Életét és munkásságát igaz történetek és romantikusan kiszínezett legendák övezik. A 170 éve született Csontváry Kosztka Tivadar festményeit és jó néhány rajzát Budapesten, a Szépművészeti Múzeum impozáns Ión-Pergamon Csarnokában július 16-ig láthatja a közönség. Gergely Mariann művészettörténésszel, az intézmény munkatársával a kiállításon találkoztunk.
Szünnapon is végigjárja az üres termeket, és gyönyörködik a jól ismert alkotásokban. Az anyag a Magyar Nemzeti Galériából költözött a Hősök terére. Ön fent a galériában jóformán naponta találkozott a Taorminai görög színház romjait ábrázoló művel, itt a tágas csarnokban mégis újjászületni látja a festményt. Eszerint Csontváry megunhatatlan.
Érdekes kérdés. Egy időben, talán ma is, szinte dekoratív elemként használták Csontváry egyes képeit vagy azok részleteit naptárakon, reklámokban, plakátokon. Így, kvázi értékcsökkentetten, elmentünk fantasztikus szépségük mellett.
Szerintem olyan katartikus élmények kellenek, mint amiket most a Szépművészeti Múzeumban átélhetünk, hogy a képek a maguk tárgyi valóságában, a tényleges színekkel és a valóságos téri viszonylatokkal jelenjenek meg.
Hogy az emberek érzékeljék a dimenziókat, tehát a hatalmas méreteket és a finom részleteket, a csodás színárnyalatokat, és ne csak nyomatokon keresztül találkozzanak a festészetével.
Mindaz az ihletettség és életenergia, amit a képeivel át akart adni adni az embereknek, ebben a közegben abszolút érvényre jut. Hogy mélyebb kapcsolatba kerüljünk Csontváryval, ahhoz feltétlenül szükséges ez a tágas, ily módon berendezve mégis intimitást sugárzó tér.
Halála után majd fél évszázaddal fedezték fel
Ezt a titokzatos életművet igen későn fedezték fel, aminek nyilván több oka van.
Csontváry negyven éves kora után kezdett festeni, életében alig ismerték, így el sem ismerhették, mint festőt.
Nem tartozott egyetlen művészeti körhöz, irányzathoz sem, jóval a halála (1919) után kezdtek egyáltalán tudomást venni róla.
1905-ben és 1907-ben saját rendezésében állított ki, meglehetősen visszhangtalanul. Az 1930-s években két kiállításon szerepelt néhány műve, de nem mondhatni, hogy fergeteges sikert arattak volna.
Később, Károlyi Mihály nagyköveti idejében (1947-49) a párizsi magyar nagykövetségen több képét bemutatták, Picasso és Chagall is megnézte őket. Picasso itt mondta: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak.” Állítólag azt is hozzátette: naív.
A II. világháború után fokozatosan, bár lanyhán irányult rá a figyelem. Legfőképp azért, mert magántulajdonban voltak a képek, nem lehetett egyben látni az életművet. Miután 1957-ben létrejött a Nemzeti Galéria, néhány festmény letétként odakerült. 1962-ben a Brüsszelben bemutatott képek már pozitív fogadtatásra találtak.
Forrás: Szépművészeti Múzeum
Azért a „bolondos, különc patikusra” és műveire akkoriban még gyanakodva tekintett a párt által vezérelt kulturális elit.
Az 1963-as székesfehérvári gyűjteményes kiállítás jelentette az áttörést. Az történt, hogy a Magyarországon tartózkodó Hruscsov felesége, Nyina Hruscsova számára a „hölgyprogram” keretében fehérvári látogatást szerveztek, aki elragadtatva beszélt a Csók Képtárban látott Csontváry festményekről.
Az elismerés utat nyitott az épp 60 évvel ezelőtti budapesti kiállításnak a Szépművészeti Múzeum Márványcsarnokában. Akkor még Gerlóczy tulajdonában álltak a művek, a hely is szűkösebb volt, tehát nem kaptak oly méltó elhelyezést, mint most. De így is óriási sikert aratott az 1963-as kiállítás.
A festő és az építész
A festő neve összeforrt Gerlóczy Gedeon építészével. Nélküle ma nem láthatnánk ezeket a műveket. Hogyan bukkant rájuk? Csontváry hagyatékának számbavételekor odatévedt a műterembe, véletlenül felrúgott egy vászontekercset és a kibontakozó látvány villámcsapásszerűen érte?
Úgy hiszem, hogy ez legenda. Gerlóczy rendkívül tehetséges modernista építész volt, Budapest számos híres épületét tervezte önállóan, vagy más neves kollégákkal közösen. Kiváló kvalitásérzékkel bírt, tehát nem gondolom, hogy ok nélkül ment volna el a hagyaték felmérésekor a Bartók Béla úti lakásba. Az azonban tény, hogy nélküle az igen jó minőségű vásznakból fuvarosok takaróponyvája, meg zsák készült volna. Az ott talált kollekciót megvette, azokkal az iratokkal, jegyzetekkel, naplókkal együtt, amelyeket a házmester éppen elégetni készült.
A festmények sokáig Gerlóczy belvárosi lakásában voltak, természetesen műtárgyak számára kevéssé ideális környezetben. De az építész haláláig (1975) odaadóan gondozta a műveket és egy Csontváry Múzeum alapításán fáradozott, amely 50 éve, 1973-ban Pécsett nyílt meg.
Az állam csak az 1970-es évek közepén vásárolta meg Gerlóczytól a képeket, rajzokat, dokumentumokat. A Csontváry életművet bemutatni mindig óriási vállalkozás, mert ezeket a hatalmas képeket, mint például a Baalbek vagy a Nagy Tarpatak völgye, és a többi, nem lehet feltekerve mozgatni, csak kifeszítve, vakkereten. A mostani tárlat közös rendezésű, július 16-án, itt bezárjuk a kiállítást és az anyag Pécsre költözik.
Az ott őrzött képeket idehozni, majd visszavinni, azután a Nemzeti Galériából valókkal együtt Pécsre szállítani igen nehéz feladat. Még a várból, a Galériából sem volt egyszerű a Hősök terére hozni a műveket. Az egész procedúra komoly szakértelmet kíván és tetemes költségekkel jár.
Forrás: Szépművészeti Múzeum
Negyvenöt alkotás került a Ión-Pergamon csarnokba a pécsi Csontváry Múzeum és a Nemzeti Galéria gyűjteményéből. Magántulajonosoktól nem is kölcsönöztek? Vajon néhány darabnak lenne még hely?
Három kép, kisebb mű származik magánygyűjtőktől, a Baalbek társképe az Áldozati kő,
A naplemente a nápolyi öbölben és a Kairói pályaudvar éjjel. Az itt látható anyag átfogóan reprezentálja Csontváry teljes festői munkásságát. A hagyaték körüli problémák miatt volt egy olyan kisebb kontingens, amit Gerlóczy nem tudott meg-, illetve visszavásárolni, azok közül néhány magántulajdonosokhoz került, akik aztán cserélődtek – tehát felbukkanhat egy-két mű, de biztosan nem lehet fajsúlyos alkotások előkerülésére számítani.
Ez egy zárt életmű, Csontváry 1909-ben festette meg az utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást. Mi itt határozottan törekedtünk rá, hogy az életművet karakteresen meghatározó darabokat jelenítsük meg.
A zsenikre szükséges van a világnak
Ma a korszerű technikai eszközökkel betekinthetünk bármely művész, bármelyik képe alá. Mi volt az illető eredeti elképzelése, átfestettek-e egy figurát, milyen alapozást használt stb.
Csontváry egy ideig Hollósy Simon müncheni iskolájában tanult, mégsem lett igazán képzett festő.
Jól rajzolt, ezt a szénrajzai tanúsítják. Szinte sosem készített rajzvázlatot, hanem mindjárt a vászonra vitte a vízióit.
Azt tudjuk, hogy kitűnő vásznakra dolgozott, erős alapozással és a maga által kevert festékekkel. Ezeknek pontos összetételéről, minőségéről egy kémikus-restaurátor tudna beszélni.
Csontváry patikus családban született, maga is tevékenykedett gyógyszerészként, tehát komoly kémiai ismeretek birtokában volt. Nyilván ennek köszönhető, hogy a művek színei egy évszázad alatt sem fakultak, az úgynevezett napút ragyogás ma is eleven.
A Marokkói tanítónál azt vélelmezték, hogy egy részét átfestették, ezt vizsgálták. A híres Önarckép pedig most a megnyitó előtt járt az OMRRK-ban, nyilván egy kicsit megtisztították, ahogy minden kiállítás előtt a restaurátorok igen alaposan megvizsgálják a műtárgyakat. Ez a mű egyébként Csontváry gácsi (Halič) patikájának padlásáról került elő, ő sosem állította ki.
A Magyar Nemzeti Galériában Gulácsy Lajos munkái láthatók. Személyes kapcsolatuk nem volt egymással, noha kortársak. Mi teremt diskurzust a két életmű között?
Az hozza őket párhuzamba, hogy mindketten kimaradtak a fősodorból. Csontváry prófétai elhivatottsággal magányosan, remete módjára járta végig a magának szabott utat, és teljesítette be saját festői elképzeléseit.
Azt várta, hogy fedezzék fel, nagy bánatára ez nem történt meg.
Gulácsy rendkívül túlérzékeny egyéniség volt. Teremtett maga körül egy kis kört, kapcsolódott más festőkhöz, írókhoz. De a valóság elől elmenekült a maga alkotta mesés szellembirodalomba, Nakonxipánba. Képzeletben visszament a reneszánsz, a rokokó világba, be is öltözött különböző kosztümökbe, szüksége volt a szerepjátszásra, hogy élni tudjon, így építette fel a maga festői univerzumát. Az első világháború alatt végképp megzavarodott, haláláig egy elmegyógyintezet lakója volt.
Mindketten sajátos utat jártak be, de különböző indíttatásból és képességekkel.
Úgy gondolom, hogy Csontváry modernebb, erőteljesebb művész volt profétikus hitével, az emberiségnek szóló világmegváltó üzeneteivel.
Gulácsyt finom, cizellált, befelé forduló, aprólékos festészet jellemezte. Nem festett olyan nagy képeket, mint Csontváry, talán nem is tudott volna. Gulácsy a saját belső világát vetítette ki, a szellemképeit, félelmeit, a maga kreálta varázsfigurákat vitte vászonra. Csontváry mindig a külvilágból indult ki, szinte topografikus hűséggel jelenítette meg a témáit, monumentálisan és a saját eszközeivel.
Forrás: Szépművészeti Múzeum
Csontváry 1909-ben tette le az ecsetet. 1919-ig, a haláláig még egy évtizeden át alkothatott volna. Miért fejezte be a festést?
Feltehetően egyrészt azért, mert úgy vélte, hogy már megfestett mindent, amit akart. Másrészt, mert nem kapta meg a várt visszajelzéseket.
Nem érezte, hogy amit olyan rettenetes hévvel, akarattal és elhivatottsággal megteremtett, az bárkit is érdekelne.
Ő is szuper szenzibilis lény volt, talán belefáradt a küzdelembe. De a munkát nem fejezte be, továbbra is írt, előadásokat tartott és hirdette, hogy a zsenikre nagy szükség van, mert ők vinnék előbbre a világot, ha figyelnének rájuk. Figyeljetek – töretlenül erre buzdított. Papírra vetett még néhány ötletet is, de azokat már nem festette meg.
