A legokosabb diákok Szingapúrból jönnek – Miért?

27 millió forintot keresnek az éles harcokban részt vevő drónpilóták
2020-12-12
Több mint 50 év után fejtették meg a zodiákus gyilkos egyik rejtjeles üzenetét
2020-12-13
Show all

A legokosabb diákok Szingapúrból jönnek – Miért?

Súlyos ára van a délekelet-ázsiai oktatási drillnek: évi 20-30 diák lesz öngyilkos. A többiek hiába érnek el kiváló eredményeket a PISA teszteken, ha a rendszer kiöli belőlük az innovációt és a kreativitást.

Szingapúr egy törpe városállam Ázsia délekeleti részén, Malajzia “alatt”. Az alig több mint 720 négyzetkilométernyi területen 5,5 millió ember zsúfolódik össze. Természeti erőforrásai nincsenek, így kénytelen a humán tőkébe befektetni. Az 1960-as években elindult fejlődéshez nagyban hozzájárult, hogy Szingapúr volt a brit gyarmatbirodalom térségi központja. A posztkoloniális államok nagy része az exportból él, az olcsó munkaerőre alapozott feldolgozóipari kivitel a gazdasági növekedés fő forrása. Szingapúr esetében azonban ez nem így van, évtizedek óta törekednek arra, hogy a világszínvonalú oktatás révén nemzetközileg is versenyképes munkaerőt neveljenek ki.

A különböző oktatási rangsorokat, például az OECD által összeállított, s gyakran (Magyarországon is) a viták kereszttüzében álló PISA teszten rendre az elsők között végeznek. Egy átlagos szingapúri kisgyerek háromszor olyan jól áll matekból, mint egy átlagos amerikai.

Ha létezik a világon meritokratikus, a tudás, a teljesítmény elsőbbségét elismerő és az előrejutást annak alapján biztosító ország, akkor az Szingapúr. A gyerekek már egész fiatalon vizsgák sorozatán vannak túl, s ezek meghatározzák további előmenetelüket. A vizsga-lázban égő szülők iskola után különórák tömegére íratják be a gyerekeket, jobb eredményeket, s így szebb jövőt óhajtva nekik.

Az oktatási rendszer 6 év általános iskolából, négy év középiskolából, majd 1-3 éves felsőoktatási képzésből áll. Az általános iskolában már két nagyon komoly vizsga van, ebből a második a fontosabb. Az elsőn, amely a negyedik évben van, matematikából, angolból, az anyanyelvből és tudományból kell vizsgázni. A második az általános iskolai teljesítményt mérő Primary School Leaving Examination-t (PSLE) 12 évesen kell letenni. Ennek eredményétől függ a felvételi a középiskolába, s ez az a vizsga, amely alapvetően meghatározza a gyerek további sorsát. A vizsga négyfelé irányíthatja a gyereket: speciális képzés, expressz képzés, hagyományos akadémiai képzés, illetve hagyományos technikai képzés. Az első dobozba a legtehetségesebbek kerülnek, körülbelül a vizsgázók 10 százaléka. Nekik szinte egyenes később az útjuk az egyetemre. Nagyjából 50 százalék az expressz vonalon halad tovább, nekik is elég jók az egyetemi esélyeik. Körülbelül 20 százalék a “hagyományos” vonalra kerül (Normal track). A maradék körülbelül egyenlően oszlik meg a technikai pályákra irányító különböző szintű iskolák között.

A legtöbb államra az a jellemző, hogy a gyerekek 15-18 éves korukban, a középiskola befejezése után számolnak be először átfogó módon tudásukról – nálunk például ilyen az érettségi. A kamaszkori határ nem véletlen: a gyerekek fejlődése nagyon eltérő lehet, nagyjából ez az az életkor, amikor többé-kevésbé egy már számon kérhető közös szintre jutnak.

Egy szingapúri gyerek sorsa azonban erre az életkorra már gyakorlatilag eldőlt – akár a jó, akár a gyengébb képességűek közé tartozik. Az általános iskolai (12 évesen letett) vizsgák után különböző szintű középiskolákba sorolják be őket, ezek között nagyon nehézkes az átjárás, vagyis a későn érő gyerekek sorsa gyakorlatilag megpecsételődött.

Probléma az is, hogy a rendszer a hagyományos iparágaknak képez munkarerőt. A jövő technológiáihoz szükséges kreatív, innovatív szemlélet kevéssé fontos. Jó teszt-írókat képeznek ki, nem pedig fiatal innovátorokat. Évekig magolják a tesztekhez szükséges “helyes” válaszokat. Ezzel persze a szingapúri oktatáspolitika is tisztában van, a közelmúltban bevezették a Smart Nation, (kb. okos nemzet) kezdeményezést, amelynek pont az a célja, hogy az okos-technológiák alkalmazására készítse fel a jövő nemzedékeit. Átalakították a vizsgáztatási rendszert is, próbálnak nagyobb teret adni a kreativitásnak.

Egy évtizedek óta mélyen a társadalomba sulykolt rendszert azonban nem olyan könnyű megváltoztatni. Főleg úgy, hogy azok, akik a változásokat irányítják, maguk is a hagyományos oktatási rendszer termékei.

Ahhoz megértsük ezt a folyamatot, célszerű megismerkednünk egy fogalommal: ez pedig a “kiasu”. A kínai eredetű kifejezés valami olyasmit jelent első megközelítésben, hogy félelem valaminek az elvesztésétől. A szingapúri szóhasználatban ez átalakult, s azt jelenti, hogy félelem attól, hogy valami jóból kimarad az ember, hogy nem tesz meg eleget érte. Ez a mindennapokat átszövő életérzés kényszeríti arra a szülőket, hogy tanulógépeket gyártsanak utódaikból.

De nézzünk egy gyakorlati példát is a kiasu-ra. Egy kisgyerekes anya útibeszámolója csupa kellemes élményt ír le Szingapúrról. Az építőmunkások abbahagyták a kalapálást amikor elhaladt mellettük a babakocsival, nehogy felébredjen a kicsi. A buszmegállóban állva elkezdett szakadni az eső, egy férfi előzékenyen felajánlotta neki az esernyőjét. Aztán metróra akart szállni, és a beállt a magasvasút peronjához vezető lifthez. Megjött a lift és az addig kenyérre kenhető, szuper-előzékeny szingapúriak mintha megőrültek volna, és egymást taposva tolongtak, hogy beférjenek a felvonóba. Ez is a kiasu, egyfajta az egész társadalmat átható túlélési ösztön.

Egyes magyarázatok szerint a kicsi és csupán 53 éve létező városállam tudatában van saját sérülékenységének a délkelet-ázsiai nagyhatalmak közelében. Így az előrejutás, a többiek megelőzése, a folyamatos résen levés, az éberség és az ehhez társuló önzés, a “jól akarok járni” érzése része a szingapúri kollektív tudattalannak.

Egy szingapúri képes napokig sorban állni a legújabb divatos okostelefonért, vagy a limitált kiadású Hello Kittyért, vagy a McDonald’s éppen akciós menüjéért. Viccelődnek is magukon, de azért ez legalább félig komoly: ha egy nemzetközi konferencián a svédasztaltól valaki óriási púpozott tányérral távozik, az biztos szingapúri. (Vagy magyar – tegyük hozzá.)

Vannak egyébként más kísérteties hasonlóságok is a magyar és a szingapúri habitus között. A kínai és az angol keverékéből kialakul singlish nyelvben a “chope” kifejezés azt jelenti, hogy valaki elmegy a büféasztalhoz, de előtte a székre teszi valamelyik ruhadarabját vagy táskáját, hogy jelezze: az már az övé, foglalt. (Tipikus magyar viselkedés.) Senki nem szereti, ha vele csinálják, de mégis mindenki szereti mással csinálni – kollektív szorongás az eredménye. Így valószínűleg a szingapúriakra is igaz az, ami a magyarokra: előbb jönnek ki a forgóajtón azoknál, akik előttük léptek be.

Az utóbbi időben egyébként elindultak társadalmi és politikai kezdeményezések is a jelenség felszámolására – vagy legalábbis visszaszorítására: az érvelés szerint a kiasu megöli az üzleti kreativitást, hisz egy, a szorongás által vezérelt vállalkozó többre értékeli a gyors, rövid távú sikereket, mintsem a hosszú távra szóló prosperitást.

De mit jelent a kiasu az oktatási rendszerben? Még egy felvilágosult, egyetemet végzett szingapúri anyánál sem ritka, hogy már a gyerek 6 hónapos korában elkezdi nézni az óvodákat – abból a szempontból, hogy melyik készíti fel a legjobban az általános iskolára a gyereket. Még az általános előtt elkezdik angolra és kínaira tanítani a kicsiket. Betegesen rettegnek attól, hogy a gyerek lemarad, nem tud majd megfelelni a követelményeknek és ezzel párhuzamosan attól is, hogy így ők a társadalom, a közösség szemében rossz anyák és apák lesznek majd. Alapélmény számukra, hogy természeti erőforrások, nagy hadsereg és világpolitikai befolyás híján egyedül a versenyképesség – az ilyen értelemben is kiterjesztett versenyképesség – a túlélés záloga.

Egy 8-9 éveseknek különórákat tartó tanár beszámol arról, hogy magánórái este 9-ig tartanak. Egy átlagos diák heti 11 alkalommal jár hozzá, vagyis van aki naponta többször, hajnalban és este is. Játékra, kreatív tevékenységekre gyakorlatilag nem jut idő.

A szülők így meglehetősen gyanakodva figyelik az oktatási rendszert tervezett változásait. Nem tudják elfogadni, hogy az üzleti, a tudományos, de akár a mindennapi életnek is a kudarc, a bukás ugyanúgy része, mint a siker. A kiasu, az alulteljesítéstől való félelem mindent áthat. Márpedig ez erős gátja a kreativitásnak és az innovációnak.

A kiasu áldozatokkal jár. Szó szerint tragikus áldozatokkal. A 10-19 éves korosztályban évente 20-30 öngyilkosság történik vizsgákra való felkészülés, vagy a gyenge eredmény által okozott stressz miatt. 2016-ban például egy 11 éves kisfiú vetette ki magát a 17. emeletről, félt, hogy szülei megtudják, nem sikerült jól a vizsgája. A hongkongi oktatási rendszer egyébként hasonló a szingapúrihoz – egy nemrég nyilvánosságra hozott statisztika szerint 2013 és 2016 között több mint 70 diák lett hasonló okból öngyilkos.

Cikk küldése e-mailben

Vélemény, hozzászólás?