Bár sajnos úgy néz ki, hogy idén nagyrészt elmarad a fesztiválszezon, a zenehallgatás – világjárvány ide, vagy oda – valószínűleg semmit nem veszített népszerűségéből. De vajon mi az oka annak, hogy a világ valamennyi kultúrája felfedezte a zenét? Vajon van valamilyen biológiai alapja annak, hogy szinte minden ember szeret zenét hallgatni? Fesztiválozás helyett ennek jártunk utána.
Legyen az a bécsi klasszikusok valamelyike, tradicionális kolumbiai cumbia, amerikai old school hip hop vagy indonéz gamelán, a világ valamennyi ismert kultúrájának fontos részét képezi a zene. Szinte mindenki szeret zenét hallgatni, ami arra utal, hogy a jelenségnek valamilyen közös evolúciós, biológiai gyökere lehet. Ennek megfelelően rengeteg tudományterület és kutató próbálta megfejteni a zene és a muzikalitás eredetét.
A legelső zenének tekinthető hangsorokról, annak milyenségéről és arról, hogy kik állították elő, szinte semmit sem tudunk. A legelterjedtebb nézet szerint már jóval az első nagy civilizációk megjelenése előtt is jelen lehetett a zene az ember életében – akár már jóval azelőtt, hogy az ember elhagyta Afrikát. A tudomány által ismert legősibb hangszer – egy csontfurulya – körülbelül harmincötezer éve készült (ez még javában az őskőkor, vagy ismertebb nevén pattintott kőkorszak), tehát öregebb, mint a willendorfi vénusz, vagy a lascaux-i barlangrajzok. Ennek ellenére a legtöbb kutató úgy gondolja, hogy az első „hangszer” maga az emberi énekhang lehetett – erről viszont érthető okokból nincsenek régészeti leletek.
Nemcsak az abszolút hallás öröklődik
Mivel minden civilizációban és ráadásul ősidők óta jelen lévő jelenségről van szó, nem meglepő, hogy az evolúcióbiológusok és a genetikusok figyelmét is megragadta a zene (mármint tudományos szempontból). Megfigyelték például, hogy az emberek akkor is képesek a zene feldolgozására, előállítására és élvezetére, ha soha semmilyen formális zenei képzésben nem vettek részt – ez pedig valamiféle veleszületett, genetikai „előhuzalozottságra” utal.
A legtöbb genetikai kutatás a zene kognitív feldolgozására (percepciójára) fókuszál – ide tartozik például az abszolút hallás képessége -, de sok más zenével kapcsolatos mentális folyamatot is vizsgáltak már. Ezek közé tartozik többek közt a zenei memória, az amúzia (a zenei felfogóképesség hiánya), a zenei kreativitás, az énektudás és hasonlók.
A genetikai kutatások legnagyobb része alátámasztja a korábbi feltételezéseket: szinte valamennyi vizsgált zenei képességgel kapcsolatban sikerült kimutatni valamilyen mértékű genetikai hatást. Az abszolút hallás képessége például bizonyos mértékig biztosan öröklődik: egy kutatás szerint például az abszolút hallással rendelkező személyek testvérei hússzoros valószínűséggel lesznek maguk is abszolút hallók az „átlagoshoz” képest. De nem csak a hallás áll genetikai befolyás alatt: egy másik kutatásban például az éneklési képességgel kapcsolatban mutattak ki 40 százalékos örökölhetőséget. Eszerint azt, hogy valaki milyen szépen énekel, 40 százalékban a génjei határozzák meg, a környezet (például a zeneiskola) pedig a maradék 60 százalékért felelős.
A zene közösségalkotó hatásának is van genetikai alapja
Ezekkel a kutatásokkal párhuzamosan konkrét, a zenei képességek valamelyikével összefüggő géneket is sikerült azonosítani. A két legérdekesebb gént (név szerint az AVPR1A-t és az SLC6A4-et) a zenei memóriával, percepcióval és kórusénekléssel is összefüggésbe hozták már. Érdekes módon ugyanezeket a géneket különböző társas folyamatokkal és az emberi kommunikációval kapcsolatban is gyakran említik a kutatások. Mindez arra utal, hogy a zenének meghatározott szerepe lehet a társas viselkedésben, aminek akár genetikai alapja is lehet, bár igaz, hogy egyelőre sok az ellentmondás és a megválaszolatlan kérdés a témával kapcsolatban.
Egy másik gén, amit többször összefüggésbe hoztak már a muzikalitással, az úgynevezett FoxP2. Érdekessége, hogy madarak éneklésével és a denevérek echolokációjával kapcsolatban is leírták már a kutatók. De még ennél is érdekesebb, hogy mutációja gyakran vezet különböző beszéd- és nyelvi zavarokhoz emberekben, ami tovább erősíti azt a feltételezést, hogy a beszédértés és a nyelvi feldolgozás biológiai alapjai – legalábbis részben – közösek a zenei percepció biológiai alapjaival.
Ezt a feltételezést neurobiológiai kutatások is alátámasztani látszanak. Különböző agyi képalkotó eljárásokkal megállapították, hogy a hangmagasság és a hangszín feldolgozásában a halántéklebeny hallókérgi része, illetve annak közvetlen közelében található régiók játszanak fontos szerepet, elsősorban a jobboldali (nem-domináns) féltekében. Bár vannak olyan területek, amelyek zene-specifikusnak tűnnek (például az úgynevezett Herschl-féle tekervény egyes részei), a zenei feldolgozás során aktiválódó területek, nagyfokú átfedést mutatnak a beszédfeldolgozásért felelős agyterületekkel. Ezzel összecseng, hogy különböző szerzett (például agyvérzés után fellépő) zenei percepcióval összefüggő zavarok gyakran együtt járnak beszédértési- és nyelvi feldolgozási zavarokkal.
A muzikalitás akár a beszédet is megelőzte
Ugyanakkor a legtöbben elsősorban nem kommunikációs eszközként, sokkal inkább afféle élvezeti cikként tekintenek a zenére, aminek szintén megvan a maga biológiai alapja. Agyi képalkotó eljárásokkal igazolták, hogy a kísérleti személyek által kellemesnek ítélt zenék ugyanolyan jutalmazó hatásúak, mint például az édes ételek, a szex vagy különböző drogok. Neurobiológiai nyelven szólva: a zene ugyanolyan dopamin-felszabadulást okozhat az agy jutalomközpontjában, mint a fent említett, régóta ismert és vizsgált természetes jutalmak.
És mi a helyzet a zene érzelmi aspektusaival? Természetesen ez sem kerülte el a kutatók figyelmét: megállapították, hogy a zene által hordozott érzelmi töltetet ugyanúgy az agy limbikus (érzelmi) rendszere dolgozza fel, mint bármilyen más érzelmi folyamatot. Zenehallgatás során nagyfokú aktivációt mutat például az amygdala (amit gyakran az agy ősi érzelemközpontjának neveznek), az orbitofrontális kéreg (ami többek közt a személyiség és a viselkedés szabályozásában játszik fontos szerepet) és a ventrális striátum (az agy „jutalomközpontja”). Ugyanezek a területek nem mutatnak megnövekedett aktivációt semleges hangok és zajok hallgatása közben.
Mindezek arra utalnak, hogy a muzikalitás a beszéddel párhuzamosan – sőt egyes kutatók szerint akár azt megelőzően -, azzal nagyfokú átfedést mutatva alakulhatott ki. Ez igaz szociális, genetikai és neurobiológiai szinten is. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a zene biológiai hátterét illetően kevés az eldöntött kérdés és „lezárt” kutatás. A téma jelenleg is nagy tudományos viták tárgyát képezi. Szerencsére a kutatási módszerek fejlődésével egyre közelebb és közelebb kerülhetünk ezeknek a kérdéseknek a tisztázásához.
