A Vígszínház 130 éves jubileuma alkalmából megjelent drámakötet a színház Házi Színpadán az elmúlt öt évben bemutatott kortárs magyar műveket gyűjti egybe. A kötet bemutatóján a szerzők – Durica Katarina, Komán Attila, Pass Andrea és Tasnádi István – Boros Kinga dramaturg vezetésével meséltek arról, miként váltak a patinás intézmény alkotói műhelyének részeseivé. Abban mindannyian egyetértettek, hogy a színházak többsége nem elég bátor, hogy magyar kortárs darabokat tűzzön színpadra, és ebben kifejezetten unikum a Vígszínház, melynek Házi Színpadán tobzódhatnak a hazai szerzők.
A Vígszínház 130. éves fennállása alkalmából, az Öröklét peremén címmel megjelent drámakötet egy komoly színházi program lenyomata. A kötet az elmúlt öt évadban a Házi Színpadon műsorra tűzött új magyar darabokat mutatja be. A Vígszínház vezetésének, Rudolf Péter irányításával kifejezetten célja volt, hogy a Házi Színpadon új magyar darabok jelenjenek meg, amely egy tudatos építkezés volt az elmúlt években.
Durica Katarina – A rendes lányok csendben sírnak
A regény a kilencvenes években működő dunaszerdahelyi maffia kapcsán a nők helyzetéről, az őket ért erőszakról szólnak.
Az írónőt a regénye sikere után Kovács Krisztina kereste meg azzal a szándékkal, hogy a történetet színpadra adaptálják. A szerző számára meghatározó élmény volt látni, ahogy a fejében élő karakterek hús-vér színésznőkké válnak, és a darab „missziója” – az elhallgatott történetek kibeszélése – a közönséghez is eljut.
Komán Attila – K. utazásai
A szerző drámája eredetileg az Örkény István drámaírói ösztöndíj keretében született meg, kisregény hosszúságú szövegként. A szerző meglepődve, de örömmel tapasztalta a Vígszínház nyitottságát a drogfogyasztás témáját feldolgozó, kísérletező hangvételű műve iránt.
A szerző kiemelte Hársing Hilda, a Vígszínház dramaturgjának szerepét a szöveg átdolgozásában, színpadra állításában.
Pass Andrea – Könnyűvel indul
A szerző korábban már dolgozott az intézményben, most Rudolf Péter igazgató kifejezett felkérésére tért vissza. Számára a Házi Színpad egyfajta „laboratórium”, ahol felszabadító közegben, konkrét színészekre (például Nagy-Kálózdi Eszterre) írhatott történetet. Bár a sztori alapvetően azt dolgozza fel, ahogy egy anya kihordja lánya helyett az unokáját, a szerző reméli, hogy ez „nem csak” egy gyerekvállalás történet, hanem reméli, hogy univerzális gondolatokat is ébreszt.
Tasnádi István – Apa szeme fénye, Gold Digger
Szintén Rudolf Péter hívására érkezett, egy hirtelen kiesett produkció pótlására, viszonylag szűk határidővel. Az író egy korábban fiókban maradt forgatókönyvét dolgozta át, figyelembe véve a rendelkezésre álló színészek karakterét és életkorát. Végül a csalástörténetet, melyben egy apát vernek át, jó darab lett, amelyet a színészek és a közönség is nagyon szeret.
A Házi Színpad mint laboratórium
A beszélgetés rávilágított arra, hogy a Házi Színpad különleges funkciót tölt be a kőszínházi struktúrában. A szerzők kiemelték a dramaturgok, Hársing Hilda és Róbert Júlia nélkülözhetetlen munkáját, akik segítettek a szövegek színpadra alkalmazásában és a karakterek elmélyítésében.
A darabok – bár nehéz témákat érintenek, mint a dunaszerdahelyi maffia, a kábítószer-függőség vagy a nehezített gyerekvállalás – kerülik a didaktikus megoldásokat. Pass Andrea például hangsúlyozta, hogy célja a reményt adó, univerzális emberi problémák bemutatása volt, míg Komán Attila a prevenciós szájbarágás helyett a képzelet szabadságát és a társadalmi párbeszéd elindítását tartotta szem előtt.
Tasnádi István, aki napjaink egyik legfelkapottabb kortárs szerzője szerint már a próbafolyamaton látszik, hogy milyen lesz a darab majd a legvégén. Ő már rendez is és – mint mondja – olyankor már el kell engedni, hogy szerzőként miként látta a művet, hanem haladni kell az árral, ahogy a színészek a saját képükre formálják a darabot. Nézni kell, ahogy a színészek gondolatai, vágyai, ritmusai, beidegződései, saját történetei kerülnek a szöveg mögé, amely így finoman elkezd átírodni.
A jubileumi kötet így nemcsak a darabok gyűjteménye, hanem a Vígszínház kortárs dráma iránti elköteleződésének és az ott zajló intenzív műhelymunkának a lenyomata is.
A sorozatok gyávasága és a „tutira menés”
Tasnádi István szerint bár a sorozatok elárasztják a képernyőket, a bőség zavara mögött valójában alkotói óvatosság rejlik. Míg korábban az HBO saját gyártású magyar sorozatai (mint a Terápia vagy az Aranyélet) mertek újszerűek és bátrak lenni, a streaming-szolgáltatók közötti óriási verseny ma már a „biztos tippek” felé tereli a fejlesztéseket.
Az írók tapasztalata szerint a kereskedelmi csatornák és streaming-óriások gyakran visszariadnak a valódi tabutémáktól. A médiaszabályozás is nagyon szigorú. Egy drogfogyasztást vagy erőszakot bemutató történet (mint Komán Attila kokain-témájú darabja) a tévében azonnal a késő esti sávba szorulna, ami ellehetetlenítené a reklámbevételeket.
Durica Katarina Rendes lányok című regénye kapcsán több megkeresés is érkezett sorozatadaptációra, ám amint a fejlesztők szembesültek a téma mélységével és a dunaszerdahelyi maffia érintettségével, a bátorságuk azonnal szertefoszlott.
Tasnádi példaként említette még a Nagy fehér főnök című sorozatot, amely transznemű főszereplőt mozgat, ám lineáris tévében a jogszabályi környezet miatt be sem merik mutatni.
A színház mint „bátor laboratórium”
Ezzel szemben a színház – és különösen a Vígszínház Házi Színpada – sokkal extrémebb és izgalmasabb témáknak adhat otthont. Pass Andrea szerint az ihlet sokszor nem is egy konkrét hírből, hanem egy erős érzésből, karakterből vagy dramaturgiai ötletből fakad. Durica Katarina számára a motivációt éppen az adta, hogy olyan elhallgatott történetekhez nyúljon, amelyekhez korábban senki nem mert.
Strukturális válság és kulturális felelősség
A beszélgetés során felmerült a magyar színházi rendszer általános óvatossága is. Míg a kis terekben, mint a Házi Színpad virágzik a kísérletezés, a nagytermek megtöltésének kényszere sokszor a külföldi slágerdarabok irányába tolja a színházvezetést.
Komán Attila figyelmeztetett: ha a színházak nem nyitottak a kortárs művekre, a drámairodalom viszont így elsorvad, ami egy öngerjesztő negatív folyamat. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kortárs magyar dráma helyzete nem csupán az egyéni nézők hűségén múlik, hanem strukturális és kultúrpolitikai kérdés is.
A Vígszínház törekvése, hogy a Házi Színpadot kizárólag a kortárs magyar drámának szentelje, így nemcsak művészi gesztus, hanem egyfajta misszió is a magyar kultúra jövőjéért.
