A középkorban a szárazföldi utazás lassú és fáradságos volt. Ahol lehetett, hajón utaztak, de ahol nem volt erre alkalmas vízi út, ott gyalog, lóval vagy szekérrel kellett eljutni egyik helyről a másikra. Illetve a XV. századtól kocsival….
A nemes urak az idők kezdetétől általában lóháton közlekedtek, szekérre, batárra a tehetősebbek családtagjai, vagy egyházi személyek ültek. A parasztok, ha kellett gyalogoltak, az árut ökör vontatta szekéren szállították. A teherszállító szekerek átlagosan heti 250 kilométert tettek meg, a gyalogosok napi 20-30 kilométert. A leggyorsabb a váltott lovakkal történő utazás volt, de még így is napok alatt lehetett eljutni, mondjuk Budáról Bécsbe.
Hogyan vált Kocs világhírűvé?
A XV. században azonban Magyarországon egy új jármű jelent meg, a kocsi, amely nevét készítési helye, Kocs község után kapta. Kocs ma egy 2500 lakosú község Komárom-Esztergom megyében, és neve szinte minden európai nyelvben megtalálható. Az angol coach, a szlovák koč távolsági buszt, a spanyol el coche autót, vagy a francia le cocher, kocsist jelentő szava mind a magyar Kocs településre utal.
De miért e község vált a kocsi szülőhelyévé? A település a Bécs-Buda közötti főút közelében van, azaz azon a közlekedési útvonalon, amelyen a középkor óta igen élénk volt a forgalom. A XV. században pedig még fontosabbá vált ez az útvonal, ugyanis Hunyadi Mátyás, aki székhelyét uralkodásának utolsó éveiben Bécsbe helyezte át, nagyon sokszor utazott Bécs és Buda között. Állandó postát létesített a két város között állandó lóváltó helyekkel, amely közül az egyik épp Kocsra esett, ahol erre is alapozva újfajta szekeret dolgoztak ki a helyi mesteremberek.
Az uralkodó ekkor már ráadásul köszvényes volt, így sokszor nem lovon, hanem kényelmesebb járművel tette meg az utazásokat, amire ideális volt a könnyű gyors, kocsi kocsi.
A kocsi abban különbözött a korábbi szekerektől, batároktól, hogy ez könnyű, gyors járatú eszköz volt. Nem ökrök húzták, mint a szekereket, hanem lovak, és ráadásul kialakításánál fogva kényelmesebb volt a szekérnél.
Az újfajta szekér és a szélhámos ló
A kocsi, még koczy alakban első alkalommal 1469-ben jelent meg írott formában (egyes helyeken 1495-öt említik, mint első említést), részletesen 1518-ban írta le Sigmund von Herbstein, akinek visszaemlékezését Kemecsi Lajos: A kocsi kocsi című tanulmányából idézzük (TÉKA 2006/2, Szabadtéri Néprajzi Múzeum):
…Pesttől 10 mérföldnyire egy faluban kocsira szálltunk, amelyet három ló egymás mellett futva húzott, és amelyen ugyanakkor vas egyáltalán nem volt. A kocsissal együtt négy személy jött…,
Magyar kocsira szálltam, amelyet három ló húzott, … lovakat cseréltünk… Győrtől 5 mérföldnyire Kocs faluban, amelytől a szállítószekerek is a nevüket kapták… ,
Milyen is volt az akkori kocsi kocsi? Az utasok egy fűzfavesszőből font, oldalt négy lőccsel – azaz oldaltámasszal megtámasztott kasban ültek, amely hátul magasabbra emelkedett, mint elöl. A kocsi hátsó kerekei nagyobbak voltak az elsőnél, és a kas padjait vastag párnákkal, paplanokkal töltötték meg.
Mivel a nagyon könnyű felépítmény, a fűzfa kas és a fa kapcsolatok nem voltak annyira merevek, azaz a szerkezet csavarodott, torzult, így valamennyire el tudta nyelni az út egyenetlenségeit. Nem volt túl hosszú, kb. 3 és fél méter volt maga a kas, de az oldalát megtámasztó lőcsök miatt az oldalfala meredek lehetett, ezért a kocsi alja elég széles volt, úgy is, hogy maga a jármű az akkor általános nyomtávot tartotta, azaz nagyjából 130 centimétert. Az első tengelye a kocsiszekrény alatt elfordult, ezért fordulékony is volt.
A kocsit három ló húzta, illetve valójában kettő, a harmadik, a szélhámos, azaz a szélső hámba befogott ló nem, illetve alig. Az a váltó ló volt, csak együtt futott a többiekkel, ami a gyors utazást is segítette, hiszen lehetett cserélgetni a lovakat. A szélhámos tehát eredetileg nem csaló, mást kihasználó embert jelentett, hanem azt a lovat, amelyik nem végez annyi munkát, mint a többiek, mert csak együtt fut velük, nem vagy alig húzza a kocsit.
Mivel a jármű könnyű volt, a lovak nagyon gyorsan tudták húzni, jórészt ügetésben tudtak haladni.
Hátul két fő ülhetett a menetiránnyal szemben, a legkényelmesebb padon, vele szemben, menetiránynak háttal még egy valaki, illetve elől az első padon a kocsis. A kocsinak nem volt teteje, de alkalomadtán ponyvát lehetett kifeszíteni az utasok felé.
A kocsi kocsikészítést a török hódítás megtörte, a XVIII. században újra benépesülő faluban már nem foglalkoztak ezzel a mesterséggel. Országszerte elterjedtek azonban a megoldások, a kocsi jellegzetes elemei, a lőcs, a könnyű oldalfal idővel a hagyományos parasztszekerek részeivé váltak.
Kocson a XX. században újra felvállalták a kocsi készítés hagyományát, ma már rendezvények és egy helyi múzeum is emlékezik az itt 500 éve kifejlesztett járműre. Sőt a magyar Hungarikum Bizottság 2020. május 21-én a kocsi kocsit a magyar Hungarikumok közé emelte.
Természetesen eredeti, XV. századi kocsi nem maradt fenn, azonban a leírások és korabeli ábrázolások alapján több replika is készült belőle, egyet a Közlekedési Múzeum is őriz.
A kocsin azonban világszerte a hintót értették, ami szintén Magyarországon fejlődött ki
A történetben azonban van még egy csavar.
A kocsi kocsi neve valóban átment a legtöbb európai nyelvbe, de nem a mi kocsi-szekerünkhöz hasonló járművet értettek alatta, hanem egy másikat.
Ehhez tudni kell, hogy Magyarországon a középkorban két utazó-szekér fajta is kifejlődött. Az eredeti kocsi egyfajta szekér volt, ami elősorban viszonylag gyors, az addigi szekérnél kényelmesebb utazást tett lehetővé. Ez, ahogy fentebb írtuk, a XV. században jelent meg, megváltoztatva az addigi szekeret, és elemei, technikai megoldásai a hagyományos parasztszekérben éltek tovább.
Létezett azonban Magyarországon egy másik járműfajta is, elsősorban a lassabb, de még kényelmesebb utazásokra, előkelő utasoknak. Ez alapjaiban különbözött a könnyű, gyors kocsitól, nehéz, nagyméretű alváza volt, amelyen az utasokat szállító rész bőrszíjjakon lógott az alváz magasra nyúló tartóoszlopairól. Ezt a járművet már a XIII. században, mint hintázó szekeret, azaz hintót említik a források. Nagyon drága volt, csak a vagyonos emberek engedhették meg maguknak.
A rugózó, kényelmes utazó hintó tehát szintén magyar fejlesztés volt. Lassú, de még kényelmesebb jármű volt, aminél nem a gyorsaság volt a fő szempont, hanem az utasok minél nagyobb kényelme.
Amikor a magyar hintó Európa más részein elterjedt, ahogy az utazók leírása a magyar kocsiról, a két jármű neve valahogy összekeveredett, és más nyelvekben a kocsi a kényelmes, távolsági utazásra szánt hintók neveként terjedt el, és általában ilyen típusú kényelmes közlekedési eszköz neveként él tovább. Mint amilyen ma a mostani kocsi is.
