A 19. századi „nagy” magyarokkal készült korabeli interjúkat dolgozták fel

Revolution!: indul az Anima Musicae sorozata a BMC-ben
2021-11-08
Gravitációs hullámok rekordszámú, 35 új észleléséről számoltak be
2021-11-09
Show all

A 19. századi „nagy” magyarokkal készült korabeli interjúkat dolgozták fel

Petőfi ösztönösen remek marketinges volt – mondta a Tudás.hu-nak Császtvay Tünde, aki a Kossuth Kiadónál a napokban megjelent Híres magyarok – Beszélgetések nemzetünk nagyjaival című könyvében 19. századi neves magyar művészekkel, politikusokkal készített egykori sajtóinterjúkat gyűjtött össze, és ezekhez szórakoztató és rengeteg tényt és összefüggést feltáró társadalmi hátteret is rajzolt. Az irodalomtörténésszel, kultúrtörténésszel a politikai sikerek és bukások viszonylagosságáról, Jókai szerelmeiről és a kiegyezés utáni magyar közérzületről is beszélgettünk.

Ha a 19. században készítettem volna Önnel ezt az interjút, talán így kezdtem volna: „Az alanyom finomvonású hölgy, decens rozsdaszínű felsője és tüllborítású szoknyája nőiesen divatos, ugyanakkor visszafogott. Az Eötvös Kollégium patinás épületében beszélgetünk a Gellért-hegy oldalában, ám a földszinten enyhe csatornaillat leng, talán szólni kellene a gondnoknak, hogy az 1851-es Londoni Világkiállításon már kiváló ipari berendezéseket mutattak be, hátha azokkal itt is meg lehetne mozgatni a levegőt.” Nos, milyenek is voltak a legrégebbi magyar sajtóinterjúk?

Gyakran valóban ennyire képszerűek, részletgazdagok. Olykor összekeveredtek bennük a riport- és interjúelemek. Hiszen a műfaj még csak kialakulóban volt, ráadásul akkor még nem létezett televízió, komputer, okostelefon, a szöveggel kellett „láttatni” az interjúalanyt és a helyszínt is az olvasók számára. Meglepetésemre, a kutatásaim során százával találtam a század második feléből származó sajtóbeszélgetéseket. Ez az akkortájt bemutatkozó új műfaj felvillanyozta a kérdezőket (interviewereket), a nyilatkozókat és a közönséget, egyaránt. A magyar polgárok ezeken keresztül, a sajtóból ismerték meg közelebbről nagyjaik életét és gondolatait.

Milyen szempontok szerint választotta ki a kötet híres magyarjait?

Igyekeztem az élet minden területéről, a politikától kezdve a különféle művészeti ágak képviselőin át olyan embereket választani, akikről úgy gondoltam, megkerülhetetlen személyiségei voltak ennek a korszaknak. Sajnos egy részük – például az orvosok – ebbe az első kötetbe végül nem fértek bele, rájuk várni kell a második kötet megjelenéséig. Ezt a listát persze átírta az a tény, hogy a kutatásaim során kikkel kapcsolatban találtam a legérdekesebb, legizgalmasabb anyagokat. De a végső válogatásba belejátszott egy harmadik szempont is. Végigondoltam a 19. század második felének és a 20. század első másfél évtizedének legfontosabb emberi és korproblémáit. Az első kötet korszakhatára 1914, hiszen az általam vallott „hosszú 19. század” az értelmezésemben átívelt a századfordulón, viszont az első világháború kitörése már új korszakot, teljesen új világot teremtett. Olyan személyekre fókuszáltam, akiknek az interjúiban, de egész tevékenységében is ennek a hatvan-hetven évnek elsőrendű témái, dilemmái a legérzékletesebben megjelentek.

Megválaszolatlan kérdések

Milyen témákra gondol?

Emberi, morális és politikai kérdésekre, vagy akár eszmei, művészetfilozófiai áramlatokra. Mi a legfontosabb egy ember, egy művész életében: a presztizs, az ismertség, vagy az anyagi siker? Kell-e törleszkedni a regnáló politikai hatalomhoz a művészi előmenetel érdekében? Ez például Benczúr Gyulánál élesen felvetődik, hiszen a kiváló festő kegyeltje volt a korabeli hatalomnak, beleértve a monarchia császár-királyát is. Vagy mondjuk, egy politikai vezető, Tisza Kálmán hogyan építi fel a hatalmát és azt a politikai elitet, amelyik körülveszi? Milyen eszközei vannak a hatalom megtartására? Vagy, hogyan lehet megélni azt, hogy egy hosszú, sikeres politikai pálya, egy élet, például Andrássy Gyula, vagy Tisza Kálmán esetében, egyetlen pillanat alatt képes megbicsaklani és akkor kész, vége van. Ha valaki ezeket a témákat végiggondolja, rá fog jönni, hogy ezek teljességgel mai problémák. Persze szó nincs arról, hogy a 19. század második fele pontosan megfeleltethető a mai kornak, de az emberi, társadalmi, vagy politikai alapkérdések és jellegzetes alaphelyzetek, amelyek ott előjöttek, itt vannak velünk ma is. Azóta is próbálkozunk a válaszadással, de nyilvánvaló, hogy bizonyos kérdéseken máig nem tudtunk túllépni.

A személyes sorsok mögött ott lüktet a történelem. Milyen gondolatokra jutott például két „vesztes”, Görgei Artúr, vagy Kossuth Lajos életét szemlélve? Hiszen Görgeire az árulás bélyege tapadt, Kossuth eszméjét pedig, amire rátette az életét, vérbe fojtották.

Ezek a nagyformátumú személyiségek szándékaim szerint ebben a kötetben nem héroszként, hanem emberként állnak előttünk. A felidézett beszélgetések talán segítenek felismerni, hogy a híres magyarokat érintő sommás ítélkezések igazsága gyakran eléggé viszonylagos, és sokszor egy nézőpontváltás megváltoztatja az addig megkérdőjelezhetetlen értelmezésünket. Görgeit először árulónak kiáltották ki, de ezt később sokan árnyaltabban látták, Tisza Kálmán kormányfő például vissza is utasította. A mai történeti kutatásokból pedig bizonyítva látjuk, hogy Görgeit az árulás vádja elsősorban Kossuth politikai manipulációja miatt érte. Móricz „élő vértanúnak” nevezte. Az egyik időskori interjújában az akkor zajló orosz-japán háborúról kérdezték. Okos, büszke katonaként, hozzáértőn válaszolt akkor is. Kossuth-tal pedig turini emigrációjában készült több interjú is. Az ottani házát, kertjét, gondolatait megismerve, érzékelni lehet, mennyire szereti és uralja Kossuth az életet még a száműzetésben is. Hozzászól a hazai és az európai politikához, sokan tisztelik, csoportok látogatják, továbbra is ragyogó elméjű „megmondóembernek” számít. Tehát, még egy keserves bukás után is ott élhet valakiben a szándék, hogy az általa képviselt eszméket utolsó leheletéig megpróbálja érvényesíteni. Ez is egyfajta siker egy politikus számára. És Görgeire, vagy Kossuthra gondolva, vajon melyiküket mondhatjuk ma vesztesnek vagy nyertesnek? Nem könnyű a válasz.

A mézeshetek titkai

Több, egészen meglepő információhoz is jutunk a könyvéből. Például arról, hogy Petőfi Sándor, a költőzseni, a maga korában kiváló marketinges is volt.

Petőfi lobbanékony, nehezen kezelhető, lángolóan igazságkereső, rendkívüli személyiség volt. Emiatt aztán sikerült szinte minden barátjával összevesznie. Megtámadta korábbi példaképét, Vörösmartyt, és szakított Jókaival is. A tabuk, a határok, a társadalmi konvenciók nemigen érdekelték, tágította őket, gyakran átlépett rajtuk. Rengeteget dolgozott, folyamatosan küldözgette a verseit különféle lapoknak, és talált olyan kiadót is, aki jövőbeni, még el nem készült munkáira is szerződést kötött vele. Ő volt az első magyar költő, aki pusztán az írásból el tudta tartani magát és a családját. Szendrey Júliával afféle korabeli celebpárt alkottak, a szerelmük és kapcsolatuk állomásait a közönség felajzva figyelte. És Petőfi ösztönösen érezte, hogy az ismertségnél nagyobb vásárlói felhajtóerő nem létezik. Amikor nászútra mentek, hogy fenntartsa és növelje az érdeklődést, beszámoltak a házasságuk első napjairól, méghozzá Júlia naplóján keresztül. És az a napló igazán meghökkentő és tabudöntő lett. Hiszen kávéházi asztalok mellett olvashatott bárki a mézesheteik alakulásáról, a legbensőbb érzéseikről, és találhatott finom utalásokat intim fizikai aktusokra is. Ilyesmikről korábban nyilvánosan nagyon nem illett beszélni.

Kossuth 1952-ből forrás: Wikipedia

Ezek szerint Szendrey Júlia sem volt az az átlagos, 19. századi szemérmetes hölgy?

Nagyon is határozott, öntörvényű személyiség volt, ő sem félt áthágni a konvenciókat. Írt, fordított és nem volt tehetségtelen. Egyébként a női függetlenség és pályaválasztás kérdése is rendkívüli módon foglalkoztatta a 19. század második felében a társadalmat. Vajon szabad-e egy nőnek a saját lábára állva valamilyen önálló hivatást választani, saját produktumot felmutatni? És legelőször az írás, az újságszerkesztés, a festészet, a színészet, a különféle művészeti pályák kínáltak lehetőséget azoknak a nőknek, akik a családon kívül is szerették volna kiteljesíteni önmagukat. Persze akadtak, akik más utat választottak. Damjanich Jánosné például, aki Szendrey Júliához hasonlóan fiatalasszonyként maradt özvegyen, hiszen a férjét a szabadságharc leverésekor kivégezték, a további életét a jótékonykodásnak szentelte. Megteremtette Magyarországon az első gyermekmenhelyet, amelyből aztán egész hálózat nőtt ki.

Jókai női

Ehhez képest egy nemrég lezajlott irodalmi vita egyes résztvevői  szerint Jókai például eléggé egysíkúan, sztereotíp női szerepekben ábrázolta a hősnőit, akik nem voltak különösebben önálló személyiségek, és csak az imádott férfi személye által lehet őket meghatározni…

Jókai Mór díszmagyarban Forrás: Wikipedia

Szerintem ez nem igaz. Jókai nagyon sokféle izgalmas női karaktert teremtett, különösen a pályája későbbi szakaszában, még ha elsősorban férfi-nézőpontú is a látásmódja. Ahogy a saját életében is igen normasértő volt a nőképe. Első felesége, Laborfalvi Róza színésznő idősebb volt nála, házasságon kívüli gyermekkel bírt, igencsak domináns személyiség volt. És amikor jóval Laborfalvi Róza halála után Jókai beleszeretett a nála évtizedekkel fiatalabb színésznőbe, Nagy Bellába, ezt a kétségekkel és vívódással teli kapcsolatot megörökítette nem egy művében, méghozzá úgy, hogy az egyik könyvében az akkoriban nem megszokott szerelmi történetnek négy különféle befejezést is írt. És erre az íróra mondják, hogy poros? Igazán modern írói megoldás! De nem a jelenlegi vitához kívánok hozzászólni, azt tartom fontosnak, hogy hagyjuk magunk mögött az egysíkú és monolit Jókai-képünket, mert Jókai igen sokszínű és rétegzett író, ma is szól hozzánk. Csak legyen rá szemünk és fülünk.

Az egyes figurákról szóló leírásokat regényes életrajzként is olvashatjuk, és ezek a híres magyarok rendre felbukkannak egymás életében is.

Igaz, például III. Rózának, Laborfalvi Róza törvénytelen gyermeke szintén törvénytelen gyermekének egyes vélekedések szerint Andrássy Gyula volt az édesapja… Bár nem ismerünk erre „tudományos” bizonyítékot. Rózát Jókai nevelte unokájaként, nagyon szerette és mindenben támogatta. A leány festőnek készült és Munkácsyt akarta meglátogatni Párizsban, hogy ott képezze magát. De amikor Laborfalvi Róza meghalt és Jókai rettenetesen összetört, Róza félbehagyta festőtanulmányait, és akkor ő istápolta a nevelőnagypapát. És újabb neves személy a családban! Róza Feszty Árpádhoz, az ügyes kezű és rendkívül szeretetreméltó festőhöz ment férjhez, együtt építkeztek és így hárman éltek együtt egy mesés villában jó pár éven át, a házukban sok híres művész megfordult, izgalmas szalonélet folyt. Sőt, Jókai és Feszty együtt „vállalkoztak” is. A festő Jókai ötlete nyomán festette meg és állította ki a monumentális Körképet, ami óriási sikert aratott és hihetetlen hatása volt, hiszen milliók látták, de komoly gazdasági sikert is eredményezett. Ám később, amikor jött Nagy Bella, a családi idillnek vége szakadt.

Európa megremeg

A 20. század fordulója körüli éveket „boldog békeidőknek” is nevezik, de ezekből az interjúkból és pályarajzokból is kiviláglik, bizony ez a korszak is tele volt bajjal, veszekedéssel, csatározással.

A milleniumi ünnepségek és hatalmas építkezések, beruházások hozta gyors gazdasági és intézményesülési fejlődés után itthon is érződött már, hogy nagy problémák feszítik Európát. Henryk Sienkiewicz, a neves lengyel író például körkérdést intézett a legjobb európai írókhoz, így Mikszáth Kálmánhoz is. Megtudakolta, mit szólnak az észak-lengyel országrész erőszakos elnémetesítéséhez.

Hát én persze Lengyelország mellett foglaltam állást

derül ki az egyik interjúból Mikszáth véleménye.

Hiszen gondolatnak is fájdalmas, hogy embereket megfosszanak a hazájuktól és az anyanyelvüktől.

Pedig akkor még nem sejthette senki, milyen mérhetetlen szenvedést fog hozni a kontinensre az első világháború, és a maga sajátos „befejezetlenségével”, a nagyhatalmi döntésekkel mennyire rányomja majd bélyegét az egész 20. századra.

Mikszáth Kálmán Forrás: Wikipedia

Mikszáthról ma kevesebbet beszélünk, mintha kiesett volna az irodalmi kánonból.

Valóban, Mikszáth modern poétikai újításairól, páratlan humoráról, politikai helyzetértelmezéséről ma alig esik szó az oktatásban, pedig ha van valami, ami a kor megismeréséhez elengedhetetlen, az az ő munkássága. Emellett úgy ismeri az örökérvényű emberi alaphelyzeteket, jellemeket és ezeket olyan szórakoztatóan fogalmazza meg, mintha mellettünk állna és humorral világítana rá – mai problémáinkra.

Az interjúkon keresztül az olvasó szeme előtt színes társadalmi élet bontakozik ki a fejlődő, iparosodó Magyországon. De milyen közérzületet tükröznek ezek a beszélgetések? Inkább búsongást a levert szabadságharc, az elvesztett nemzeti önállóság miatt, vagy bizakodást a magyar jövőben?

A legtöbben a megkérdezettek közül, akár kimondatlanul is azt sugallják, hogy egy óriási nagy trauma után hirtelen – talán túl gyors, ideges ütemben, de – felfelé vezető úton jár az ország, még ha az önállósága csak sajátos és korlátozott módon, az osztrákokkal való kiegyezéssel történt is meg.  A napi ügyekben, a közjogi problémák tekintetében állandósultak a viták, de ezeken túl, a gazdasági fejlődés általános megítélését sokkal kevésbé határozta meg az, hogy függetlenségpárti vagy kiegyezéspárti-e valaki. A századforduló után, a 20. század első évtizedében azonban már érzékelhető, hogy egyre inkább recseg-ropog a monarchia, a dualista rendszer. Hiszen a nemzeti önállósodásra törekvő nemzetiségek elégedetlenek, és az is világos, hogy hamarosan szó lesz a kontinens újrafelosztásáról, mert a nagyhatalmak nem nyugszanak. Magyarország pedig ott fekszik középen, a Kelet, a Balkán és a Nyugat ütközőpontján…

De a 19. század végéig jó volt hinni abban, hogy mint Monarchia-beli állampolgárok egy európai nagyhatalom részei vagyunk. Ugyan a pánszláv, vagy a nemzetiségi mozgalmak félelmével küzdve és az osztrák féllel való állandó viaskodásban, de mégis Európa meghatározó, ezeréves múltú nemzete. Azoknak a művészeknek a sikerei, akik külföldön is naggyá és híressé lettek – mint például Liszt Ferenc, Benczúr Gyula, Lehár Ferenc, vagy Munkácsy Mihály – azt az érzetet keltik, hogy nagyon is benne vagyunk Európa szellemi és kulturális áramában.

Comments are closed.

Weboldalunk bizonyos funkcióinak működéséhez és a célzott hirdetésekhez sütikkel gyűjt névtelen látogatottsági információkat. Az Elfogadom gombra kattintva a webhely használatával Ön elfogadja a weboldal sütikre vonatkozó aktuális adatévelmi irányelveinket. További információért kattintson ide.

The cookie settings on this website are set to "allow cookies" to give you the best browsing experience possible. If you continue to use this website without changing your cookie settings or you click "Accept" below then you are consenting to this.

Close