A Kúria június végén született döntése nyomán a főváros nem szedhet behajtási díjat a teherautóktól. Pedig erre nagyon régen is volt példa: 1940-ig, sőt – a teherjárművek esetén – Budapesten 1950-ig bevett gyakorlat volt, hogy a városok határán vagy más helyeken megállították a közlekedőt, és vámot szedtek tőle. Legyen az vásárra menő paraszt vagy drága autóban ülő úrvezető, esetleg teherautó-sofőr.
Ma már nehéz elképzelni, hogy egykoron belföldön is sűrűn megállították az utasokat, és kisebb-nagyobb összegeket gomboltak le róluk vám címén.
Zavaros vámviszonyok
A középkorban a király számos földesúrnak vagy városnak, esetleg egyházi intézménynek adhatott vámszedési jogot, azaz azok egy adott helyen, réveknél, hidaknál, városok határán az utazóknak – ha valamely okból nem volt mentességük – vámot kellett fizetniük. Ez egyfajta jövedelem volt, igaz cserében elvileg előírták a vámszedés kedvezményezettjének az adott útszakasz, átkelő, rév működtetését, fenntartását.
Ha az országban a jogviszonyok zavarosak voltak, akkor gyakorlatilag bármely földesúr gondolhatott egyet, és állított egy sorompót egy útra, és szedte a vámot, persze a szükséges karbantartást csak a minimális szintig végezte el.
A XIX. század közepén ezek a vámok, az évszázadok alatt kiadott jogok és szokások annyira összetettek és szabályozatlanok voltak, hogy valójában senki sem tudta, hányféle vám van, a hivatalok csak azokkal az esetekkel foglalkoztak, amelyekre panasz érkezett.
A belföldi vámok esetében Frisnyák Zsuzsa az „Út-, híd- és révvámok Magyarországon” című tanulmányában (megjelent a Közlekedési Múzeum 8. évkönyvében) úgy becsülte, hogy a XIX. század végén körülbelül 270 vámszedési jog volt érvényben. Ezek közül voltak magánvámok, azaz egy magánember vagy család szedett vámot, amiből jövedelmük származott. Igaz, a XIX. században egyre nőttek a vámos helyek (utak, hidak) fenntartási költségei, ezért a magánvámok egyre kevésbé voltak nyereségesek. A magánvámosok bármikor lemondhattak a vámszedési jogról, ezzel megszabadultak a fenntartási kötelezettségtől is, ugyanis ekkor az a vármegyére szállt át. Természetesen azért voltak olyan magánvámok, amelyek jól jövedelmeztek.
A törvényhatóságok, így a városok és községek vámjai abban különböztek a magánvámoktól, ha adott törvényhatóság lemondott a vámszedésről, azért a fenntartási kötelezettsége megmaradt. Ezen felük voltak kincstári vámok is.
A fővárosi hidakon 1918-ig fizetős volt az átkelés
Arra is volt példa, hogy egy városon belül kellett vámot fizetni. Nem is egy eldugott, kis településről volt szó, hanem Budapestről. A Dunán való átkelés utáni vámszedés jogát 1703-ban kapta meg, illetve kapta vissza Pest és Buda, akkor, amikor visszaállították a szabad királyi város státuszukat. A vámot minden átkelés után kellett fizetni, nemcsak a réven vagy 1767-től a hajóhídon, de akkor is, ha valaki hajóval kelt át a Dunán. Ezt a jogot ruházták át egy magántársaságra, és e társaság, a Lánchíd részvénytársaság szedte a vámot 1870-ig, amikor is minden jogával együtt megvette a vállalatot az állam. Az állam pedig tovább szedte a hídvámokat. Sokan azt remélték, hogy Budapest 1873-as egyesítésével ez a vámszedés megszűnik, hiszen milyen dolog az, hogy egy város közepén vámot kellett fizetni? Mégis ez a gyakorlatilag középkori eredetű jog 1918-ig fennmaradt.
Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.099
A városok határán azonban még tovább éltek a vámok. A XIX. században megpróbálták rendezni a kérdést, számos összeírást készített az illetékes minisztérium, de a vámok kérdése sokáig, tulajdonképp az 1890-ben elfogadott úttörvényig zavaros volt.
Ki fizette a vámokat? A vámok alól elvileg a nemesek mentességet élveztek, ez alól a Lánchíd jelentett elsőként kivételt. Az 1853-as osztrák vámrendszer, illetve annak a magyarországi területekre érvényes 1854-es módosítása az egész birodalomban érvénybe lépett, és a kincstári vámoknál rendelte el a közteherviselést, a vámfizetés módját. Rendet a sokféle vám között végül csak az 1890. évi I. törvény hozott, ennek 81§-a kimondta:
„81. § A vámszedési jognak mire és ki által történhető engedélyezése.
A vámszedés joga csak közutakon és közforgalomra szolgáló hidakon, kompokon (réveken) és hajóhidakon, továbbá a városok és községek kövezetének használata fejében gyakorolható, illetve engedélyezhető.
Ezen vámszedési jogot, illetve annak gyakorolhatását a kereskedelemügyi minister engedélyezheti, ki e tekintetben a városok és községek kövezetvámjára nézve a belügyministerrel egyetértőleg jár el.
A kereskedelemügyi minister a vámszedési jog engedélyezését, hivatkozva a közérdekre, bármikor megtagadhatja.”
Azaz a vámok fennmaradtak. Az utazóknak ez többletterhet jelentett, igaz a városok közötti utazás legfontosabb eszköze ekkor a vasút volt (a vasút és a hajójegybe ez be volt építve, e cégek átalányt fizettek), az utaknak alárendelt szerepet szántak. Természetesen voltak mentességek, a királyi ház tagjai nem fizettek, ahogy például a posta sem, de nem kértek vámot a temetési menetektől, a tűzoltóktól, a mentőktől sem.
Harc a kövezetvám ellen
A legjelentősebb ilyen belső vám a kövezetvám volt. Erről az 1936-os Új Lexikon ezt írta:
„Kövezetvám, a városok által szedett illeték jellegű ellenszolgáltatás a város útjainak kocsik, szekerek, állatokkal való használatáért. Célja az utak fenntartási költségeinek előteremtése.”
Ezt szinte minden településen szedték, a díjak részletesen kitértek szinte mindenféle termékre. Budapest esetében részletes díjjegyzék volt az egyes termékek után fizetendő kövezetvámról. (Azon termékek, amelyek csak átutaztak Budapesten, és a szállítmány budapesti utakat érintett volna, akkor a vámot visszatérítették.) A vámokat minden város maga állapította meg.
A helyzet akkor változott és vált egyre anakronisztikusabbá, amikor megjelent tömegesen az autó. Főleg a kövezetvám volt zavaró, azaz az a vám, amelyet a városok határán szedtek azért, mert a városba érkezők a települések útjait használták.
A II. világháború után egyre inkább tarthatatlanná vált a helyzet, főleg az olyan népszerű útvonalakon, mint a Budapestről a Balatonra vezető út, ahol például Székesfehérváron minden autóst megvámoltak, ráadásul a város kövezetvámja kifejezetten magas volt. Napi közel 200 autónál – ami akkor soknak számított – ez már a forgalmat is zavarta. 1931-ben állami közbelépésre a vámot a felére szállították le.
Nagyon sok panasz érkezett a vámra, 1928-ban például a szegedi kövezetvám szedése körüli visszásságokról írt a Délmagyarország című lap, amely szerint a város éveken át jogtalanul szedett vámot, nem volt érvényes szabályrendelet, hanem egy hivatalnok állapította meg a vámot. Ezért például a sörraktárosok 10 000 pengőt igényeltek vissza.
A kövezetvám sok más problémát is okozott, például a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle 1986. évi/3 számában legidősebb Marssó József: Kik csaltak a Csaló közben? című írásában a Nyíregyháza környéki vámokról írt. A vám itt nem volt magas, a tanulmány szerint egy-két tojás ára volt, de lehetetlen volt kikerülni. A tanulmány eleveníti fel az alábbi érdekes esetet:
„Heti piaci napok reggelén vagy vasárnapokon valóságos szekértábor torlódott össze a vámsorompók előtt, és az autósoknak a nagy porban vagy a fröcsögő sárban várakozniuk kellett, amíg az előttük álló parasztszekerek gazdái a vámszedőkkel sorra kiveszekedtek és kikáromkodták magukat. És persze a bérlők az autósoktól követelték a legnagyobb kövezetvámot. Nagyon gátolta az autósokat a sorompóknak éjszakai lelakatolása is. Egyalkalommal például az autójában ülő akkori szabolcsi főispánt, Kállay Miklóst, a későbbi miniszterelnököt vitte neki sofőrje a Kállói úti, éjszakára lezárt vámsorompónak.”
A belső vámok, a kövezetvámok ellen természetesen folyamatos volt ekkor már a harc. Az eltörléséért kardoskodók anakronisztikusnak, a fejlődést gátlónak tartották, a megtartásában érdekeltek – értelemszerűen például a városok – a kieső jövedelem elvesztésétől féltek. Azonban az 1930-as években ezek eltörlése még nem volt napirenden, sőt 1930-ban például a budapesti vámhatárt a régi vonalnál kijjebb állapították meg, nagyjából a főváros akkori külső határánál.
A belső városi vámokat részben egy 1940-es rendelet szüntette meg, amely kimondta:
„1. §. (1) A városi, közúti és kövezetvámok szedése további intézkedésig fölfüggesztetik, kivéve a Budapest székesfőváros által a tehergépjáróművek és azok szállítmányai, az állati erővel vontatott bármilyen járóművek és azok szállítmányai, valamint a lábon hajtott állatok után gyakorolt vámszedést. (2) A jelen rendelet a kompok (révek) és hidak használata fejében járó vámok szedését nem érinti.”
A települések ezután a vámok kiesését kompenzálandó kártérítést kaptak. A vámokat teljes körűen, Budapestet is beleértve végül 1950. január 1-vel szüntették meg.
