Egy meghitten szürke alternatív történelemben, amiben nemcsak összeesküvés-elméletek és politikai szlogenek szintjén, hanem ténylegesen elmaradt volna a rendszerváltás, éppen óriási 81-es betűk ragyognának mindenhol, szisszennének a pirosnaposra bespájzolt sörök, és csattognának az ollók a tanácselnökök kezében, akik alig bírták már ilyenkor kivárni, hogy átvághassanak végre valamilyen szalagot.
A legtöbben a víkendházban ügyködtek, és jó eséllyel azon röhögtek, hogy megint a tavalyi beszédet tették fel, már megint beakadt a népköztársasági Bill Murray.
Felszabadulásunk ünnepén,
a dolgozó nép legszélesebb tömegei,
szocialista fejlődésünk eredményei
emlékeztettek mindig, hogy kinek kell nagyon hálásnak lenni: örökké a Szovjetuniónak.
Fénylő április négy,
te a hála ünnepe légy,
míg a szívünk benn őrzi hűséggel,
szabadítónk hősi nevét.
Ez a Felszabadulás dalának strófája – pattogós kórusmű, néphadseregeknek bizonyára ideális, akár rezidensek, akár a rend és törvényesség helyreállítására jönnek be az országba, és maradnak néhány évtizedig.
Amikor 1952-ben megírja Rossa Ernő, egykori énektanár és zeneszerző, még nagyon friss az ünnep, ami hivatalosan a „fasiszta uralom alóli felszabadításról”, nem hivatalosan Magyarország szovjetizálásáról szól kötelező jelleggel. Körülbelül annyira szerves, mint maga a napja: már az április 4-i dátum is szovjet politikai konstrukció, hiszen a hivatalos szöveggel szemben
valójában nem értek véget 1945-ban a harcok aznap Magyarországon, de ha már ki volt adva Moszkvából, hogy addigra Bécs kapuját kell döngetni, hát tartani kellett a tervet, úgyhogy ez lett kijelölve a népi demokratikus kalendáriumban.
Hivatalos nemzeti ünnepé április négyet 1950-ben teszik, amikor az MDP úgy dönt, hogy a felszabadulás ünnepének március 15. fényét is túl kell ragyognia.
A napot egyben a
megbonthatatlan szovjet–magyar barátság
napjává nyilvánítják. Az első kitüntetett maga Sztálin legjobb tanítványa, Rákosi Mátyás lesz, akit a Munka érdemrend arany fokozatára terjeszt fel saját kormánya.
Ugyanekkor indul az új ünnepi rituálé megformálása, amiből aztán gyorsan hagyományt teremtenek. Ennek fontos látványeleme a Hősök terei díszszemle és felvonulás, de az egész ünnepet erősen militárisra hangszerelik eleinte.
Az imperialisták nem rendelkeznek olyan fegyverekkel, amelyekkel térdre tudnák kényszeríteni a Magyar Néphadsereget
mennydörgi a tribünről 1952-ben Farkas Mihály honvédelmi miniszter, miközben lent az ÁVH állománya is felvonul; a korabeli tudósítás szerint a dolgozó nép őket lelkes tapssal köszönti.
Büszkén néznek fel Rákosi elvtársra. Az államvédelem tagjai sohasem felejtik el, hogy mit jelent népünk parancsa. Harcostársaik a határőrök. Ők vigyáznak éberen a kártevőkre, ők harcolnak a Tito-banda kémeivel szemben is.
Április 4. elsőszámú feladata, célja és értelme a szovjet felszabadítók iránti múlhatatlan hála kifejezése volt.
A magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt
foglalta egyszuszra törvénybe a nemzeti ünnepről szóló ötvenes évekbeli rendelet, és a lényeg a desztalinizáció után is megmaradt.
Mint azonban arra az április 4-et kitalált hagyományként értelmező Pap Milán történész az ünneptörténeti tanulmányában rámutat, volt emellett egy párhuzamos, másik ideológiai üzenet is. Amellett, hogy a Vörös Hadsereg kultusza azt szolgálta, hogy
Hitler utolsó csatlósából
Magyarország egy szinte alkímiai transzmutációval 1945-ben hirtelen a Szovjetunió hűséges szövetségese váljék, a társadalmi fejlődést is színpadra kívánta vinni a hatalom.
Ha volt április 4-i mesternarratíva, akkor az valami ilyesmi volt: a felszabadulás–forradalom–fejlődés szentháromságának a felmutatása, azok szerves egységének a tételezése.
Ez egy alapvető ellentmondást rejtett el, hiszen, mint arra Pap is rámutat, Magyarországon az államszocializmus természetesen egyáltalán nem forradalmi úton jött létre, azt szovjet tankokkal hozták be, a gulággal próbálták „megszerettetni”, és erőszakos sztalinizációval tartották fenn.
Április 4. már csak azért sem tudott többeknek valódi ünneppé válni, mert a többségnek a szovjet hadsereggel való találkozásról egészen más családi tapasztalatai és traumái voltak, mint amit a kötelező nyilvános hálaceremóniák képviseltek.
A felszabadító szovjet katonák és a szovjet katonamártírok előtt tisztelgő emlékművek ugyanakkor szinte minden településen megjelentek, és erről a szovjet hatóságok már a harcok végén, 1945-ben villámsebesen gondoskodtak.
Így állították fel nagyon gyorsan a ma is álló Szabadság téri, valamint a lebontott Gellért téri és a Vigadónál emelt szovjet emlékművet, és így rendelte meg Kisfaludi Strobl Zsigmondtól Vorosilov marsall az aztán Budapest jelképévé váló Szabadság-szobrot is.
Április 4., főleg a kerek évfordulókon, mindig újabb felszabadulási emlékművek átadásával járt.
Az angyalföldi Béke téren 35 szovjet katona közös díszsírhelye fölé emelték az első emlékművet, ezt azonban 1956-ban felrobbantották
(a Szabadság-szobornál lévő, szovjet katonát formázó mellékalakot is ledöntötték a forradalom napjaiban, a szobor alatti Rákosi-címert pedig szitává lőtték), a későbbi emlékművet ezután a 20. évfordulóra, 1965-re készítette el Kalló Vilmos. A hivatalos címe Béke és barátság emlékmű, az orosz és magyar nyelvű felirat pedig ez volt rajta:
Örök dicsőség a Szovjetunió szabadságáért, függetlenségéért és a magyar nép felszabadításáért vívott harcokban elesett hősöknek!
Sok másik felszabadulási emlékműhöz hasonlóan ez a szobor is a szoborparkba került a rendszerváltás után, de nem mindegyik: a győri tanácsháza előtt a gépfegyverét magasba tartó szovjet katona szobra például a nádorvárosi temetőben találta meg – talán végső – nyughelyét.
A gigantikus, tíz emeletnyi panel magasságával vetekedő szombathelyi felszabadulási emlékmű (Heckenast János munkája, a szokásos olvasat szerint óriási beton zászlókat formáz), mely egykor még a város címerében is szerepelt, már csak a mérete miatt is maradt a helyén. Csak a vöröscsillagot vették le, valamint lelopták róla a kivilágítható 1945 feliratot. A debreceniek furmányosabbak voltak: náluk Pátzay Pál jóval kisebb, szendébb és meghittebb felszabadítási emlékműve a helyén maradt, csak levágták a régi felirattal együtt a magas talapzatot alóla, valamint átnevezték a szobrot „Debreceni család”-ra.
Ahogy az emlékművek is változtak, a későbbi április 4-i hivatalos ünnepségek (nem hivatalos ünneplés pedig valószínűleg nagyon kevés volt) is tükrözték a Kádár-rendszer kevésbé látványosan ideologikus természetét.
A rendszer társadalmi legitimációja szempontjából egyre fontosabb fejlődést állították a középpontba.
Ez leginkább a föld alatt manifesztálódott 1970-ben, a 25. évfordulón: a kettes metró Örs vezér tere és Deák közötti első szakaszát a felszabadulás ünnepére időzítve adták át a nagyközönségnek,
a lapok pedig másnap mámorosan fel-alá metrózó pestiekről írtak, miközben szokás szerint megszólaltattak azért néhány szovjet katonát is, akik megosztották bizonyára teljesen cenzúrázatlan és meghitt 1945-ös emlékeiket.
Brezsnyev és a keleti blokk más vezetői is eljöttek ekkor Budapestre, a díszszemlén szokás szerint Czinege elvtárs volt a desszert, úgyhogy azért voltak stabil pontok. De a fejlődés hangsúlyozása annyira része volt a hivatalos vonalnak, hogy a Népszabadságban Komlós János (kis testi hiba, hogy a konferanszié a Rákosi-korszakban gyakorló ÁVH-s volt) is arról írt, hogy vajon milyen lesz 25 évvel később az ötvenedik április 4., a kilencvenes években. Eláruljuk: nem arra tippelt, hogy a Szovjetunió megszűnik. A választ néhány felkért tudós is próbálta megadni, de ők sem a Bokros-csomagot látták maguk előtt 1995-ben, ehelyett azt feltételezték, hogy addigra meglesz a rákgyógyszer, Magyarországon 400 km/órát tudó gyorsvasutak futnak majd, a szocialista társadalomban rejlő tartalékok pedig – bármit is jelentsen ez – folytonosan újratermelhetők lesznek.
Ez így túl szépen hangzik, és mielőtt a szocialista fejlődés a sarkon elfordult volna a végtelen felé, a rendszer ünnepfelelősei igyekeztek még némi forradalompótlékot becsempészni a műsorba. Erről a hetvenes-nyolcvanas években leginkább a Forradalmi Ifjúsági Napok, a FIN volt hivatott gondoskodni, ami a tavaszi ünnepkört, vagyis március 15-öt, a Tanácsköztársaság március 21-ét és április 4-et vonta össze a KISZ égisze alatt.
Háromszor ragyogott fel hajnal két századév alatt; két ízben felkelt és meghalt, harmadszor megmaradt. Az első micsoda tavasz volt március közepén; a szűkölő zsarnokság iszkolt — 48 … Tiszta fény! A második micsoda tavasz volt! Tanácshatalom! Országot? Világot védett a forradalom! A harmadik micsoda tavasz volt! Piros zászlóival a romokból szabadon, ifjan kelt fel a magyar! A harmadik micsoda tavasz volt, érces-szélű fény. Már termő, sugaras nyár van, béke és remény!
idézték Vasvári István emlékezetpolitikailag professzionálisan kigrammozott versét.
A programsorozat egyfelől a komcsi ünnepekkel próbálta sterilizálni a rendszer számára gyanúsan nemzeti és ellenzékiesen népszerű 1848-as emlékezést, másrészt igyekezett egy nagy történelmi folytonosságról szóló narratívát teremteni a nemzeti forradalomtól a baloldali hagyományon át a szovjet típusú rendszerig – és úgy tenni, mintha az egyre pangóbb Kádár-rendszer üres április 4-jeiben lenne bármi, ami nyomokban forradalmi gondolatokat tartalmazna.
Az ünnepekhez kapcsolódó szabadidős programkínálat mindenesetre bővült: kirándulások, repülős csillagtúrák, a „Három tavasz” feldolgozását segítő útmutatók kisdobosoknak és úttörőcsapatoknak, a nagyobbaknak pedig rendszerkonform koncertek és egyéb kulturális események: Pecsa, Gellért-hegy, ifjúsági gyűlések. Akiknek a politikai tartalom amúgy is nagyjából érdektelen volt (és április 4-et azért nem lehetett nagyon könnyű lebilincselően érdekesnek találni), megvoltak ezzel. Mások kevésbé:
Fiatal arcok
beszőve
seszínű
lobogókba:
szürke
szürkébb
fekete
trikolórba
– írta az ’56-os áthallású versével szilenciumra ítélt Nagy Gáspár a szocialista ünnepsorozatról.
Mintha a három tavaszi napot, március 15-ét, március 21-ét és április 4-ét egy bordában szőtték volna. Mintha valami közük is lehetne egymáshoz!
Az utolsó pirosbetűs április negyedike 1989-ben volt, a rendszerváltás legizgalmasabb időszakában. Még megtartották a hivatalos ünnepségeket, a magyar mellett felhúzták a vörös zászlót is, de nagy változásnak számított, hogy a Parlamentben a díszünnepély végén elhangzott a Szózat is – mint írták, ezen a napon 44 év után először. A hírek többsége azonban már másról szólt: a szabadnapot kihasználva 200 ezer magyar bevásárlóturista indult Ausztriába, hogy láncait letépve törjön ki Dévénynél új idők, új dalaival.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/felszabadulasi-kultusz
