A tókiszáradás talán legékesebb példája a világon az Aral, amely ma víz- és gazdaságföldrajzi szempontból valódi katasztrófaövezet. Most kissé eltérő okokból ugyan, de látszólag hasonló irányba halad kedvelt nyári üdülőhelyünk, a Velencei-tó is, habár jelentősége messze nem összehasonlítható a fentebb említett állóvízzel. Egy tó megsemmisülése önmagában nem jelent feltétlen jót, de tényleg akkora a gond, mint ahogy elsőre tűnik?
A Velencei-tó minden bizonnyal a Föld legkisebbjei közé tartozó, Európa egyik legmelegebb vizű, a Balaton és a Tisza-tó után pedig Magyarország harmadik legnagyobb természetes állóvize. Legalábbis eddig úgy tűnik. Életútja valamikor 12-15 ezer éve kezdődött, kisebb-nagyobb megszakításokkal, ami esetünkben a kiszáradást jelenti. Meglepő lehet, de korántsem állandó (földtani időskálán egyenesen kérészéletű) képződményről beszélhetünk. Legjobb tudomásunk szerint csak az elmúlt 1500 évben tizennégyszer, átlagosan mintegy 100 évente egyszer „felszívódott”. Hasonlóra legutóbb a feljegyzések szerint 1863 és 1866 között akadt példa, ekkor még akár olyan forgatókönyv is lejátszódhatott, hogy a fehérvári huszárezred a porrá szikkadt mederben gyakorlatozzon. (Ennek igazságtartalmára vonatkozóan nem találtam egyértelmű bizonyítékot.) Arról, hogy ezek a kiszáradások milyen mértékűek lehettek, megoszlanak a vélemények, elképzelhető, hogy a tó medrének legmélyebb részeit még ekkor is víz borította. Geológiai értelemben tehát ez a tónak természetes változása, kérdés, hogy ebbe mennyire szól bele napjainkban az ember okozta, egyre fokozódó éghajlati válság.
Egy klímakatasztrófa jelei
Előfordult már, hogy egy-egy aszályos nyár során (1990-1993, 2003) a tó hasonló vízhiánnyal küzdött, ám a rákövetkező csapadékosabb években rendre visszatöltődött. Napjainkban a hőmérséklet-emelkedés folyamatos, ami növeli a párolgás mértékét, ellenben csökkenti az utánpótlást. Ötven éves adatsorokat figyelembe véve ráadásul a napfénytartam is elég magas a térségben, a tó amúgy is sekély vízmélysége így gyorsan követi a léghőmérséklet alakulását (az idei kánikula több mint kedvezett ennek). A hosszú, száraz időszakokat csak néha-néha szakítja meg egy-egy jelentősebb csapadékhullás. Ehhez még hozzáadódik, hogy a Velencei-tó vízgyűjtő területe is meglehetősen kicsi (600 km2), a különféle elvezetések miatt pedig csak a víz töredéke éri el a tavat. Ráadásul 2020/2021 telén is elégtelennek bizonyult az eső, hiszen általában az évnek ebben a szakaszában számíthatott a tó számottevő utánpótlásra.
Mindezeket együttvéve így történhetett meg az, hogy a két évvel ezelőtti 158 centiméteres agárdi vízállás most 89 centiméterre apadt, ez a tóban lévő teljes vízmennyiségre nézve gyakorlatilag annyit jelent, hogy a Velencei-tó fele eltűnt.
Összeomló ökoszisztéma
A térség élővilágát magába foglaló Velencei-tavi Madárrezervátum Természetvédelmi Terület nem véletlenül kapta a nevét. A tó délnyugati részét borító hatalmas, összefüggő, öreg nádasok vidéke több évtizedre visszamenőleg is tekintélyes tudományos érdeklődésnek örvendett, ugyanis számos madárfajunk páratlan szépségű és Európában is kiemelt jelentőségű fészkelőhelyei találhatók itt. Az 1958 óta védett területnek számító madárrezervátum otthont ad több jellegzetes madarunknak, mint amilyen a nagy kócsag vagy a kanalasgém. A tóvidék szintén jelentős részét alkotja a Dinnyési Fertő Természetvédelmi Terület, amelyről napról napra egyre sokkolóbb felvételeket látni. Az említett két helyszín ismert lakói közé tartozik még a búbosvöcsök, a vetési lúd, a ragadozók közül pedig a barna rétihéja költ még a nádasokban.
Az igazi kuriózumot azonban az eredeti lápi növényzet maradványai, az úszólápok jelentik, amelyek a meglehetősen ritka hagymaburok (lápi orchideafaj), valamint az ugyancsak kevés helyen előforduló tengermelléki káka otthona. A felsorolás korántsem teljes, de már ebből is látszik, milyen különleges és tudományos szempontból is egyedi terület halad egyenesen a pusztulás felé, amelynek első hullámát az ugyancsak változatos halállomány sínylette meg.
A túl sekély és meleg vízben fellépő oxigénhiány a nyár elején tömeges halpusztuláshoz vezetett. A mintegy háromtonnányi elpusztult, felszínen lebegő haltetem sokkoló látványa (és szaga) is emlékeztethet minket arra, mennyire pengeélen táncolunk az ökoszisztémák védelme terén.
A vízhőmérséklet katasztrofális sebességgel, egy hét alatt 15-ről 25 Celsius-fokra emelkedett, ennek hatására az ilyen hirtelen változáshoz alkalmazkodni képtelen halak gyakorlatilag megfulladtak. A meleg víz ellenben nagyon is kedvez a különféle algafajoknak, amelyek a hőségriadóban szeretnek csak igazán lubickolni (kivirágozni). Ezek azon túl, hogy nem teszik túlságosan gusztusossá a vizet a fürdőzők számára, akár méreganyagokat is termelhetnek, amely állatra-emberre egyaránt veszélyt jelenthet. Mindebből látható, nem elég csupán az elegendő vízmennyiség, annak minősége is fontos, a kettő pedig szoros összefüggésben áll és visszahatnak egymásra.
Létezik megoldás?
Sajnos az, hogy milyen változatos élővilág épült és számít továbbra is a Velencei-tó vízére, még nem feltétlenül elegendő ahhoz, hogy intézkedésre sarkallja a döntéshozókat. Az elmúlt évtizedek alatt jelentős átalakítások zajlottak ugyan a tavon (legismertebb talán a sok vitát kiváltó partfal-rekonstrukció), azok jórészt a vízfelület turisztikai értékének megtartását (jóformán szépészeti beavatkozással) célozták. A vízcsökkenés nyomán a fürdőzést már-már élvezhetetlenné tévő vízminőség-romlás a jelentős vízi turizmussal életben tartott üdülőövezet imidzsének mindenesetre nem tett jót, a történetben a teljes problémához viszonyítva a halpusztulás csak egy apró negatív marketingelemnek tűnik. A ’90-es években már előfordult hasonló mélyrepülés, ám akkor az ijedtség nyomában jelentkező felzúdulásokat tényleges akcióterv, majd építkezés követte. Ennek keretében elkészült egy több kilométer hosszú csővezeték, amely a Székesfehérvár közelében lévő, karsztvíz alapú kincsesbányai tározó vizét köti össze a tóval. Átmeneti megoldásként e csapok megnyitásával pótolható lenne a hiány, de mivel a megyeszékhely és a környező települések ellátása is e vízkészletre épül, ki merné bevállalni, hogy megkockáztat egy ivóvíz-ellátási problémát a lakosság kárára, közvetlen gazdasági haszon nélkül. Hogy ne csak a jelen intézkedéseket érje kritika, érdemes még régebbre visszatekinteni az 1970-es évekre, hiszen már ekkor is foglalkoztak a tó jövőbeli vízutánpótlási gondjaival. Az állóvíz ellátásában szerepet játszó Császár-víz felső szakaszán megépült zámolyi és pátkai tározó szolgált a mindenkori feltöltésre, ám a véd- és szabályozó művek kiépítése nyomán a természetes arculatnak egy jelentős részét mesterségessé alakították (kvázi lebetonozták a partot). Habár a rendszer még továbbra is aktív, különféle érvek felsorakoztatása a vízminőségi aggályoktól kezdve egészen a tározókon kialakult horgászélet és halfauna kérdéséig akadályozzák az érdemi előrehaladást. Miközben azonban ezen vitatkoznak, Agárdnál lassan már mellkasig sem ér a víz, ha egyáltalán akad még gusztusa valakinek belemerülni.
Nyitókép: Kilátás a Bence-hegyi toronyból (Forrás: Wikipédia)
