A természetvédelem eszköztárának egyik fontos elemét képezik a visszatelepítések. Ennek során egy adott térségből – például egy országból, vagy kisebb régióból – kipusztult fajt a szakemberek megpróbálnak újra meghonosítani a kérdéses területen. Nézzük, mi is történt e téren a világban és melyek e tevékenység aktuális trendjei.
Az egyik első sikertörténet az amerikai bölények megmentése volt
A XIX. század második felében az európai származású, elvadult nyulak állományának csökkentésére betelepítették Új-Zélandra a vadászgörényt, a hermelint és a menyétet. Gyorsan kiderült, hogy a menyétfélék nem csökkentették lényegesen a nyulak állományát, viszont drasztikus károkat okoztak több őshonos madárfaj populációiban. Veszélybe került például a röpképtelen kakapó, weka és a kiwi. 1891-ben a hatóságok rezervátummá nyilvánították a Resolution szigetet, és Richard Treacy Henry-t tették meg a gondnokává. A természetvédelmi célú áttelepítések úttörőjeként ő telepített ide számos röpképtelen madarat. Végül 1900-ban a hermelinek valahogy eljutottak erre a szigetre is, így az akció kudarcba fulladt. 2008-ban elkezdték gyéríteni a külföldről behurcolt állatokat, és Resolution ma újra menedékül szolgál a veszélyeztetett madarak számára.
Edward Avery McIlhenny – becenevén Ned – volt a hasonló programok másik előfutára. Ő az Egyesült Államokban, Louisiana-ban tevékenykedett: 1895 környékén Avery Island-en megalapította a Bird City (Madárváros) nevű természetvédelmi területet. Saját, illetve más adományozók tőkéjéből ezt néhány évtized alatt 707 négyzetkilométeressé bővítette. Ebben az időszakban a korábban itt élt hókócsag a kipusztulás szélére sodródott, mivel szép tollai miatt erősen vadászták. Ned McIlhenny nekilátott és visszatelepítette Avery Island-re a kócsagokat, jelentősen hozzájárulva ezzel a faj megmentéséhez. Később az itt kialakult állomány más visszatelepítések forrásául is szolgált.
A fenti két programról sajnos nem születtek kortárs leírások. Az első dokumentált program valószínűleg a majdnem kipusztított amerikai bölény megmentésére, szaporítására és visszatelepítésére indított kezdeményezés volt. Charles Mair 1891-ben megjelent cikkében találjuk az első utalást a bölények megmentésének és visszatelepítésének szükségességére. Néhány évvel később, 1904-ben Ernest Harold Baynes vetette el a magvát annak a programnak, amely végül az amerikai bölények megmentésére indult. Az elgondolást prominens személyiségek, köztük Theodore Roosevelt elnök és sok sajtóorgánum is támogatta. Végül 1905. december 8-án alakult meg az Amerikai Bölény Társaság (American Bison Society). Ehhez a dátumhoz köthető tehát annak a szakterületnek a hivatalos elindulása, amely mára külön tudományterületté, a visszatelepítési biológiává (reintroduction biology) fejlődött.
Európában az első visszatelepítési program 1911-ben indult, amikor fogságban szaporított alpesi kőszáli kecskéket engedtek szabadon Svájcban. Ezt az eredeti élőhelyén nagyon megritkult fajt Ausztriába, Németországba, Franciaországba, Szlovéniába és Olaszországba is visszatelepítették.
Érdemes megemlíteni az európai bölényeket is, melyeknek az évszázadok során fokozatosan csökkent a számuk. A pontot az i-re az I. Világháború káosza és instabilitása tette fel, így az 1920-as években a faj véglegesen kihalt a vadonban, és csak állatkertekben és vadasparkokban maradtak meg egyes egyedek. Szerencsére itt sikerült annyira felszaporítani a fajt, hogy elkezdődhettek a visszatelepítések, és 2017 végére már 7 180 európai bölény élt a világban, ebből 5 036 szabadon. Ma már Magyarországon is él egy bölénycsapat, az Őrségi Nemzeti Park nagy kiterjedésű körbekerített területén.
Úgy tűnik, még senki se számolta meg pontosan, hogy a világon hány visszatelepítési projektet indítottak a kezdetektől napjainkig, de több ezerre lehet becsülni a számukat. A telepítésekről szóló beszámolók mennyiségéről pontosabb adatok léteznek. Az 1960-as évekig szórványosak voltak az ilyen programok és a róluk szóló szakcikkek, könyvek. Aztán egy erőteljes felfutást figyelhetünk meg – ma már 200-400 publikáció jelenik meg évente a témában. 1891 és 2015 között legalább 9 136 szakcikk, könyv, könyvfejezet és egyéb anyag jelent meg e témában. A visszatelepítési biológiában is megfigyelhető tehát a tudományos tudás információrobbanása.
A récekudarc oka: a rosszul megválasztott terület és az aljas patkányok
Tudomásom szerint hazánkban az 1970-es évektől kezdve 37 állatfaj esetében merült fel a visszatelepítés ötlete, ebből 33-nál indult el a program a gyakorlatban. Ismertebb példa a kékcsőrű réce projekt, amely 1983-1992 között zajlott, és sajnos sikertelennek bizonyult. Ennek több oka is volt: a szaporítás során a tojások jelentős része terméketlen volt, továbbá viselkedési problémák és a patkányok kártétele miatt romlott a kelési eredmény. A szabadon engedés helyszíne pedig nem volt alkalmas élőhely a kékcsőrű réce számára.
Egy másik és már jóval sikeresebb program a hódok visszatelepítése. A faj a csapdázás és vadászat miatt pusztult ki hazánkból a XIX. században, majd hosszú ideig hiányzott az országból. Az 1980-as évektől kezdve a növekvő osztrák állomány kezdett átterjeszkedni a Szigetközbe, a WWF Magyarország pedig 1996 és 2008 között összesen 234 hódot telepített Gemencen, a Hanságban, a Mátrában, illetve a Tisza és a Dráva mentén. A telepítések olyan sikeresek voltak, hogy a faj a kisebb-nagyobb vízfolyások mentén ma már az egész országban jelen van; a szakértők 2020-ban 10-11 ezer példányra becsülték az állományát.
Néhány gerinctelen állat megmentésére is indult projekt – az egyik ilyen a fekete bödöncsiga. Ez a faj annyira megritkult, hogy a 2000-es évekre az egész világon már csak négy állománya maradt meg. Magyarországon az utolsó helyszín a Bükkalján lévő kácsi patak volt, innen sikeresen visszatelepítették a környéken lévő Sály község közelében lévő tiszta vízű forrásba.
Legalább ötszáz egyed kell egy életképes állományhoz
Első ránézésre azt gondolná az ember, hogy könnyű megítélni egy projektről, hogy sikeres-e, vagy sem. Van is egy általánosan elterjedt elméleti mondás ebben a témában: akkor tekintünk sikeresnek egy visszatelepítést, ha hosszútávon önfenntartó állomány jön létre. Ugyanakkor sok konkrét esetben nehéz a gyakorlatban megítélni, hogy teljesül-e ez a feltétel. Ennek oka lehet például, hogy a beszámoló idején még nem ért véget a munka, és/vagy nem telt elég idő, hogy egyértelműen kiderüljön: megtelepedett-e az adott állatfaj az élőhelyen. Bonyolítja a dolgot, hogy a szakirodalomban legalább 12-féle definíció létezik a sikerre. Nekem egy olyan skála nyerte el a legjobban a tetszésemet, melyet vízimadarakkal foglalkozó kutatók dolgoztak ki. Ez a rendszer figyelembe veszi a szabadon engedett egyedek számát, a túlélésüket, a szaporodásukat, az állomány méretének változását, azt, hogy a programvezetők mennyire tartják sikeresnek a saját projektjüket, illetve, hogy létrejött-e egy több mint 500 egyedből álló, életképes populáció. Mindezt egy 0-tól 11 pontig tartó skálán méri, ahol a nulla a teljes kudarc, míg a 11 a lehető legsikeresebb kezdeményezés. Egy más definíciót használó átfogó szakirodalmi áttekintés szerint a programok 26 százaléka nevezhető egyértelműen sikeresnek, 47százaléka a publikálás idején még bizonytalan eredményű, 27 százalék pedig kudarcba fullad.
A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) 1987-ben megjelentett egy útmutatót a visszatelepítési programok számára, melyet 1998-ban és 2013-ban frissített. Vízimadarakkal kapcsolatban kimutatták, hogy minél jobban betartják ezt a sorvezetőt, annál nagyobb a sikeres program esélye. Az összefüggés a hazai programokkal kapcsolatban érvényesnek bizonyult.
Zömmel a népszerű állatfajok kerülnek sorra
A tudomány számára ismert állatfajok túlnyomó többsége a gerinctelenek közé tartozik. Ehhez képest a visszatelepítési programok között jóval nagyobb arányban találunk madarakat és emlősöket, és a szakirodalomban pedig még erőteljesebb ez a torzulás. Ez arra vezethető vissza, hogy a népszerű fajok védelmére könnyebb elnyerni a nagyközönség és a döntéshozók támogatását, illetve a szakemberek is szívesebben foglalkoznak ilyen fajokkal.
A nagyon megritkult állatfajok eredeti élőhelyükre való visszatelepítései a klímaváltozással és a biológiai sokféleség pusztulásával vélhetően a jövőben is a természetvédelem gyakran használt eszközei lesznek és az ilyen akcióknak a szerepe valószínűleg még bővülni fog a jövőben.
Nyitókép: A kékcsőrű récét megpróbálták visszatelepíteni hazánkba, de nem sikerült Fotó: Bajomi B
