Régen minden jobb volt. Nyugodtan telefonáltunk a tenyérnél végre kisebbre zsugorodott mobiltelefonnal, biztosak lehettünk abban, hogy az éterben nem lehet minket lehallgatni, és vírussal sem lehet megfertőzni. Sokunknak szokása, hogy az összes régebbi mobilját megőrzi, és amikor egyszer-egyszer végignéz rajtuk, ugyanolyan nosztalgia keríti a hatalmába, mint a családi fotók nézegetésekor.

Azért, hogy Z-generációs (1995 után született) olvasóink is tudják, miről beszélünk, az 1990-től 2006-ig terjedő időszakról van szó, amikor a mobiltelefon (cellahálózatos rádiótelefon) a verbális, szinkron kommunikáció (távbeszélgetés…) eszköze volt, és rövid, szöveges üzeneteket is lehetett küldeni vele.

A butatelefonok hajdan valóban lehallgatás biztosak voltak Forrás: Wikimedia

De azért már a butatelefon – a tenyérben elférő rádiótelefon – is digitális volt, a hangot 1-esek és 0-ások sorozataként adta-vette, és kis számítógép dolgozott benne. Célszámítógép volt: hangkommunikációra optimalizálták. A digitális, rádiós kommunikáció igenis „rakétatechnika”, csúcstechnológia volt, és a több tucat gyártó mind a saját megoldásait forgalmazta a készülékeiben. Más szoftver futott a Nokiában, mint az Ericssonban, más a Siemensben, mint a Panasonicban, és ezeket a szoftvereket a gyártók hét lakat alatt őrizték. Nem írtak könyveket róluk, nem lehetett máshol megtanulni a programozásukat, csak a gyáraikban, és súlyos titoktartási nyilatkozatokat kellett ehhez is aláírni. Nem is lehetett rájuk kémszoftvert, vírust írni. (Amúgy a Nokia Networks és az Ericsson ma is létezik, végfelhasználói termékeket, vagyis mobilt már nem, de hálózati infrastruktúra-elemeket fejlesztenek, gyártanak és árulnak világszerte, szoros – gyilkos (?) – versenyben a Huawei-jel. A Nokia márkájú androidos okostelefonokat egy HMD Global nevű, finn székhelyű cég gyártja.)

A Blackberry (guglizzuk csak meg) azért volt egyedi, mert a céges emailezést is lehetővé tette a mobiltelefonon – egy, a céghez telepített, sajátos számítógép és mobilátjátszó segítségével. A titkosítást meg nem adta ki a RIM (a Blackberry gyártója) szinte senkinek, de azt beszélték mégis volt annyi pénz, hogy ezt a rejtjelezési módszert egy dél-kelet ázsiai ország megvette. Mindez még jóval az iPhone (2006) előtt történt.

Biztonságban érezhettük magunkat

Akik koruknál fogva még intenzíven használtak butatelefont, most, amikor a napi hírek között állandó szereplő a több millió felhasználót érintő adatszivárgás, a cégeket és államokat érintő kémkedés, határozottan azt érzik, hogy az egyszerű kis butatelefonjuk biztonságosabb volt.

A bázisállomások és átjátszók hálózatán alapuló, ún. „celluláris rádiókommunikáció” protokolljában azonban volt, és most is van titkosítás, amely akkor valóban nem volt könnyen megfejthető. Mindezekért a butatelefont digitálisan nem igazán lehetett lehallgatni. Biztonságtechnikai szaknyelven úgy mondják, hogy a bennük tárolt adatokhoz csak fizikai hozzáférés útján lehetett hozzájutni: el kellett lopni a készüléket. Klasszikus, analóg módon, irányított mikrofonnal, vagy szájról olvasva azért meg lehetett tudni, miről beszélnek, de ehhez is látótávolságba kellett kerülni a célszemélyhez… A szolgáltatók persze már akkor is mindent tudtak a használókról, de az adataikhoz csak törvényes úton, bírósági végzés birtokában lehetett hozzájutni, végzést pedig a hatóságok csak súlyos bűncselekmény vagy terrortevékenység (gyanúja) esetén bocsátanak ki.

Arról se feledkezzünk meg, hogy régen csak alig 5 milliárdnyian voltunk a Földön, most meg… Szóval butatelefonból nem volt hárommilliárdnyi egyszerre üzemben. Egy milliárdnyi sem. A butatelefonnal csak beszélgettünk és sms-eztünk, most pedig életünk központja az okos-”telefon”, és szinte a legkevésbé hasznos tulajdonsága, hogy beszélgetni lehet vele.

Két irányú a fejlődés

Körülbelül 15 éve jelent meg a hordozható mobilátjátszó, amellyel a rossz fiúk elfogták a célszemély(ek) telefonálását, és továbbadták a szolgáltatónak úgy, hogy se a hívó, se a hívott, se a torony nem vette észre. Ezt nevezi a biztonságtechnikai szaknyelv „közbeékelődő támadásnak”. Drága, csúcstechnológiás készülék volt, csak az igazán értékes célpontokhoz vetették be az igazán professzionális felderítők, jók vagy rosszak. Mostanában már bárki vehet ilyet, ha tudja, hol árulják, nem is kerül egy-kétszázezer forintnál többe.

Például ezért érdemes manapság az érzékenyebb társalgást internetes hangkommunikációval (Messengerrel, Viberrel, Hangoutsszal stb.) intézni, mert az internetes adattitkosítás jóval magasabb szintű, mint a mobiltelefoné. (Az internetes forgalom az utóbbi években kötelezően, meglehetősen magas szinten titkosított, ezt jelenti például a webcímekben a „https” előtag, ennek „s” betűje a „secure”, azaz biztonságos.)

Forrás. Pixabay.com

Ja, hogy ezt a beszélgetést a szolgáltató (Facebook, Google, Viber) egy lendülettel, mesterséges intelligencia segítségével minden nyelvről szöveggé alakítja, feldolgozza, és reklámokat köt hozzá? A mobilszolgáltatónál a beszélgetések adatai – a hívott száma, a hívásindítás helye 1 m pontossággal, az időpontja, a beszélgetés hossza stb. – megvannak, és a törvények szerint több évig meg is kell ezeket őriznie. Ha ezek kiszivárognak, és a sötét webről letölthetők, akkor nemcsak a bűnüldözők, de a rossz fiúk is beláthatatlan mennyiségű szempont szerint értékelhetik, elemezhetik, számukra értékes tudássá alakíthatják az információkat.

Hát ezért nincs nagy piaca a hordozható mobilátjátszónak manapság (hiszen a bűnözők nem a mobil-, hanem a netes forgalmat kapják már el), meg azért, mert kémszoftvert néhány méter távolságról is rá lehet telepíteni az „okos” telefonra, például a Pegazust.

Rádióhullámokkal kommunikálunk

A mobil rádiótelefon. A wifi rádióhullámú. Az autó nyitója, a riasztó bekapcsolója rádióhullámú. A legtöbb okostelefonba beépített, „biztonságos”, azonosításra használt NFC (near field communication, közeli rádiókapcsolat) és persze az 5G is rádióhullámú, Nem lehet eléggé hangsúlyozni azt a középiskolás fizikából ismerhető körülményt, hogy az elektromágneses sugárzás erőssége, például a rádiós térerő, a sugárforrástól számított távolság négyzetével arányosan csökken. A rádióhullámok a térben tovaterjednek, kizárólag a vevő érzékenységétől függ, hogy milyen távolságról lehet a forrást lehallgatni. Végtelen érzékenységű vevővel végtelen távolságról…

A mobilátjátszó tornyok 2 km-re vannak egymástól, de csak azért, hogy ne kelljen nagyon érzékeny vevőt rakni beléjük. Meg lehet „hallani” egy adott telefont 200 km-ről is, ha elég érzékeny a vevő.  Az NFC a szabványos vevővel 1-2 cm-ről működik (pl. „érintős” fizetéskor), nem szabványos, egy milliószor érzékenyebbel meg 1 km-ről… Az a bizonyos Moore-tendencia, hogy az elektronikus eszközök kétévente kétszer jobbak lesznek, azt eredményezi, hogy ma ésszerű pénzekért lehet hozzájutni olyan eszközökhöz, amelyeket 20 éve a katonai hírszerzők használtak. Szóval manapság azért is lehetünk bizalmatlanabbak, mert a felderítési technikák is fejlődnek.

Ma gyakorlatilag mindenkinél van legalább egy okostelefon, amely a „felhőben” tárolt adatokhoz való hozzáférés eszköze. Csaknem minden kommunikációhoz az okostelefont használjuk, legyen az levelezés, tévénézés, videókonferencia, fájlküldés és -fogadás, és csak utolsósorban beszélgetés, könyvolvasás… Az okostelefonon zajlik az életünk, nagyban azon múlik az életünk minősége. Bár a butatelefon régen valóban biztonságos volt, de ma már az sem az, ahogy a mostani „telefonunk” sem, hiszen az életünk folyik másképpen.