130 éve indult a híres millennium ünnepségsorozat

A 19. század végén, a kiegyezés utáni évtizedekben a megerősödött, modernizálódott Magyarországon, annak rohamosan kiépülő fővárosában a politikai elit azt érezhette, mint Kisfaludy Károly hét évtizeddel azelőtt, a reformkor küszöbén: Új nap fényle reánk. És megszervezték 130 évvel ezelőtt a történelmi Magyarország leghatalmasabb ünnepségsorozatát, melynek hagyatéka a Városligettől a Hősök terén, a Parlamenten és az Iparművészeti Múzeumon át a budai várig és a Mátyás templomig a mai Budapest képét is meghatározta. Az ünnepségsorozat fénye mögött azonban gyülekeztek a „sötétség rajzati”.

„El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre

Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után…”

Kisfaludy Károly: Mohács

A fél évig tartó hatalmas ünnepségsorozat üzenete az volt, hogy Magyarország valahára erős és modern, európai állam, fővárosa Európa legnagyobb metropolisaival vetekszik, és készen áll hivatása betöltésére, hogy a Monarchia centruma, vezető ereje, a Habsburg dinasztia legerősebb támasza legyen, egységes nemzetállam, mely senki másé, csakis a magyar nemzeté.

Így jellemezte a Magyar Hírlap (1896. május 1.) Budapest hangulatát az ünnepségsorozat megnyitása előtti napon:

„Ma már látni lehetett a város külsején, milyen nagy és impozáns ünnep előtt állunk. Az a zászlóerdő, mely az utczák során végig lobog, a kivilágításra tett intézkedések, a már itt levő idegenek nagy száma, a zaj, a sürgésforgás valósággal elkábitja még az élénk utczai élethez hozzászokott fővárosi embert is. De a lármás zavarból is kivehető az ünnepi hangulat, mely hosszú ezer év küzdelme, viszontagsága, baja, öröme és dicsősége után fogja el az embereket.”

A jövő számlájára

Azt ugyan nem tudjuk, hogy pontosan mikor és milyen szakaszokban foglalták el a magyar törzsek a Kárpát-medencét 895 és 900 között, de, mint Jézus születésére, a honfoglalásra is kijelöltek egy évet, 896-ot. A millenniumi ünnepségek ideológiáját nem befolyásolta, hogy a honfoglaló pogány törzsek nem alkottak államot, és a keresztény Európával kompatibilis magyar állam csak egy évszázaddal később született meg. A kilenc évszázados Magyarország az ezredik születésnapját ünnepelte.

1895. december 31-én éjfélkor az ország minden templomában megszólaltak a harangok: köszöntötték az ezredévet.

Már majdhogynem készen állt minden az ünnepségsorozat elindítására, amikor a megnyitó előtt két héttel, 1896 április 21-én a képviselőház ünnepélyesen megszavazta a törvényt az ünnepségekről, a megvalósítandó létesítményekről és mindennek a fedezetéről.

A törvény 2.§-a szerint a költségek „fedezésére a következő hitelek engedélyeztetnek:

1. Budapesten a honalapitó Árpádot és a nemzet történelmi múltját megörökitő emlékmü felállitására 802,640 frt;

2. az ország hét pontján emlékoszlopok emelésére 350,000 frt;

3. Szent István lovas szobrának felállitására és e szobor körüli tér rendezésére 300,000 frt;

4. a szépmüvészeti múzeum létesitésére s gyüjtemény anyagának gyarapitására 3.200,000 frt; végre

5. 400 új népiskola felállitására 673,000 frt.

   A 2. §-ban jelzett s összesen 5.325,640 frtot tevő költségből 1.225,436 frt már az 1895. és 1896. évi állami költségvetésekbe beillesztve lévén, a fennmaradó 4.100,204 frtnyi szükségletből 74,604 frt a pénztári készletekből fedezendő és az 1895. évi IV. tc. 2. §-ának »átmeneti kiadások« III. (Ministerelnökség) fejezete alatt számolandó el, 4.025,600 frt pedig a munkálatok előhaladása szerint szükséges részletekben a következő évi állami költségvetésekbe veendő fel.”

Mai forintban nagyjából 30 milliárdot szántak az ünnepségekre és a törvényben említett létesítményekre, ami mostani szemmel nézve nem tűnik olyan soknak, de akkor még az országban megtermelt jövedelem sokkal kisebb részét vonta el az állam. A költségek egy részét már a törvény megszületése előtt évekkel beépítették a költségvetésbe, a túlnyomó részét pedig hitelből fedezték, és a következő évek költségvetésére terhelték. A Szépművészeti Múzeum létesítésére és gyűjteményének gyarapítására több mint négyszer annyi pénzt szántak, mint 400 népiskola felállítására.

A törvényt nagy többséggel fogadták el. Az ellenzéki Apponyi Albert 1895 karácsonyán felhívással fordult valamennyi párthoz, hogy az ünnepségek időtartamára, legalábbis az ősszel esedékes országgyűlési választásokig függesszék fel a politikai csatározásokat. A pártok ennek nagyjából meg is feleltek. Ha a Habsburg dinasztia iránti hűség demonstrálása nem is, a magyar szupremácia hangoztatása a függetlenségi ellenzék számára is fontos volt. Még a parlamenten kívüli szociáldemokrata pártot is sikerült az ünnepségek idejére elhallgattatni a működését valamelyest könnyítő engedmények ígéretével.

Októberben azután a választási kampány és a választások során a kormány olyan brutális erőszakot alkalmazott, amely minden addigin túl tett.

Mindent bele

Május másodikán megnyitották a hatalmas Ezredéves Millenniumi Kiállítást, amely 240 pavilonjával elfoglalta az egész Városligetet. Jelen volt a királyi pár, a királyi család nagy része, egy tucat főherceg és főhercegnő. Volt harangzúgás, zászlóerdő, ágyúzás, este egy órás tűzijáték a Gellért-hegyen.

Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszter tartotta a megnyitó beszédet, aki ennek örömére még ebben az évben bárói címet kapott. Akkora éljenzés volt a beszéde közben, hogy a zenekar karmestere azt hitte, hogy már a király szónoklata ért véget. Beintett, a zenekar után jött a harangzúgás, az ágyúzás, minden, aminek a király beszéde után kellett volna következnie. Azért Ferenc József is megtartotta a beszédét. A király-császár jó néhányszor kilátogatott a kiállításra. Végtére megnézett mindent. Az ezer paripát felvonultató lókiállításon, a tenyészállat bemutatón is ott volt, sportversenyeket is megtisztelt a jelenlétével.

A királyné is szorgalmasan látogatta az ünnepségsorozat eseményeit. A királyi pár jelen volt az Operaház és a Vígszínház díszelőadásain. Erzsébet királyné ekkor járt utoljára Magyarországon. Két évvel később meggyilkolták.

Az első nyilvános filmvetítést is ekkor tartották, május 10-én a Royal-szállóban. Az ünnepségekről készült néhány filmfelvétel, de ezek nem maradtak fenn.

A wikipédián megtekinthető a féléves ünnepségsorozat részletes kronológiája.

Az ünnepségsorozat fél évét nagyrészt Magyarországon töltötte nem csak a király és családja, de udvartartásuk jelentős része, sőt a Bécsben akkreditált diplomaták java is.

A Révai Lexikon szerint 5 800 000 volt a kiállítás teljes látogatói létszáma. Persze akadtak, akik többször is kimentek a Városligetbe, de mindenesetre több millióan látogathattak el a kiállításra. A látogatók nyomtatott térképet kaptak az összes pavilon helyének és jellegének feltüntetésével. A kiállítás korabeli kalauza elérhető az interneten.

A kiállításon minden gazdasági ágazat, ipar, régió, művészeti ág képviseltette magát. Ott volt a történelmi épületegyüttesben – a Vajdahunyad várában – a múlt. Az épületek túlnyomó része ideiglenesnek készült és elbontották, de megmaradt a hatalmas Iparcsarnok, amelyet a második világháború után bontottak el, és amelynek az alapjait beépítették az azóta már szintén eltüntetett Petőfi Csarnokba.

Megmaradt a korábban Olof Palme-ház néven ismertt Millennium Háza és persze a tó fölött átívelő, a Hősök terére kivezető Zielinski-híd. A közlekedési ágazatot képviselő épületet alakították át Közlekedési Múzeummá, amelyet a közelmúltban bontottak le.

Megmaradt a jégpályát kiszolgáló korcsolyázó csarnok is.

A Vajdahunyad várát nem az örökkévalóságnak építették, nem is arra való anyagokból, de a lebontása után az ugyancsak befolyásos tervezője, Alpár Ignác addig lobbizott, amíg tartós anyagokból újjá nem építették.

Átadták a kontinens első földalatti vasútját, amelynek akkor és még sokáig a Városligetben, a felszínen volt a végállomása. Ferenc József átadta a Ferenc József (Szabadság) hidat.

A millenniumra elkészültek a Mátyás-templom Schulek Frigyes által tervezett és irányított gótikus átépítésével, és itt tartották május 3-án a király jelenlétében a Vaszary Kolos hercegprímás által celebrált hálaadó szent misét.

Átadták immár teljes hosszában a Nagykörutat, rajta a Vígszínházat és az Iparművészeti Múzeumot. Még az újonnan szabályozott Vaskapu-szorost is a millenniumi ünnepségsorozat keretében adta át Ferenc József a román és szerb uralkodó jelenlétében – Szekfü Gyula Magyar történetének szavaival: „mint egy középkori magyar király balkáni vazallusaitól kísérve”.

Megjáratták a koronát is. Átvitték a Budai várból a Mátyás templomba, ahol három napig mindenki megtekinthette. Aztán június 8-án, Ferenc József megkoronázásának évfordulóján vitték vissza díszmenetben a várba, útba ejtvén a Monarchia politikai centrumának szánt, hatalmas épületet, az Országgyűlés új házát, amely ugyan nem készült el a Millenniumra, de azért már meg lehetett tartani a kupolacsarnokában egy díszülést, amelyen a törvényhozók hódoltak a király előtt.

Természetesen a budapesti Millenniumi emlékművet is a Millenniumra szánták, de csak 1906-ra készült el teljesen.

Emlékműveket emeltek a honfoglalás és az államalapítás szempontjából egy erre létrehozott bizottság által legfontosabbnak ítélt hét helyen: Ópusztaszeren, Munkácson, Pannonhalmán, Zobor-hegyen, Dévényben, Brassóban és Zimonyban. Ettől függetlenül is felállítottak számos millenniumi emlékművet szerte az országban.

A Millenniumhoz kötődnek azok a létesítmények is, amelyeknek az alapkövét tették le ekkor. Az Ópusztaszeri emlékhelyét, a Szépművészeti Múzeumét, a Budavári Palota területét megduplázó hátsó szárnyépületekét, a Szent István szoborét a Várban.

A magyarok bejövetelét ábrázoló Feszty-körkép már két évvel korábban elkészült, de a Millenniumi Kiállításnak is egyik legfőbb látványossága volt.

Akárcsak a hőlégballon, amelyről a látogatók letekinthettek az ünnepségek lázában égő városra.

A Gizella úton öt nagy barakkot építettek a vidéki látogatók elszállásolására. Ezer embernek tudtak itt olcsó szállást biztosítani.

Népkonyhát is működtettek, ahol főúri dámák is közreműködtek látványosan a rászorulók táplálásában.

Az Állatkerttől bérelt területen felépítették az akkori Európa állítólag legnagyobb szórakoztató komplexumát, amelyet Ős Budavárnak hívtak, de a rossz nyelvek inkább Pappundeklipolisznak nevezték. 70 ezer négyzetméteren 40 ezer látogató múlathatta itt az időt, költhette a pénzét a fából és kulissza díszletekből épített, a régi budai vár formáit gyarló kiadásban megidéző vigalmi negyedben. Voltak itt koplalóművészek, fakírok, „féltestű” nők, álmecsetben imádkozó álmuzulmánok, éttermek, kávéházak, cukrászdák, mulatók, kuplerájok. Hiába fizettek a látogatók nem csekély belépődíjat, hiába fizettek ételért, italért, nőért, a vállalkozás a millenniumi ünnepségek utáni években menthetetlenül veszteségesnek bizonyult. Ős Budavár 1907-ben bezárt, az épületeit 1910-ben tűzveszélyesnek nyilvánították és lebontották.

1896 november 3-án este zenés katonai takarodóval zárták be a kiállítást és zárták le a millenniumi ünnepségsorozatot.

Az ünneprontók

Hiába hirdettek tűzszünetet a törvényhozásban, hiába fogták be a szocdemek száját, azért mégiscsak kimaradt az ország majd fele az ünneplő közösségből. A kisebbségek bojkottálták a millenniumot. A román, szlovák és szerb nemzetiségi vezetők memorandumot adtak ki a megnyitó ünnepség előtt: „mi /…/ románok, szerbek és szlovákok /…/ kinyilatkoztatjuk, hogy ezen a kifejezetten magyar nemzeti, bennünket sokban sértő ünnepségeken semmilyen részt nem vehetünk. /…/ Tiltakozunk, /…/ hogy olyan ünnepség készül, amely bennünket mint legyőzött és leigázott nemzeteket mutat be.” Azt is hozzátették: „Amikor egyszer beteljesedik vágyunk, és Magyarországot természetes etnikai és történeti viszonyainak megfelelő alapokra helyezve láthatjuk, ahol valóban keresztül vinnék a nemzetiségek egyenjogúságát…, ahol Magyarország általában nemcsak egy néptörzs országa volna, hanem a régi, tiszteletreméltó Hungária, akkor mi is szívesen ünnepelnők a magyar állam ezeréves fennállását.”

Mi sem állt távolabb a magyar politikai elittől. Melyben az a felfogás uralkodott, hogy Magyarországnak nemzeti szempontból egységesnek, egy nemzetiségűnek kell lennie. Persze a nemzetiségi vezetők túlnyomó többsége is ezt a felfogást képviselte, amikor Trianon után az „anyanemzet” keretében, többségi pozícióban politizált.

Belgrádban, Zágrábban, Bukarestben tüntettek a millenniumi ünnepségek ellen. Néhol magyar zászlót is égettek.

1896-ban éppen Bánffy Dezső kormányozta az országot, aki dobokai főispánként, a hírhedt „dobokai basaként” a legerőszakosabb módon, törvénytelen eszközökkel törekedett a kisebbségek beolvasztására.

Az asszimilált zsidók nem csatlakoztak a tiltakozó kisebbségekhez. Legfőbb fórumuk, az Egyenlőség (1986. július 31.) súlyos szavakkal ítélte el a munkácsi (nagy többségükben ortodox, jiddis anyanyelvű, magyarul nem is igen tudó) zsidókat, amiért az ottani ünnepségeken nem vettek részt. Vezetőik nem tisztelegtek a magyar államot ott képviselő miniszter előtt, pedig „a hitközség elöljáróságának térdig kellett volna koptatnia lábát, hogy a nagy jelentőségű ünnepségek alkalmával szóhoz jusson Ő is és a maga és küldöttei hazafiságáról biztosítsa ő is a magyar hazát.”

Május 10-én 40-50 ezres tömeg tüntetett Budapesten az ellenzék fenegyereke, a politikai tűzszünetet felrúgó Ugron Gábor felhívására. A rendőrség rátámadt a tüntetőkre, többen megsebesültek. Az általános szavazati jogért tüntettek, a demonstrációnak elvileg nem volt köze a millenniumi ünnepségekhez. De mégis volt. Ezt világosan megfogalmazza a szociáldemokrata vezetők megalkuvását nem követő munkáslap, a Czipész (1896. május 15.) cikke:

„Megmondottuk már hónapokkal ezelőtt, hogy a millennium nem lesz más, mint a ’felső tízezer’ lakomája és ragyogtatása annak a kincsnek, melyet másoktól, a munkásoktól raboltak el. Ez is azért történik, hogy a nép egy részét ezen fénnyel megvakítsák: figyelmét önmagukra tereljék és vele saját nyomorúságának kutatását elfeledtessék. De nem úgy történt. Az öntudatos munkások rég tisztában vannak azzal, hogy a burzsoák minden cselekedete csak ürügy a nép kizsákmányolására… És a nép, mely jogtalanságának tudatára ébredt, nem esdekelt a mindenhatóhoz segedelemért, hanem fölemelte szavát elnyomói ellen, s követelte legtermészetesebb jogát, a melytől őt egy évezreden át megfosztották. Korszakalkotó jelenség ez. Hogy akkor, a midőn egy nemzet fényes ünnepélyeket rendez s az egész világnak boldogságot, fényt, jólétet s közszabadságot akar bemutatni, akkor a nép nyomorának elviselhetetlen súlya és jogtalanságának rozsdás bilincsei alatt ösztönözve van arra, hogy ennek kifejezést adjon.”

A következő negyedszázad Trianonnal a végén arról szólt, hogy az az erős, a nemzetiségeken uralkodó, dicsőséges Magyarország, a millenniumi ünnepségek Magyarországa nem létezik.