A hagyományos, vagyis patriarchális társadalmakban a nők és gyermekek a teljhatalmú családfő tulajdonát képezték. Eladhatta őket feleségnek, rabszolgának, munkaerőnek. A férfiak rendelkeztek testükkel, munkaerejükkel, tulajdonukkal, életükkel. A nők – lányok feleségek – jogainak története a hagyományos család, a hagyományos társadalom felbomlásával kezdődik. A hagyományos család igenlése a női jogok tagadása.
A női jogok igénye a jogállamiság igényével együtt merült fel a 18. században. Ekkor folytak először az antikvitás utáni európai történelemben először komoly viták a nők jogairól. A század végén Franciaországban és Angliában a nők jogai a közéleti viták középpontjába kerültek.
A felvilágosodás filozófusai az általuk követelt emberi jogokat ritkán terjesztették ki a nőkre. Jean-Jacques Rousseau azt hirdette, hogy a nők természetük szerint arra születtek, hogy engedelmeskedjenek a férfiaknak.
A francia forradalom idején országszerte női klubok alakultak, amelyek azért harcoltak, hogy a polgári egyenlőség elve a nőkre is terjedjen ki.
A francia forradalom alapdokumentumában, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának francia szövegében az homme, angol fordításában a man szerepel a jogok birtokosaként.
Ez mindkét nyelvben egyszerre jelent férfit és embert, jelezvén, hogy a patriarchális korban a férfit vették emberszámba. Az ember a régies magyar nyelvben is a férj szinonimája.
Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának szöveg tehát megengedte, hogy az alapvető jogok tekintetében csak a férfi számítson embernek, és ez meg is felelt a korabeli értelmezésnek.
Olympe de Gouges drámaíró, női jogi aktivista, a forradalom alatt politikus hatalmas felháborodást keltett azzal, hogy a nyilatkozat szövegét átírta femme-ra, azaz nőre. Olympe de Gouges-gal a guillotin végzett a jakobinus terror idején.
Forrás: Wikipedia
John Stuart Mill-t, a nagy liberális filozófust még 1867-ben is kiröhögték a londoni parlamentben, amikor azt javasolta, hogy a polgárok jogait kiterjesztő második Reform Törvényben a „man” helyett írjanak nemileg semleges „person”-t, személyt.
Kilépés a gyámságból
A család szó a cseléddel rokon. A familia eredetileg nem csupán a legközelebbi rokonok körét jelentette, hanem a cselédséggel együtt az egész háznépet, amely egy gazdasági egységet alkotott, a családfő uralma alatt állott. A nők éppúgy, mint a cselédek és a jobbágyok.
A 19. század elején indult meg az a hosszú, a 20. századra is átnyúló folyamat, amely a nőket ebből az állapotból kimozdította Európa nagy részén és az Egyesült Államokban. Ez a folyamat a hagyományos, teljes gazdasági egységet alkotó család felbomlásával párhuzamosan zajlott le.
Ennek menetében a férjezett nőkre, majd az özvegy és hajadon nőkre is kiterjesztették a nagykorú polgár státuszát. A férjezett nőknek először joguk lett arra, hogy a saját nevükön legyen tulajdonuk – de nem a saját kezelésükben. Később jogosultak lettek arra, hogy a tulajdonukat kezeljék is, ha megözvegyülnek vagy a férjük valamilyen okból alkalmatlanná válik a vagyon kezelésére.
Egyre több országban, az USA egyre több tagállamában mondták ki, hogy a feleségek gazdaságilag külön személynek számíthatnak.
Újabb lépés volt a nők önálló egzisztenciája felé, amikor (és ahol) rendelkezhettek a saját keresetükkel, bevételeikkel, vagy amikor a saját nevükre kereskedelmi engedélyt kaphattak.
Még egy kis időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a nők saját nevükön számlát nyithassanak, s még később ehhez már nem kellett a férj vagy férfi hozzátartozó engedélye sem. További lépés volt az önállóság felé, amikor már végrendelkezhettek is a férjük, férfi rokonaik engedélye nélkül.
Egyre több országban lettek egyenjogú örökösök a végrendelet nélkül elhalálozottak női leszármazottai.
Svédország sok mindenben élen járt. Már 1810-ben pozitív diszkriminációt alkalmaztak a nőkkel szemben, amikor megengedték nekik, hogy bármilyen céhes mesterséget űzhessenek anélkül, hogy annak szigorú követelményeit teljesíteniük kellene, mert hiszen nekik a férfiaknál kevesebb lehetőségük van rá, hogy eltartsák magukat.
A világon egyedülálló módon a svéd nők már ekkor önálló üzletasszonyok lehettek, és a férjük beleegyezése nélkül dönthettek üzleti ügyeikben.
Legfeljebb azt könyvelhetjük még el pozitív diszkriminációnak, hogy Angliában már 1817-ben betiltották a nők nyilvános megkorbácsolását, míg a férfiakét csak fél évszázaddal később.
A század derekától egyre több országban (Magyarországon 1868-ban) vezetik be a kötelező elemi oktatást mindkét nem számára. A nők középfokú képzése is terjedt a század közepétől. Magyarországon a kiegyezés után nyithatta meg az első középfokú nőképző iskolát Veres Pálné.
Forrás: Wikimedia commons
Az 1860-as években megjelennek az első nők európai egyetemeken. Először csak rendkívüli, majd rendes hallgatóként. A nőket befogadó szakok száma fokozatosan bővült. Magyarországon csak 1895-ben iratkozhattak be először nők egyetemre.
A népoktatással, a posta és távíró szolgáltatás kiépülésével új területek nyíltak meg a női munkavállalók számára. Számos országban ezekre a pályákra engedték be először vagy legnagyobb számban a nőket. Kellettek a női pedagógusok a leányosztályokba.
Svédországban már 1861-ben bűncselekménynek minősítik a házasságon belüli erőszakot, míg néhány európai országban csak a 20. század végén vagy a 21. század elején terjesztették ki a nemi erőszak tényállását a házasságon belüli esetekre. (Magyarországon ez 1997-ben történt meg, és akkor is tiltakoztak ellene a „hagyományos családmodell” konzervatív hivel, mondván, hogy ez beavatkozás a családok belügyeibe.) Az Egyesült Királyságban már 1878-ban bevezették a távolságtartás intézményét az erőszaktól szenvedő feleségek védelmére.
Svédország úttörő szerepet játszott abban is, hogy már 1872-ben lehetővé tette a nők számára a házasságkötést apjuk vagy férfi rokonuk engedélye nélkül.
Az Egyesült Királyságban már 1839-ben biztosították a gyermekfelügyeletet az elvált asszonyok gyerekei számára.
Az is vívmánynak számított, amikor a gyereküket egyedül nevelő anyák gyakorolhatták a felügyeleti jogot a gyerekeik felett, s nem rendelték az özvegy, elvált, elhagyott nők gyerekeit egy férfi felügyelete alá.
A 19. század utolsó harmadában vált itt-ott lehetségessé, hogy nők bíróság előtt tanúként szerepeljenek, akár a férjük ügyében is tanúskodjanak vagy – az Egyesült Államokban – esküdtként szerepeljenek.
A 19. században egyre-másra hozták meg a világ országaiban a szigorúbbnál szigorúbb törvényeket az abortusz ellen. Ekkor kezdték el szisztematikusan üldözni és büntetni az abortuszt végzőket és elszenvedőket világszerte.
A nagyvilág különböző kultúrköreiben más-más hagyományokhoz kellett viszonyulniuk a törvényhozóknak.
Indiában például 1861-ben az özvegyek elégetését (önégetését) tiltották be az elhunyt férjüket elhamvasztó máglyán.
Japánban 1872-ben a gésákat és a prostituáltakat kellett felszabadítani tartóik alól biztosítva számukra a pálya elhagyásának lehetőségét. Ugyanitt, ugyanekkor törvényt kellett hozni a nők különböző szent helyekről való kitiltása ellen, nem teljes sikerrel. Ma is vannak a nők számára gyakorlatilag elérhetetlen szent helyek Japánban.
Kínában a nőket mozgáskorlátozottá tevő, testüket eltorzító, cselekvési lehetőségeiket fizikailag is súlyosan korlátozó lábelkötést kellett 1912-ben betiltani.
Afrikában az erőszak legsúlyosabb formája, amelynek a nők ki vannak téve, a „körülmetélés”, a csikló kivágása.
A szüfrazsettek kora
A suffrage franciául és angolul választójogot jelent. A szüfrazsett (suffragette) a nők választójogáért küzdő aktivista.
Már a 18. század elején is voltak liberális pártok, amelyek szavazati jogot követeltek a nőknek, így remélve szaporítani híveik számát.
Meghatározott kritériumok szerint szavazhattak nők Svédországban a 18. században és New Jersey-ben az USA-ban.
Ezek a korai példák azonban elfelejtődtek.
A 19. század derekán az USA néhány tagállamában és az angol gyarmatbirodalom néhány tartományában szavazhattak a különböző cenzusoknak megfelelő nők, de az első ország, ahol a nők az általános választójog részesei lehettek Új Zéland volt 1893-ban. Ausztráliában 1902-ben kaptak a nők szavazati jogot.
Néhány nagyon gazdag, sok adót fizető nő már a 19. század első felében is szavazhatott Angliában, de ez nem sokat jelentett. Már az első Reform Törvény idején, az 1830-as években is jelentkeztek a nők szavazati jogát pártoló csoportok, de az angol és később a többi európai szüfrazsett mozgalom az 1860-as évektől jelent meg a közéletben.
Az USA-ban a század közepétől folyt a szervezett harc a nők választójogáért. A századforduló környékén már nemzetközi szervezetek keretében működtek együtt a szüfrazsettek. (Nyitóképünkön New Yorkban vonulnak fehér ruhában a hölgyek választójogot követelve. Forrás: ndla.no, Bettmann/CORBIS)
A szüfrazsett mozgalomban nagyon sokféle politikai és társadalmi erő vett részt. A legkülönbözőbb világnézeti alapokon, sokféle módon és stílusban, igen széles társadalmi bázissal működtek. Férfiak is felléptek, tüntettek szép számmal a szüfrazsettek oldalán.
A legnagyobb visszhangot persze a legradikálisabb, legerőszakosabb szervezetek váltották ki.
Emmeline Pankhurst, a legismertebb szüfrazsett egyben a legradikálisabb is volt. Őt már kamaszkorában bevitték a mozgalomba politikai aktivista szülei. Pankhurst radikális baloldali szervezetekben is tevékenykedett, a legmélyebb nyomorban élők sorsával is éppoly elkötelezetten foglalkozott, mint a nők választójogával.
Forrás: Wikimedia commons
1903-ban megalakította a Women1s Social and Political Union-t, amely az erőszakos akcióival hívta fel magára a figyelmet. „Tetteket, nem szavakat” („deeds, not words”) – ez volt a jelszavuk. Ablakokat törtek be, rendőröket inzultáltak.
Az 1912-14-es „bombing and arson as a tactic” kampányban bombákat robbantgattak, gyújtogattak. Pankhurstöt is leányait is többször bebörtönözték.
A robbantó-gyújtogató kampány idején több vezetője is elhagyta a szervezetet, köztük Pankhurst lányai közül ketten. A haragos anya az egyik lányát elzavarta Ausztráliába, a másikból szocialista lett, a harmadik pedig, amely megmaradt anyja oldalán, átvette a szervezet vezetését.
Létezett ellenmozgalom is, a Women’s National Anti-Suffrage League. Ők azt a nézetet képviselték, hogy a nők szavazzanak csak a helyhatósági választásokon, de az országos választásokon nem, mert katonai ügyekben járatlanok, és ha szavaznának, az veszélyes lenne az országra nézve
Néhány északi ország, Finnország, Norvégia, Dánia, Izland még az első világháború előtt megadta a szavazati jogot a nőknek, de a nagy áttörést a világháború jelentette.
A nők részvétele a háborúban megingatta azt az előítéletet, hogy a nők fizikailag és szellemileg alacsonyabbrendűek a férfiaknál, és alkalmatlanok arra, hogy felelős módon szavazzanak. A háború éveiben a nők tömegei végezték a harcoló férfiak munkáit a gyárakban és a földeken, ők álltak helyt a hátország nyomorúságos életkörülményei között, ők végezték a betegápolás emberpróbáló feladatát.
Forrás: Picryl.com
Az első világháború végén és után bekövetkezett az áttörés. 1917 és 1920 között adták meg a nőknek a szavazati jogot Kanadában, Németországban, Ausztriában, az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban, Csehszlovákiában, Hollandiában, Lengyelországban, Svédországban, Georgiában, Luxemburgban.
Magyarországon 1918-ban a polgári forradalom idejében alkotott választójogi törvény adott szavazati jogot a nőknek, ezt a törvényt azonban elsodorta a kommün. Az 1920-as választójogi törvény vonta be a nőket a választásokba, ha szűkebb keretek között is, mint a férfiakat. És hát a választások maguk sem voltak se titkosak, se demokratikusak.
1945-től megszűnt minden különbség Magyarországon a férfiak és nők választójoga között, viszont nem is voltak valóságos választások 1947 után és 1990 előtt.
Franciaország volt a nagy kivétel. Ott 1944-ig nem szavazhattak a nők. A kisebb kivételek: Svájc, ahol a nők az országos választásokon csak 1971-ben kaptak szavazati jogot, Lichtensteinben még később. Az egyetlen európai ország, ahol az ország vezetőinek megválasztásában nők nem vehetnek részt ma sem, a Vatikán, mivel annak vezetőjét a bíborosok választják.
A választójog annyit ér, amennyire szabadok és tiszteségesek a választások. A demokratikus jogállamokon kívül sem a választójognak, sem egyéb jogoknak nincs valóságos értékük, mivel a joggal való élés lehetősége csak jogállamban biztosított.
Magyarországon 1947-ben törvényben biztosították a nők teljes egyenjogúságát. A nők számára hátrányos nemek közötti különbségtételt minden tekintetben megszüntették. Viszont bármikor bárkit megakadályozhattak jogainak gyakorlásában. Ahogy Heller Ágnes fogalmazott, egyetlen jog érvényesült: a kérelmezés joga.
Test, egzisztencia, demokrácia
A saját test feletti rendelkezés korlátai, a társadalmi egzisztencia korlátai és a demokrácia korlátai. Ezek a női jogok nagy kérdései korunkban.
A diktatúrákban a jog nem jog, a kodifikált jogokat is felülírja az önkény.
A jelenlegi világban a diktatúrák túlnyomó része ideológiai, többnyire vallási alapú. Ezekben a diktatúrákban – Szaud-Arábiában, Iránban, Afganisztánban stb. – a nők életének legapróbb elemeit is férfiak és az általuk képviselt vallási törvények parancsai határozzák meg.
A női jogok tekintetében már az is fejlődésnek számít, ha nők jogosítványt szerezhetnek vagy – mint Szaud-Arábiában 2015 óta – részt vehetnek korlátozott hatáskörrel rendelkező, felerészben kinevezett tagokból álló önkormányzati testületek megválasztásában.
Az ilyen diktatúrákban a sötét régmúlt és a modernitás egészen bizarr módon keveredhet a nők életében. Iránban az egyetemek tele vannak női hallgatókkal, de egy állítólag szabálytalanul megkötött kendő miatt meg is ölhetnek egy nőt, és börtönbe vethetik, meg is ölhetik az ez ellen (is) tiltakozókat.
Forrás: Wikimedia commons
Demokratikus rendszerekben is élhetnek jogfosztott nők a társadalom fundamentalista zárványaiba rekesztve. Egyes iszlám körökben Európában, ortodox közösségekben Izraelben, fundamentalista keresztény (ámis, mennonita stb.) szektákban Észak-Amerikában. Van, ahol halálos veszélynek teszi ki magát az a nő, aki egy ilyen zárványból ki akar törni, nem kívánja az abban érvényes törvényeknek, az abban uralkodó férfiak parancsainak alávetni magát. De a kitörés ott is nagyon nehéz, ahol nem jár életveszéllyel.
A nők körülmetélésének szörnyű szokását gyakorló közösségekhez tartozó nők akkor is ki vannak téve a megcsonkítás veszélyének, ha olyan országban élnek, akár Afrikában, akár Európában, ahol ezt az állam törvényei tiltják.
A társadalmakat általában is átszövik olyan hagyományok, előítéletek, patriarchális nézetek, amelyek a nőket akadályozzák abban, hogy a törvényekben biztosított jogaikkal éljenek.
Ezek képviselői között ott vannak a demokratikus állampolgári közösségek konszolidált polgárai is. Ilyen nézetek korlátozzák a nők tanulását, párválasztását, pályaválasztását, szexuális életét, mozgásszabadságát.
Ezek akadályozzák a nőket abban, hogy éljenek a fogamzásgátlás, az abortusz lehetőségeivel, hogy vállalják és megéljék a többségétől eltérő szexuális preferenciáikat. Ilyen nézetek szolgáltatják ki a nőket a szexuális vagy egyéb erőszaknak is, ezek befolyásolják a házasságon belüli erőszak megítélését, ezek miatt olyan nagy a nők elleni erőszak látenciája.
Ezért lehet olyan jó eséllyel büntetlenül elkövetni nők ellen azt, amit az állam büntetni rendel.
A háborúhoz kapcsolódó tömeges szexuális erőszak sehol sem legális, de számos esetben az hadviselő fél részéről elfogadott, olykor bátorított vagy egyenesen elvárt dolog, vagy egyenesen háborús célok elérésének eszköze.
Egy felmérés szerint az Európai Unióban élő nők 33 százaléka szenvedett el fizikai (nem feltétlenül szexuális) erőszakot 15 éves kora óta.
A nőknek a testükkel – és életükkel – való szabad rendelkezése körébe tartozik a fizikai erőszaktól való védelem mellett a kényszerházasság („elrendezett” házasság, gyerekházasság) tilalma, a gyerekvállalás szabadsága, a fogamzásgátlás, az abortusz lehetősége, az abortuszra kényszerítés, a kényszersterilizálás tilalma.
Ide tartoznak a munkához és a gyerekvállaláshoz való jog együttes gyakorlásához szükséges tényezők: a szülési szabadság, a gyerek betegsége esetén járó táppénz, az anyanapok, a rugalmas foglalkoztatás lehetőségei stb.
A világon először a bolsevik hatalom legalizálta az abortuszt Szovjet-Oroszországban 1920-ban. Ez az „ateista forradalom” része volt. Ez az „abortuszszabadság” ott sem tartott sokáig, bár 1955-ben ismét lehetővé tették a terhességmegszakítást.
A másik nagy kommunista diktatúrában, Kínában régóta teljesen szabad az abortusz, ott viszont éppen a gyerekszülés szabadságát korlátozták az egygyerekes családmodell kikényszerítésével, amely rengeteg leánygyerek halálához vezetett.
Az abortuszhoz való jogot, mint emberi jogot, idén ismerte el elsőként a világon Franciország, ahol ezt bele is foglalták az alkotmányba.
Forrás: The Organisation of World Peace
Ez az a női jog, amelyben nincs konszenzus a demokratikus államok és demokrata polgárok körében sem. A legtöbb államban az engedélyezés sem korlátlan és a tiltás sem teljes körű.
Miután az abortusz előrehaladottabb terhesség esetén már igen veszélyes és kifejlettebb magzatot érint, valamilyen korlátozás mindenképpen szükséges, viszont csak a legsötétebb, fundamentalista diktatúrák tiltják az abortuszt azokban az esetekben, amelyekben az anya életveszélynek van kitéve.
Az egyértelmű határok között viszont a legkülönbözőbb szabályozások hatályosak a demokratikus államokban is.
A világ lakosságának kb. 60 százaléka él olyan országban, ahol a nők szociális-gazdasági kényszerhelyzetre hivatkozva vagy akár indoklás nélkül legálisan megszakíthatják a terhességüket.
Az abortuszhoz való jog alighanem mindig is viták tárgya lesz, mert az anya jogának és a magzat jogának az ütközése elkerülhetetlen. Viszont a fogamzásgátlás gyakorlatának általánossá válásával, eszközeinek fejlődésével az abortusz jelentősége egyre csökken. Magyarországon több mint fél évszázada csökken az abortuszok száma. A hatvanas években évi 200 ezer fölött tetőzött, az utóbbi években 20 ezer körül mozog.
A testükkel való rendelkezés jogát a nők számára egyre inkább a fogamzásgátlás eszközeihez való hozzáférés támogatásával kell ás lehet biztosítani.
A fejlett demokráciákban nem szokás (nyíltan) vitatni a nők jogát az egzisztenciális esélyegyenlőséghez. Ez a jog azonban nem kodifikálható, csak célkitűzésekben és irányelvekben rögzíthető.
Magyarországon egy 2014-es adat szerint az azonos felkészültségű, azonos munkakörben dolgozó nők nagyjából 10 százalékkal kevesebb a fizetést kapnak mint a férfiak, és ez a különbség egy kétgyerekes anyuka esetében már 25 százalék.
Ezt a különbséget nem lehet jogi szabályozással eltüntetni. Egy demokratikus állam nem szabhatja meg a magánszektorban, hogy kinek mennyi fizetést adjanak. Képzeljük el, ha jogszabály írná elő, hogy a hivatásos női labdarúgók átlagfizetése nem lehet alacsonyabb, mint a férfi labdarúgóké, miközben a női labdarúgás bevételei elenyészőek a féri labdarúgáséhoz képest.
Az üvegplafont sem lehet törvénnyel áttörni. Nem lehet megszabni, hogy kit nevezzenek ki vezető állásokba, kiket indítsanak pártok a választásokon, kiket szavazzanak meg a választók stb. Az állam nem határozhat meg kvótákat magánvállalkozások, civil szervezetek, politikai szervezetek számára.
A nők nem lehetnek egyenlők a munkában, ha nem oszlanak el egyenlően a háztartás, a gyereknevelés terhei. A családon belüli munkamegosztást viszont demokratikus országban nem szabhatja meg az állam.
A nők jogi helyzete tehát csak részben határozhatja meg a társadalmi helyzetüket. Ahol a jog végződik, ott kezdődik a társadalompolitika.
