fbpx

Az ember naponta egyszer, de akár 200-szor is hazudik

Az emberek szinte szomjazzák az igazságot, éppen ezért fontos, hogy észre tudják venni a hazugságot, mikor szembesülnek vele. Erre számos módszert fejlesztettek ki az idők során, a bonyolult fiziológiai méréseken alapuló eszközöktől a viselkedésben megjelenő furcsaságok megfigyeléséig. A terület kutatói szerint azonban ezek a módszerek közel sem olyan megbízhatók, mint azt általában gondolják.

Ha tetszik, ha nem, a hazugság a hétköznapok része. Egyes felmérések szerint egy átlagos ember naponta legalább egyszer hazudik, de kevésbé konzervatív becslések szerint ez a szám akár 200 is lehet. Ezekben persze olyan hazugságok is szerepelnek, amelyektől nem biztos, hogy szívesen megválnánk (pl.: „Nagyon érdekes a cikked!”).

Mindenki hazudik? (Forrás: https://www.brainbalancecenters.com/hubfs/adhd-and-lying.jpeg)
Mindenki hazudik? (Forrás: https://www.brainbalancecenters.com/hubfs/adhd-and-lying.jpeg)

Az emberek azonban mindig is szerettek volna átlátni a hazugságokon, ezért számtalan hazugságvizsgáló módszerrel álltak elő az idők során. Az ókori Rómában például azt tartották, hogy az Ókeanosz nevű isten képmását ábrázoló kőkorong is képes megmutatni a hazugságokat. Ha az ember a Bocca della Veritá, vagyis az Igazság szája nevű szobor szájnyílásába dugja a kezét, majd tesz egy kijelentést, csak akkor lesz képes kihúzni a kezét, ha igazat mondott.

Az ókori Kínában már egy fokkal kifinomultabb módszerrel próbálták elcsípni a hazudozókat. A gyanú árnyékába került személynek száraz rizst kellett rágnia, miközben kikérdezték. Ha a vallatást követően a rizs száraz maradt, az azt jelentette, hogy a gyanúsított hazudott. A módszer alapjául az a megfigyelés szolgált, hogy az izgalom hatására a nyáltermelés megcsappanhat és így kiszárad a száj.

Modern hazugságvizsgálók

Az ókori kínaiak tulajdonképpen arra figyeltek fel, hogy a hazugság miatt az emberek gyakran izgulnak. Ez az izgalom, szorongás pedig jellegzetes testi válaszokkal jár együtt. Ez a gondolat a XIX. században az európai tudományos gondolkodásban is gyökeret vert, és a XIX. század végén számos szakértő fejlesztett ki sajátos hazugságvizsgáló technikákat. A kriminológia atyja, Cesare Lombroso például a vérnyomás mérésére esküdött, míg mások a szívritmus, vagy épp a légzés szaporaságát tartották a legfontosabb mutatónak.

Az 1920-as években a vérnyomást, pulzust és a légzést együttesen figyelték a poligráfnak nevezett eszközzel. A 40-es években még egy mutató került be az élettani mutatók sorába, a galvános bőrellenállás. Ez a mutató a bőrfelszín és a méréshez használt elektróda közötti feszültséget tükrözi, ami azért változhat meg, mert a stressz hatására a verejtékmirigyek töltött részecskék kiválasztásával idézik elő az izzadást.

A poligráfia az általános vélekedés szerint nem kifejezetten megbízható, hiszen nagyon eltérő, hogy egyes embereknél milyen körülmények között, milyen mértékben jelentkeznek a poligráf által mért válaszok. A stresszválasz, melynek komponensei a szívritmus fokozódása, vagy például a verejtékezés egy általános élettani válasz, ami számtalan okból kifolyólag megjelenhet, nem köthető egyértelműen a hazugság okozta izgalomhoz.

Mire figyeljünk, ha a fiziológiai mutatókban nem bízhatunk?

A stresszválasz tehát önmagában kevés az állítások igazságtartalmának elbírálásához, ezért a szakemberek a XX. század második felében már elkezdtek más mutatókat előtérbe helyezni. Ehhez szintén a népi bölcsességek jelentették a kiindulási alapot, hiszen a köztudatban mindig is jelen volt az az elképzelés, hogy a hazug ember akaratlanul elárulja magát a viselkedésével. Például nem tartja a szemkontaktust, vagy feltűnően sokat motoszkál, vagy éppen dadog.

A hazugság viselkedéses jeleit általában a bűnüldöző szervek is komolyan veszik, míg a poligráfiás tesztek eredményét szakértői véleményként, tehát nem tényként kezelik. Ennek ellenére a témában készült szisztematikus áttekintő tanulmányok egyik ilyen mutatót sem találták hitelesnek. Egy ilyen tanulmányban több mint száz különálló vizsgálat eredményét vetették össze, melyekben összesen több mint száz hazugságot mutató jelet vizsgáltak. Ilyenek voltak például a motoszkálás (pl. arc vagy haj megérintése), a testhelyzet gyakori megváltoztatása, vagy a gyakori szünetek a beszédben.

Az eredmények szerint a mutatók túlnyomó többsége egyáltalán nincs összefüggésben a hazugsággal. Néhány esetben ugyan kimutattak statisztikailag jelentős együttjárást, ezek azonban gyakorlati szempontból elhanyagolható hatásoknak tűnnek. A hangmagasságban mérhető eltérések például olyan aprók voltak, hogy az emberi fül számára nem észlelhetők. A motoszkálással talált összefüggés is meglehetősen kicsi. A gesztikulálás mértékével érdekes módon negatív kapcsolatot találtak, vagyis ez épp az igazmondás jele lehetne, de a különbség mértéke ebben az esetben is apró.

A hazugság viselkedéses mutatói a kísérletek eredményei alapján nem megbízhatók (Vrij és mtsai., 2019 - Annual Review of Psychology alapján).
A hazugság viselkedéses mutatói a kísérletek eredményei alapján nem megbízhatók (Vrij és mtsai., 2019 – Annual Review of Psychology alapján).

A hazugságok felismerése nem igazán sikeres vállalkozás

Egy másik rendszerező tanulmányban azt vizsgálták, hogy mennyire sikerült független értékelőknek eldönteni, hogy hazudnak-e a kísérleti személyek. Ebben az elemzésben több mint 200 tanulmány eredményeit tekintették át. A tanulmányokban vagy önkéntesek, vagy végrehajtószervek munkatársai próbálták kitalálni, hogy a bemutatott felvételeken látható személyek igazat mondanak, vagy épp hazudnak.

Az eredmények szerint átlagosan 54 százalék körül teljesítettek az értékelők. Ez azt jelenti, hogy épp csak egy lehetnyivel teljesítettek jobban, mint valaki, aki vaktában tippelget, hogy a feldobott érme melyik oldalára esik. Ezek alapján a kutatók szerint kijelenthető, hogy a hazugságok felismerése még az arra szakosodott szakértők számára sem megy megfelelő pontossággal.

A szakértők részéről viszont jogos ellenvetés, hogy ezekben a tanulmányokban a hazugságoknak nem volt valódi tétje. A tanulmányokban értékelt videófelvételek többnyire úgy készültek, hogy a szereplőkkel igaz és hamis állításokat mondattak el a kutatók. Ez a helyzet nem egyenértékű azzal, mikor egy gyanúsított egy kihallgatás során hazudik.

A jogos kritikára a kutatók olyan vizsgálatokkal válaszoltak, amikben például valódi bűnözők kihallgatásáról készült felvételek szerepeltek. Egy ilyen tanulmányban egy holland sorozatgyilkos három igaz és három hamis állításáról készült felvételeket mutatták be angol rendőröknek. A rendőrök 60 százalékos pontossággal találták el, hogy melyik állítás igaz, illetve hamis. Nagyobb vizsgálatokban szintén hasonló eredményekre jutottak a kutatók, ami szerintük egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a hazugságok feltárására a viselkedéses jelek megfigyelése nem megbízható módszer.

Mindez azokban az esetekben is igaz, amikor nem kifejezetten beszéddel téveszti meg az egyik ember a másikat. Több tanulmány is kimutatta, hogy a csempészek felismerése sem megy jobban a viselkedéses jelek alapján, mint a verbális hazugságok kiszűrése.

A hazugságok felismerése tehát nem kimondottan sikeres vállalkozás. A kutatók szerint a bűnügyek felgöngyölítésében a legmegbízhatóbb technikák a kihallgatás módjával kapcsolatosak. Az egyik lehetőség az, hogy a lehető legkevesebb ismert részletet osztják meg a gyanúsítottal a detektívek. A kihallgatás során így fény derülhet rá, hogy a gyanúsított olyan részleteket is ismer, amit csak a tettes ismerhet. Egy másik lehetőség az alibik részleteivel kapcsolatos. Több vizsgálat is azt mutatja, hogy amikor igazat mondunk, sokkal részletesebb képet festünk a környezetről, mint amikor hazudunk.

Persze ezek a módszerek sem bombabiztosak, de valamivel azért megbízhatóbbak, mint a poligráfia vagy a viselkedés megfigyelése. Az helyzet sajnos az, hogy nincs igazán egyszerű mód arra, hogy felismerjük, ha valaki hazudik. Talán az agyműködés alaposabb megértése ad majd a jövőben alapot valamilyen megbízható hazugságvizsgáló módszernek.

 

További hírek