekintette. Ami nagy lökést adott az USA háborúba való belépésének, hogy 1917-ben tudomásukra jutott a németek tapogatózása Mexikó felé, hogy Mexikót is vonják be a háborúba, abban az esetben, ha az USA mégis be akar avatkozni.

A II. világháborúban is csak a harcok harmadik évében kapcsolódott be az Egyesült Államok, mert bár sokan, maga Roosevelt elnök is úgy vélte, Hitlert meg kell, akár katonailag is állítani, mégis a Pearl Harbourt ért japán támadás kellett ahhoz, hogy az USA belépjen a háborúba.

Persze a háború után, a megalakuló NATO-ban az USA valójában feladta a Monroe-elv 4. pontját, hiszen aktívan részt vett, részt vesz az európai hatalmak belső ügyeiben.