Mata Harit mindannyian ismerjük. De vajon volt-e olyan magyar nő, aki valóban sikeres kém volt? A válaszért a 19. századig kell visszamennünk.

A reformkor és az abszolutizmus éveinek titkosszolgálati tevékenységéről főleg Pajkossy Gábor és Deák Ágnes kutatásainak köszönhetően viszonylag sokat tudunk. A titkos ügynökök tevékenysége ugyanis nem maradt titok. 1836 nyarán Deák Ferencnek, amikor Balatonfüreden időzött, egy csónakozás során sikerült megtéveszteni megfigyelőit. Cinikus tréfájáról az ugyancsak megfigyelt Wesselényi Miklós báró tanúskodott: a „haza bölcse” üres palackokba rejtett különféle, valós értelem nélküli üzeneteket, hogy legyen min törni a fejét annak, aki nyomára akar jönni a jelentésének.

A Habsburg-ellenes politikusok megfigyelésének fényében természetes, hogy 1848–1849-ben sem lankadt az ez irányú tevékenység. Ennek ékes jele az a Londonban, 1850-ben megjelent kötet, amely az alábbi címet viselte: Personal Adventures During the Late War of Independence in Hungary. Személyes kalandok a magyar függetlenségi harc kései időszakában. A könyv egy évvel később németül is megjelent, akkor, amikor írója alig negyven évesen elhunyt.

Bárónősége is kétséges, de ő vitte a kormányzó levelét Windisch-Grätznek

Hogy ki volt ő? 1848–1849 rendhagyó női karaktereinek egyike, ismert nevén Beck Vilma báróné, aki a forradalom idején, amennyire meg lehet állapítani, sikerrel kémkedett a magyaroknak, sőt még valószínűbb, hogy mindkét oldalnak.

A kötet 1901-ben Miskolcon is megjelent Halász Sándor felsőbb leányiskolai tanár fordításában Egy hölgy emlékiratai az 1848–49-iki magyar szabadságharcról címmel. Az előszó nem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel, e szerint az 1810-ben született Beck Vilma bírta

a nemzeti mozgalom legnemesebb és leghősiesebb vezéreinek bizalmát.

A kötet szerint leánykori neve Horeczky Vilma volt, s a cseh földről származó Horeczky család Nyitra vármegyében vert gyökeret. Vilma későbbi férje mérnökkari őrnagyként szolgált, amíg életét nem áldozta a bécsi forradalomban. A császári és királyi hadsereget Vilma az ő kapcsolatai révén ismerte meg.

Férje halála után ajánlotta fel szolgálatait Kossuth Lajosnak, akinek egyszerűen fogalmazva a kémnője lett.

Más kérdés, hogy ezeket az adatokat érdemes kritikával kezelni, mert a kémnő aligha volt valóban báróné. Más források azt látszanak igazolni, hogy zsidó családtól származott, a forradalom és szabadságharc idején pedig Racidula néven ismerték.

A belé vetett bizalom állítólagos mértékét jelzi, hogy például ő vitte Kossuth levelét Windisch-Grätz hercegnek. A visszaemlékezése 1849 márciusának elejéről idézi Kossuthot:

Önnek báróné asszonyom visszatértemet a Görgei táborából be kell várnia, a hová okvetlen el kell mennem, ha Debreczenben a legszükségesebbet rendbehoztam. Sok megbízatásom van Önhöz, ezeknek megmagyarázásához pedig hosszabb megbeszélés szükséges

Gyümölcsárus kofának öltözve húsz igazoltatás után sem bukott le

A visszaemlékezésben ott találunk szinte minden olyan kelléket, ami része egy kémregénynek. Egy ízben arról ír, hogy Pozsonyból gyümölcsárus kofának öltözve indult Bécsbe, útja során több mint hússzor igazoltatták, de „természetesen” nem bukott le.

Más alkalommal úgy hagyta el Hatvant, hogy titkos leveleit és iratait bundája bélésébe varrta. Egyszer viszont Pesten elkövette azt a hibát, hogy vörös parókája nélkül lépett az utcára, mégpedig banális ok miatt: meleg volt:

De óh, borzalom! Egészen váratlanul találkoztam a Ceccopieri ezred egy ezredesével, aki korábbi időből még Pozsonyból ismert és azonnal emlékezett is reám. Arról azonban, hogy a magyar ügynek vagyok hive, szerencsémre mitsem tudott.

Beck Vilma kötete a bécsi eseményekkel veszi kezdetét, de kitér az emigráció viszonyaira is a szabadságharc bukása után, bemutatva a menekülést Frankfurton és Berlinen át egészen Hamburgig, ahol számos magyar talált menedéket. De itt sem állapodott meg, Londonba tette át székhelyét, ahol kapcsolatba került Pulszky Ferenccel, a londoni emigráció kulcsfigurájával. Innen Törökországba akart távozni, hogy csatlakozzon Kossuth emigrációjához, de erre már nem volt módja.

Birminghamben egy tiszteletére adott fogadáson fogták el

Halála éppúgy nélkülözte a megszokott elemeket, mint élete. Birminghamben hunyta le a szemét 1851-ben, méghozzá börtönben. Az angol rendőrség egy olyan fogadáson tartóztatta le, amelyet épp a tiszteletére adták. A börtönnel azért sújtották, mert pénzügyi visszaélésekkel vádolták meg. Hogy ezek koholt vádak voltak-e, nehéz megítélni, de valószínű az is, hogy a kettős kém a magyar emigrációról a londoni rendőrségnek is szolgáltatott adatokat.

Titokzatos jellemére fényt (és egyben árnyékot) vet az is, ahogyan felrótta Pulszkynak, hogy ottléte alatt Angliában mindössze havi három (később hat) fontsterlinggel segítette. Nem a háláját fejezte ki tehát a segítségért, hanem pikírt hangvétellel írt Pulszkyról, aki eleinte egyetlen támasza volt:

ez az ember, kinek egyedüli demokratikus tette az volt, hogy egy gazdag bécsi zsidó származású leányt vett nőül.

Karcos véleménye ellenére Beck Vilma nem utasította vissza Pulszky pénzét, hiszen mint írta, „maradnom kellett”.

Beck Vilmára ma már alig emlékszik a közvélemény, halála óta épp 170 esztendő telt el. Bár életének számos részlete homályba vész (ami „foglalkozását” tekintve nem is olyan meglepő), mégis elmondható róla, hogy a 19. századnak volt egy hatékony és ismert magyar kémnője: persze, hogy ez mennyire tekinthető pozitívumnak, már más kérdés.