Az Országház csodálatos története

Miért tartott 19 évig az építkezés, és évtizedekig a felújítás? Miért egy szeméttelep helyére építették? Hol találták meg 1990-ben az eredeti csúcsdíszt? Sok-sok kérdés az Országházról, Budapest és Magyarország ikonikus épületéről.

A történet jogilag 1880-ban kezdődött, ekkor fogadta el az Országgyűlés az 1880. évi LVIII. törvénycikket az állandó országház építéséről. A honatyák rendkívül tömören fogalmaztak, a törvény mindössze 4 mondatból állt:

„1. § Az országgyűlés mindkét házát befogadó állandó országháznak a főváros ötödik kerületében levő Tömő-téren épitése ezennel elrendeltetik. 2. § A ministerium utasittatik, hogy az épitendő országháznak pályázat utján elkészitendő tervét az arra vonatkozó költségvetéssel együtt, jóváhagyás véget mielőbb terjessze az országgyülés elé. 3. § A ministerium felhatalmaztatik, hogy az épitési tervek elkészitéséből felmerülő költségek fedezése végett, póthitelt vehessen igénybe. 4. § Ezen törvény végrehajtásával a ministerelnök bizatik meg.”

Persze a fenti törvény nem előzmény nélküli, és az országgyűlésnek el is kellett fogadni, ezért egy picit nézzünk még mélyebbre a múltba.

A Nemzeti Múzeum melletti, Ybl-féle egykamarás épületet kellett felváltani

A pest-budai országgyűlések helyszíne körül már 1861-ben éles vita zajlott, ezt korábbi cikkünk bemutatta, a lényeg, hogy a képviselők Pesten akartak tanácskozni, az uralkodó viszont Budára hívta össze az Országgyűlést. A következő országgyűlés még a Nemzeti Múzeumban ült össze, de a tarthatatlan helyzet miatt elrendelték egy új, csak az alsóház részére alkalmas képviselőház építését. A munka 1865. szeptember 11-én indult, a ház Ybl Miklós tervei szerint készült el, a díszes épület 1865. december 9-én készen is lett. Igen, kevesebb, mint 3 hónap alatt. Gondolhatnánk, hogy ez egy ideiglenes épület volt, de a ház ma is megvan, a Bródy Sándor utcában az Olasz Kultúrintézet működik benne. Persze a megnyitó alatt még éktelen festékszag uralkodott, az első ülést pedig 1866 áprilisában tartották. A felsőház a Nemzeti Múzeumban ülésezett továbbra is.

Az, hogy kell egy nagyobb, véglegesebb épület az országgyűlésnek, nyilvánvaló volt. Mégis csak 1880-ra jutottak el odáig, hogy a fenti törvényt megalkossák. Az új országház helye, a Tömő tér akkor a világ vége volt, egykori szeméttelep, szegények lakhelye, katonai raktárak voltak a területen, valamint egy vízmű, a tértől északra gőzmalmok működtek. Ám a városrésszel nagy tervei voltak az ország és a város vezetőinek, ezért is döntöttek arról, hogy itt épüljön fel a magyar országgyűlés új otthona. Az is szempont volt, hogy a tulajdonképp értéktelen telek eleve állami tulajdon volt. A tervpályázatot 1882-ben írták ki, arra 19 pályamű érkezett. Mivel Andrássy Gyula eleve az angol parlament neogótikus épületét tekintette mintának, Steindl Imre neogót csodapalotája egyértelmű befutó lett Hauszmann Alajos neoreneszánsz épületével szemben.

Steindl Imre már ismert, nemzetközileg is kitüntetett építészként vetette papírra elképzelését, a pályázat kiírásakor már 43 éves volt. A budapesti Műegyetemen és Bécsben Schmidt Frigyes építésznél tanult. A középkori építészet szaktekintélyeként 1870-től a Műegyetem nyilvános rendes tanáraként középkori építészettörténetet tanított, nem meglepő tehát, hogy vonzódott a neogótikus stílushoz. Az Országházra kiírt pályázat előtt nem sokkal, 1875-ben tervezte meg be gót stílusban a Váci utcai Új Városházát, és csak azért nem neogót épületet látunk ma ott, mert a főváros menet közben inkább reneszánsz stílusú épületet kért. Steindl komoly munkát folytatott a műemlékek restaurálásánál is, például a kassai dóm helyreállításánál. Több budapesti középület tervezésénél, így az Állatorvosi Főiskola (ma egyetem), vagy a Múzeum körúti reneszánsz stílusú egyetemépület terveivel is megmutatta a tehetségét.

Persze az országgyűlésben élénk vita volt a tervezetről, bírálták a helyet, a neogót stílust, a magas, 15 millió forintra tervezett költséget (összevetve a Margit híd 5 millióba került, mai áron az akkori 15 millió forint 76 milliárd forintnak felelne meg), de végül a képviselők többsége rábólintott a tervre.

Steindl egy hatalmas, a Dunával párhuzamos, szimmetrikus épületet tervezett, amely egyaránt befogadta a képviselőházat és a felsőházat is. A tervekből már látszott, hogy itt nem a 1880-as törvény indoklásában lefektetett elvek érvényesülnek, hiszen akkor még ezt írta a kormány az indoklásban: „az emelendő országház az ország anyagi erejéhez képest egyszerübben épittetik”.

A világ akkori egyik legnagyobb (ma a harmadik legnagyobb parlament épület a világon) parlamentjébe 691 szoba, 10 udvar és 29 lépcsőházat tervezett Steindl Imre.

Az építkezés 1885-ben kezdődött, egy hatalmas alapgödör kiásásával. A munkát a folyamatosan feltörő víz hátráltatta, vagy a Duna tört be a területre vagy a talajvíz. Az alapgödörhöz 176 000 köbméter földet kellett kiásni, jobbára kézi erővel, majd vörösfenyő cölöpökből és agyagból egy vízzáró réteget kellett létrehozni.

Az épület alapját egy 19 és fél ezer négyzetméter területű, átlagosan 2 méter vastag betontömb adja, amely a kupolaterem alatt ennél is vastagabb, 5,5 méter. Gyakorlatilag éjjel nappal öntötték a betont, csak így lehetett ezt megépíteni. A beton keverése is emberi erővel történt, nem betonkeverő géppel, a betont lovaskosival szállították, és kézzel döngölték, és így is napi közel 433 köbméter betont tudtak bedolgozni. Maga a betonozás 137 napig tartott, a teljes alapozási munkával két év alatt végeztek, az alapkövet 1887. augusztus 16-án rakták le.

Steindl Imre mindent szigorúan ellenőrzött

Maga az alapkőletétel nem volt különösen ünnepélyes, és az alapkő sem volt egy különleges kő, amibe – ahogy általánosan szokás – dokumentumokat és más tárgyakat helyeztek el, hanem a szó szoros értelmében az első kő, amit a falazáshoz leraktak. A Pesti Hírlap 1887. augusztus 30-án így írta le az Országház alapkövét:

„Az első alapkő egyszerű négyszögletes kő, mint más közönséges házak alapkövei szoktak lenni; még csak egy monogramm sincs rajta, hogy majd az ezer év utáni régiségtudósok törjék rajta a fejüket. Mert a palota építői mindent elkövetnek, a mi tudományuktól és a rendelkezésükre bocsátott eszközöktől telik, hogy alkotásuk ezeréves jubileumot ünnepelhessen.”

A kő elhelyezését Steindl Imre helyettese, Tandor Ottó és a műszaki ellenőr, Nendtvich Gusztáv ellenőrizte, majd egyszerűen folytatódott a falazás.

Az Országház épületéhez csak magyar anyagokat használtak, ez alól kivételt képeznek a díszlépcsőnél lévő hatalmas, Svédországból hozott 6 méteres gránit oszlopok. Az építkezésen átlagosan ezer ember dolgozott, a falakat 40 millió téglából emelték. Az eredeti cél az volt, hogy az épület 1896-ra, a millenniumra elkészüljön, de ez a megfeszített munka ellenére sem volt tartható.

A munka folyamatosan zajlott, 1894-ben megtarthatták a bokréta ünnepet, majd 1896-ban az országgyűlés két háza együttes ülést tartott a félkész épületben. Steindl Imre nem csak a pályázati tervet készítette el, hanem a részletterveket, sőt a művezetést is az irodája látta el, természetesen külön díjazásért – amely néha vitára adott okot a mester és a megbízó államot képviselő Országház Építési Végrehajtó Bizottság, illetve annak vezetője gróf Tisza Lajos között. Az építészeti irodában a kor jónevű, de nem kiemelkedő építészei dolgoztak Steindl Imre vezetése alatt, összesen közel 30 fő, akik a részletterveket készítették, a művezetési munkákat látták el.

Az Országgyűlés belső tereinek kialakításában, a díszekben, az alkalmazott műalkotásoknál mindenütt Steindl Imre erős kontrollja érvényesült, mindet az építészeti célnak rendelt alá, kiemelkedő, önállóan is jelentős műalkotásokat, szobrokat, festményeket nem kívánt elhelyezni az épületben. Bár az épületben Lotz Károly freskóival, Scholtz Róbert díszítő festéseivel, Körösfői-Kriesch Aladár falképeivel és Róth Miksa üvegablakaival találkozhatunk, a szobrok esetében már más a helyzet. Az épületen belül 152 szobor kapott helyet, de ezek szinte mind másodvonalbeli szobrászok művei. Kisebb vitát kavart, hogy sok szobrot Zsolnay Vilmostól rendeltek meg, azaz nem közvetlenül a szobrászoktól, hanem a kerámiagyártól. A bútorokat az építésziroda tagja, Foerk Ernő tervezte, számos bútort pedig Thék Endre cége gyártott le. Ahogy Sisa József az Országház: épület és műalkotás című tanulmányában, az Ars Hungarica 2004 évi 1-2 számában fogalmazott:

„Az Országház megalkotásánál Steindl Imre historizáló összművészeti alkotásban gondolkodott, lehetőség szerint erős kontrollt gyakorolva a művészek és iparosok kiválasztása és tevékenysége fölött. Az építészet alá rendelte a szobrászatot, a festészetet, és természetesen a műipar – iparművészet valamennyi ágát, ennek a képzőművészeti alkotásokra gyakorolt nem mindig kedvező, és az iparművészeti részekre nézve alapvetően jótékony következményeivel. Célját, a nemzeti emlékmű szerepét is betöltő, emblematikus épület és enteriőr létrehozását maradéktalanul sikerült elérnie.”

A kimagasló művészeti alkotások elhelyezésére jó példa Munkácsy Mihály Honfoglalás festménye, eredetileg a Főrendiház falára szánták, majd onnan leszedték, évekig ide oda pakolták, míg végül egy szerényebb fogadóteremben, a mai Munkácsy teremben helyezték el.

A homlokzat túl puhának bizonyult köveinek cseréje több mint 80 évig tartott

Az épületet a képviselők és a főrendiházi tagok 1902. október 8-án vehették birtokba. A 17 éve tartó építkezés ekkor sem ért még véget, sok munka volt még hátra, teljesen 1904-re lett kész az Országház.

A teljes végösszeg 37 183 943 koronára rúgott, ami, lévén, hogy közben pénzreform volt (egy forint hozzávetőleg két koronát ért), nagyjából az eredeti összeget 20 százalékkal lépték túl.

Bár az épületet sokan már az átadásakor esztétikailag elavultak titulálták, a historizáló stílust meghaladottnak tekintették, a belsejét néha zavarosan túldíszítettnek látták (csak az aranyozáshoz 40 kilogramm aranyat használtak fel) az Országház nem volt elavult épület, sőt kifejezetten modern megoldásokat alkalmaztak az építők. Ez volt például az első távfűtött épület, és itt már gondoskodtak az üléstermek nyári hűtéséről is.

Steindl Imre nem élte meg nagy műve befejezését, ugyanis 1902-ben elhunyt. A hátra levő munkákat Sánthó István vezette.

Annak ellenére, hogy 19 évig készült, sok mindenben „kapkodtak”, például a homlokzatot puha mészkővel burkolták. Ezt az időjárás, a fokozódó légszennyezés gyakorlatilag azonnal kikezdte, és már az 1930-as években világossá vált, hogy a kövekkel baj van. Már akkor elkezdődött a csere, ami a II. világháború után, a háború okozta károk javításával együtt új lendületet kapott, és gyakorlatilag 2014-ig tartott, ennyi időbe telt a teljes homlokzat keményebb kőre való cseréje.

Időközben más is változott az épületen, 1950-ben került fel a csúcsára a 3 méteres vörös csillag – ami annyira nehéz volt, hogy attól tartottak, beszakítja a kupolát, de nem lehetett megtagadni a felhelyezést. A kommunista jelképet 1956-ban megrongálták, de 1957-re kijavították. A csillag belső világítását 1989. október 13-án állították le, majd 1990 januárjában visszarakták az eredeti csúcsdíszt, azt ugyanis megtalálták a Parlament pincéjében.

Ma már talán senki sem tartja rondának, elavultnak vagy giccsesnek az Országház épületét, hiszen az a stílus, amit képvisel, bár a XX. században sokszor leszólták, mégis maradandó alkotásokat eredményezett, amelynek egyik legkiemelkedőbb alkotása a magyar országgyűlés épülete