Kevés olyan, érzelmeket is mélyen érintő epizódja van a tragédiákban bővelkedő magyar történelemnek, mint amilyen a 2. magyar hadsereg közel 200 000 katonájának 80 éve történt sorsa a Don-kanyarban. A hazájuktól távol harcoló katonák sokaságának halála, a katasztrofális vereség, a Jány Gusztáv-féle hadparancs, majd Jány pere és kivégzése mind-mind traumatikus és erősen vitatott epizódja a 20. század honi históriájának.
A 2. magyar hadsereg 1942 nyarától vett részt a harcokban. A szovjet 40. hadsereg és a 18. önálló lövészhadtest 1943 januárjának elején, nevezetesen 12-én egy felderítő jellegű vállalkozással indította meg offenzíváját a magyar 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezred arcvonala ellen. A támadás rettenetes időjárási körülmények között indult meg, több mint mínusz harminc fok volt. Még aznap Urivnál mintegy 10 kilométert nyomultak előre, majd két nappal később pedig Scsucsjénál is sikeresnek bizonyult a Vörös Hadsereg áttörése, amikor körülbelül már félszáz kilométer szélességben törték át a védelmet. Mindennek nyomán nagyon gyorsan, lényegében január 17-ére összeomlott a magyar ellenállás.
A német orosz front a második világháborúban Sztálingrád előtt. A magyar hadsereg helye a körrel jelzett területen volt. Forrás: Wikipedia
A teljes szétesés pillanatai
Sőregi Zoltán a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára elektronikus folyóirata, az ArchívNet hasábjain megjelent forrásközlése (A Don-kanyarról egy magyar páncélos szemével) bevezetőjében írta az alábbiakat:
„Sok egyéb visszaemlékezésből kitűnik, hogy a 2. hadsereg katonái nem értették, miért kell olyan távol harcolni hazájuktól. K. Papp József naplójából is látszik, hogy fásultan, érzelmek nélkül vette tudomásul bajtársai halálát, temetését. Valószínűleg a 30. harckocsiezred katonái is azok közé tartoztak, akik napról napra élve próbálták túlélni a frontszolgálatot.”
A Toldi nevű tank az orosz fronton Forrás: Wikipedia
Maga a naplóíró az alábbiakat jegyezte fel két kritikus januári napról:
„18-án benzinünk elfogy. Két kannát ennél találok. Tovább menet. Vételezünk olajat, benzint. Már óriási pánik, egymás után maradnak le a kocsik. 2h-kor támadásba megyünk, 3h-kor kilőnek bennünket. Csóti Lajos a kocsi hátulján ült, páncéltörő eltalálta és meghalt. Kocsinak a kupoláját érte a találat. Nekünk Hál Istennek nem lett semmi bajunk. Nádudvari kocsija és a Virág kocsija aknára futott. A Holdvéber és a Nádudvari megsebesült, Motyó lövegjének a csövébe lőnek, a kocsiban robban, Bovolycsok hadapród meghalt. Én a Siket kocsijába voltam a Kenézzel, Heppel és a Királlyal. Támadás után visszamentünk a főhadnagy úrhoz. Utána Nyikolajevkán keresztül Alekszejevkára. Óriási tömeg. Nagy zendülés. Itt háltunk. 19-én raktárt kirabolják, mindenki azt visz, amit akar. Óriási pánik ismét kocsiját mindenki otthagyja, a kocsit mi is megpakoltuk, sok cukrot, szalámit, vitamint, gyümölcsöt, konzervet.”
A teljes szétesés pillanatait ragadta meg a naplóíró. Jány Gusztáv, a hadsereg főparancsnoka elrendelte az alakulatok visszavonását, csak a többiektől elvágott III. hadtest harcolt tovább egészen február elejéig, amikor is gróf Stromm Marcell feloszlatta azt és ily módon több ezren jutottak ki a frontról. Jány január 24-én adta ki nevezetes hadparancsát, amelynek legismertebb része talán e néhány sor:
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.” Továbbá az alábbiak: „A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”
Jány Gusztáv hadseregparancsnok Forrás: Wikipedia
Jány és hadparancsa
De a hadparancs részleteit még hosszan lehetne sorolni:
„A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem. Minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, míg tökéletes rend nem lesz. Ellenszegülést haladéktalanul meg kell torolni.”
Hozzáállásán az sem változtatott, hogy egy későbbi, március 12-i hadparancsában már e sorokat olvashatjuk:
„A m. kir. 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelemben becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatáiban. […] Hódolattal álljunk meg hősi halottaink, sebesülteink ezrei előtt, dicsőség nevüknek, hála és elismerés illesse őket, de azokat is, kiket a Mindenható becsülettel végzett hű kötelességteljesítés után visszavezetett, hogy állják a harcot, míg a végső győzelem órája üt.”
A sereg vezetője meglehetősen későn, április 4-én vonta vissza hadparancsát.
Tény, hogy Jány az utolsók között tért vissza a Don-kanyarból, Horthy pedig augusztus 5-én felmentette tisztségéből. Amikor a nyilasok hatalomra kerültek, elutasította, hogy szolgálatot vállaljon Szálasi uralma alatt. A Vörös Hadsereg közeledtével pedig feleségével, Dávid Annával Németországba távozott.
Ami az áldozatok számát illeti: egészen pontos adatokat valószínűleg soha nem fogunk tudni, de a halottak, sebesültek és eltűntek száma meghaladta a 125 ezret, így 1943 januárja a magyar Honvédség második világháborús küzdelmeinek a legnagyobb veszteséget hozó időszaka volt.
A magyar hadsereg veszteségei a Don partján Forrás: Wikipedia
Bár ennek katasztrofális mértékével idehaza is tisztában voltak, a háborús Magyarország sajtója igyekezett annak mértékét, ha nem is csökkenteni, de legalábbis elhallgatással nem előtérbe helyezni. A Függetlenség című lap például ekképp tudósított 1943. január 30-án:
„A Don-menti harcot azonban a magyar hadsereg »nem vesztette el«, csak veszteségei voltak. […] Propaganda hazugság és nagyítás tehát az, hogy a 2. hadsereg megsemmisült Erről – hála Istennek – nincsen szó. […] Vannak veszteségek, ezeket senki sem akarja letagadni, sem kisebbíteni, de mindenki tudja, hogy a háborúban nemcsak győzelem és előnyomulás van, hanem vannak áldozatok, veszteségek és van visszavonulás is. Jelenlegi veszteségeink a hősi helytállás következményei.”
Német, olasz és magyar hadifoglyok Forrás: Wikipedia
Ahogy Fóris Ákos, a téma kutatója fogalmazott az Újkor.hu hasábjain: „… az államhatalom alapvetően tabusította a veszteségeket”.
Ez a tabusítás azonban nem tarthatott sokáig, az 1945 után kiépülő új világ emlékezetpolitikája a 2. hadsereg katonáit egyértelműen és kizárólagosan a Horthy-rendszer áldozataiként tüntette fel. A súlyos veszteségek, azok elhallgatása, s az, hogy a mozgósítás az egész országot érintette, illetve Jány nevezetes hadparancsa egyaránt alkalmassá tette a doni katasztrófát arra, hogy az emlékezetpolitikában a Horthy-korszak elitjét, különös tekintettel a katonai vezetőkre, a magyar nép/nemzet ellenségeiként tüntessék fel. Ezt a fajta narratívát segítette az is, hogy a nemzetiségiek, elsősorban a románok és ruszinok aránya is magas volt, mintegy a hadsereg egyötödét tették ki, nem beszélve arról, hogy körülbelül 10 százalék lehetett a származásuk és/vagy politikai álláspontjuk miatt munkaszolgálatra hurcolt zsidók és baloldali gondolkodásúak aránya. Ugyanakkor ez a narratíva a megszállt terület lakosságával, valamint a hadifoglyokkal szembeni atrocitásokat szinte teljesen háttérbe szorította, noha ezekre kétségkívül volt példa. Tekintettel arra, hogy a harcok a magyar határtól közel 2000 kilométerre zajlottak, a haza védelmének magasztos gondolatát sem lehetett a doni harcokban részt vevő katonákkal kapcsolatba hozni. Így vált a 2. magyar hadsereg az emlékezetpolitika eszközévé, amely a reális történészi megközelítést évtizedeken át nagyon megnehezítette, illetve ennek öröksége nyomán máig megnehezíti.
Árnyaltabb megközelítés
Ami az egykori főparancsnokot illeti: Jány Gusztávot 1945. június 19-én a honvédelmi tárca vezetője háborús bűnösnek nyilvánította. 1946-ban felesége elhunyt, Jány pedig önként hazatért. A Népbíróság halálos ítéletet hozott ellene, és 1947. november 26-án kivégezték. 1993. október 4-én a Legfelsőbb Bíróság mentette fel a háborús bűntett miatt ellene emelt vádak alól.
Akad máig olyan vélekedés, amely szerint – függetlenül a harcok helyszínétől – a „bolsevik rém” ellen a haza szabadságát óvták a magyar katonák, mások szerint pedig egyszerűen vágóhídra küldte saját katonáit a magyar állam.
A doni katasztrófa árnyaltabb megközelítéséhez kellett a puhuló kádári diktatúrában Nemeskürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenése, illetve még inkább Sára Sándor filmsorozata, a Krónika. A 2. magyar hadsereg sorsáról a Donnál túlélők is megszólaltak. Ismét Fóris Ákost idézve: „Az elmúlt 30 évben az áldozati narratíva egyszerre teljesedett ki és szorult vissza.
Kiteljesedésnek tekinthetjük, hogy immár nyilvánosan lehet emlékezni az elesett katonákra és munkaszolgálatosokra, Oroszországgal való együttműködésben Rudkinóban méltó magyar katonai temető jött létre. Ezzel párhuzamosan az áldozati elbeszélés monopóliuma megrendült. Gyakran a világháborús propaganda szólamainak áthallásaival ismételten megjelent a magyar katonák hősiességét bemutató narratíva. Emellett pedig Erdélyi Péter Doni tükör dokumentumfilmje, valamint az újabb kutatások kapcsán a 2. hadsereg egyes tagjai elkövetőként is megjelennek a polgári lakossággal szembeni atrocitásokban.”
