A kisgyermekkori hisztik, az iskolai beilleszkedési nehézségek és a határok körüli küzdelmek mögött gyakran nem „rossz nevelés”, hanem az önszabályozás éretlensége áll. Hol húzódik a fegyelmezés és a nevelés határa, mikor van valóban szükség következetességre, és miért nélkülözhetetlen a kiszámítható, biztonságot adó családi keretrendszer? Drelyó Ágnes pszichológussal arról beszélgettünk, hogyan lehet úgy együttműködni egy kisgyermekkel, hogy megértsük őt, és együttműködjünk vele a világ felfedezésében.
Hangos sírás a bevásárlóközpontban, kezelhetetlen hiszti a gyógyszertárban. Aki külső szemlélőként tanúja lesz egy kisgyermekes anyuka hasonló élményeinek, akaratlanul is felteszi a kérdést: vajon mi történhetett, hogy idáig vezettek a dolgok. Hány éves kortól kell nevelni a kisgyermekeket, hogy ez ne forduljon elő?
A megszületés pillanatától. Az is nevelés, hogy elkezdjük szabályozni a gyermek idegrendszerét. A primitív, vegetatív szükségletek kielégítése során is tanítjuk őt. Amikor például a konyhában melegítjük a tápszert, és a baba hangosan sír, fontos, hogy beszéljünk hozzá: „Mindjárt jön anya, mindjárt jön a hami, tudom, hogy éhes vagy.” Ezzel visszajelzést adunk neki, hogy halljuk a szükségleteit, nincsen semmi baj. Ez egy rendkívül frusztráló folyamat, de közben a baba idegrendszere folyamatosan fejlődik.
Nagyon fontos, hogy a jó neveléshez jó szülő is kell, és bármilyen rendszer csak akkor lesz hatékony, ha következetes.
Egy szülő akkor tudja nevelni a gyermekét, ha az ő életében is jelen van a rendszer és a kiszámíthatóság.
Ha a szülő ad hoc módon, kiszámíthatatlanul éli az életét, akkor a gyermeke nem fog tudni önszabályozni, mert nem lesz számára egy olyan keretrendszer, amely mentén ezt elsajátíthatná.
A nevelés egy tág és mély folyamat. A cél az, hogy a gyermek megértse:
a tetteinek következményei vannak.
Iskoláskorra már kéne, hogy képes legyen alkalmazkodni az alsós keretrendszerhez?
Igen. Hatéves kortól már jól kellene működnie az önszabályozási rendszerének. Ha ez nincs meg, akkor az iskola megterhelő lesz számára, mert az idegrendszere nem érett rá.
Ilyen esetben meg kell vizsgálni az otthoni keretrendszert.
Ha egy gyermek otthon teljesen szabadjára van engedve, akkor az óvodában vagy az általános iskolában elő fognak jönni a viselkedészavarok.
Ezek mögött szinte minden esetben az áll, hogy a családi háttérben nincs meg az a biztonságot nyújtó, kiszámítható keretrendszer, amely mentén a gyermek idegrendszere elég éretté válhatna az iskolai időszakra.
Pótolható később az egészséges keretrendszerre való nevelés?
Sokszor a gyermek csak egy tünet hordozója, és a problémák otthonról erednek.
Ha egy szülő nem tud határokat tartani a gyermekének, akkor valószínűleg saját magával szemben sem tudja ezt megtenni.
Ilyenkor gyakran
a túlmozgás és a figyelemzavar mögött túlzott figyelemfelhívás húzódik meg, ami abból adódik, hogy a gyermek nem kapja meg azt az érzelmileg fókuszált figyelmet, amire szüksége lenne.
Innentől kezdve nem tud mit kezdeni a szabályokkal.
A hiperaktív viselkedés sokszor éppen azért jelenik meg, mert a gyermek azt várja, hogy valaki végre állítson fel neki szabályokat.
Popper Péter mondása szerint a hiperaktív gyermek biztonságra vágyik és bizony a határok adják meg azokat a biztonságos falakat.
Az a szülő, aki nem mer „népszerűtlen” lenni a gyermekénél, azt üzeni neki, hogy gyenge, amitől a gyermek szorongani kezd.
Mikor alakul ki a belső iránytű?
Az empátia, a felelősség és az értékek egy belső normarendszerhez tartoznak.
Egy jó szülő, ha megkéri a gyermeket, hogy rakjon rendet a szobájában, és az nem történik meg, inkább szomorúsággal reagál, nem indulattal.
Amikor indulattal reagál, az védekezésre vagy ellenindulatra készteti a gyermeket. Ezeken a helyzeteken keresztül tanulja meg, hogy a tetteinek érzelmi és cselekvésbeli következményei is lehetnek.
Az egyes szabályok felállításánál mi a helyes keretrendszer és felvezetés?
Ha télen a játszótéren a mászóka le van fagyva, és a gyermek érdekében nem engedjük meg, hogy felmásszon rá, akkor fontos, hogy nyugodtan odavigyük, megmutassuk neki, és elmagyarázzuk, miért állítjuk fel ezt a szabályt. Meg kell mutatni neki, meg is foghatja, hogy saját tapasztalatot szerezzen – ez még ugyanis nem veszélyes számára. Így tudja majd befogadni, hogy sérüléssel járna, ha felmenne rá.
Miért fontos, hogy a szülőnek is legyen megfelelő, példamutató magatartása?
Mert ha a szülő asztalán rendetlenség van, de a gyermeket pakolásra kéri, a gyermek disszonanciát él meg a szülő elvárásai és a szülő saját viselkedése között. Nem azt fogja követni, amit a szülő mond, hanem azt, amit lát.
A gyermek túlzott érzelmi reakcióinak mi lehet az oka?
Egy hisztinek nagyon sok oka lehet.
Előfordulhat, hogy a gyermek egyszerűen elfáradt, és az egyébként jól működő érzelmi szabályozása valami miatt éppen nem működik.
A hiszti nem kizárólag túlzott reakció, hanem önszabályozási zavar.
Amennyiben a késleltetés, vagyis várakozás nem megy neki, azt okozhatja, hogyha túl sok olyan helyzet van, amikor nem kap megfelelő ellátást az igényeire, ezért minden eszközt bevet, hogy legalább valamilyen hatást kiváltson a mellette lévő felnőttből.
Mit lehet tenni ilyen helyzetben?
Ilyenkor nagyon fontos, hogy meg kell tartani a kapcsolatot a gyermekkel. Egy bevásárlóhelyen rengeteg inger éri őket: a fények, hangok, színes csomagolások együtt túl sokak lehetnek.
Ahhoz, hogy a szülő türelemmel és empátiával tudjon kezelni egy nehezebb helyzetet, neki is energiára van szüksége, ami fáradtan különösen nehéz. Nem baj, ha hibázik – utólag is lehet korrigálni, és beszélni róla.
A helyszínen nyugodtan meg lehet fogni a gyermeket, le lehet hozzá ülni. A nyugodt, határozott hang megnyugtatóan hat az idegrendszerére. Ilyenkor a gyermek nem érveket keres, hanem biztonságot. Meg is ölelhetjük, puszit is adhatunk neki, mert ez kizökkentheti abból az idegállapotból, amiben van.
Indulattal és agresszióval csak olajat öntünk a tűzre, és még nehezebb helyzetet generálunk. A környezet véleményével pedig nem kell törődni, feléjük nem tartozunk elszámolással.
Fegyelmezni mikor van értelme?
A fegyelmezés, mint azonnali korrekció, rövid távon akkor működhet, amikor egy tevékenység elsajátításánál például arra tanítunk egy gyermeket, hogy hova tesszük a villát az asztalon. Ilyenkor azonban a gyermek vagy a büntetéstől fél, vagy a jutalomért, dicséretért korrigál.
Minél kisebb a gyermek, annál kisebb a belső meggyőződése, ezért kiskorban még a külső visszajelzések formálják. De a külső intenzitás idővel belső igénnyé alakul, és megszületik benne az azonosulás: őt is jó érzéssel tölti el, ha jól csinálja a dolgokat.
Ezért kiemelten fontos, jogy nyugodtan és türelemmel neveljük a gyereket, és bízzunk abban, hogy ez idővel beérik.
