Pilinszky évekig nem publikálhatott, és a kultúrpolitika egészen 1970-ig mostohán bánt vele – mondta a Tudás.hu-nak Hafner Zoltán. Az irodalomtörténészt, akinek számos tanulmánya, elemzése jelent már meg Pilinszkyről, ezúttal a költő személyisége sugárzásáról, morális tartásáról, sorsának alakulásáról kérdeztük.

„A félelem s az álom

 volt apám és anyám.

 A folyosó meg a kitáruló vidék. 

 Így éltem.”

– írta Pilinszky János A többi kegyelem című versében. Félelem? Álom? Kegyelem? Ezek a marcangoló és sejtelmes fogalmak jellemezték a költőt?  

Nehezet kérdez. Az idézett verset 1971 őszén, 50 éves korában írta Pilinszky, költészetének abban a kései korszakában, amikor a versek gyakran kulcsszavakra redukálódnak és töredezettségükben idézik meg az egységet, az elveszett és újra megtalált teljességet, a tragikumot is mélyen átélő derűt.

A félelem az elszigeteltséget, a magányt jelöli itt, a gyerek- és ifjúkori szorongásokat, az álom pedig mindezek feloldásának keresését.

Hadd idézzek a költőtől, talán kevésbé ismert gondolatokat: „Ifjúságomban hosszú időn keresztül az álomban véltem megtalálni ez áhított megoldást. Itt minden együtt és egyben van még… De… az ébrenlét nehéz ellenállásában kell megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egységet. – De hogyan menekülhetnénk a félelemtől annyi minden közepette, annyi minden előtt és után? Jézus intelme erre is választ ad: hittel. – Mert túl érveken és ellenérveken, s túl mindenfajta tapasztalaton, a »kegyelem kiszolgáltatottjai« vagyunk egytől egyig valamennyien. S amit a kegyelem működéséből átláthatunk, az bennünket, hívőket: egyedül szeretetre kötelezhet mindenki iránt.”

Pilinszky hittel teli, humánus gondolkodása máig hat. Az ünnepi évben sokan és sokféleképpen emlékeztek rá. Milyen eseményeket emelne ki ezek közül?

A legfontosabbnak mindenképp azt tartom, hogy az emlékévet nem államilag hirdették meg és nem is volt erre, tudtommal, elkülönített anyagi forrás.

Minden intézmény és művész, illetve magánszemély, akik részt vettek a programokban, saját maguk érezték szükségét, hogy megemlékezzenek a kerek évfordulóról.

Szerte az országban és határon túli kis településeken is önerőből szerveztek emlékesteket, beszélgetéseket.

Volt utcai és múzeumi kamarakiállítás, a Műcsarnokban pedig a költő saját (javarészt ismeretlen) fényképeit mutatták be. Az irodalmi és zenei programok, a tematikus folyóiratszámok, a konferenciák szintén a széleskörű érdeklődést jelzik. Megjelent két újabb kötet Pilinszkyről Borsodi Henrietta, valamint Halmai Tamás jóvoltából, és elkészült végre Mispál Attila ötrészesre tervezett dokumentumfilmjének harmadik és negyedik része, melyekben a költő barátai, közelebbi ismerősei idézik meg emlékeiket. Ez a mintegy negyvenórányi filmanyag rendkívüli érték, mely remélhetőleg előbb-utóbb közgyűjteménybe kerülhet. 

Pilinszky János (Fotó: Lugosi István 1969)

A francia fogoly

A háború meghatározó élménye lett költőként, akár a legtöbb nemzedéktársának. Döbbenetes erejű háborús versei máig az iskolai szavalóversenyeknek is drámai darabjai. Hogyan, hol szerezte ezeket a tapasztalatait Pilinszky?

Írásai alapján sokan úgy vélték, ő maga is megjárta a koncentrációs táborok poklát, de szerencsére nem.

Közvetlenül az egyetem elvégzése után kapta meg katonai behívóját, légvédelmi tüzér lett, de harcokban nem kellett részt vennie. December közepén, mielőtt a főváros körül az ostromgyűrű bezárult volna, alakulatát nyugat felé vezényelték. Egy hónapon át utaztak vagonban, míg Harbachba értek. Ő részben betegen egy istállóban feküdt, részben a társaival egy lebombázott repülőtér tölcséreit töltötték fel, a közeli koncentrációs tábor foglyaival együtt. A háború befejezését követően egy amerikai fennhatóságú nemzetközi segélyezőhelyre került Frankfurt mellé, ahol főként konyhai munkákra osztották be. 1945 novemberében térhetett vissza Budapestre.

Bevallottan katolikus költő volt. Mi jellemezte az ő istenkeresését?

Pilinszkynél legfeljebb a háború előtt írt versei kapcsán említhetjük az istenkereső jelzőt.

Mint egy interjúban elmondta, 1944 telén, amikor alakulatával vagonban utazott, sorra kidobálta a nála lévő könyveket, míg végül csak az Evangélium maradt vele, az viszont „egy kutya hűségével”. Saját bevallása szerint ekkortól szilárdult meg végérvényesen a hite. Azonban mindig is hangsúlyozta, hogy ő maga költő és katolikus, vagyis versei nem bizonyos hitelvek, tantételek illusztrálását szolgálják, mint korábban több papköltő esetében tapasztalhattuk. Őt nem Isten léte vagy nemléte, hanem Isten jelenléte foglalkoztatta leginkább, a velünk és az általunk megtörténő bűnöket pedig az Isten és az ember között megszakadó párbeszéd függvényében vizsgálta, példátlan empátiával és következetességgel. 

Megalkuvás nélkül

Mennyire fogadták el, hogyan tudott létezni ez a különös figura a Kádár-korszakban? Kapcsolatba került valaha Aczél Görggyel, a mindenható kultúrpolitikussal? 

Pilinszky évekig nem publikálhatott, és a kultúrpolitika egészen 1970-ig mostohán bánt vele.

Magyarországi megítélésében, azt hiszem, nagy szerepet játszott, hogy eközben külföldön egyre nőtt a népszerűsége, nemzetközi fesztiválokra kapott meghívásokat és a műveit számos nyelvre fordították le nagynevű pályatársai, köztük az akkor is már világhírű Ted Hughes vagy a később Nobel-díjjal jutalmazott Tomas Tranströmer. 1957-ben felsőbb utasításra helyezték az Új Ember című katolikus hetilap szerkesztőségébe, ahol élete végéig dolgozott. Bizalmatlanul fogadták, írásai sem mindig illettek a lap profiljába, de az olvasók körében híveket szerzett, voltak (köztük Kocsis Zoltán is), akik őmiatta vették az újságot.

A kultúrpolitika nemigen tudott mit kezdeni vele, de végül is elnézően bánt vele: például 1967-ben, amikor Pilinszkynek lejárt a kinttartózkodási engedélye, és nem mert haza jönni, az emigrálást fontolgatta, megüzenték, hogy nem lesz bántódása, és később is hosszabb időszakokat tölthetett Nyugaton.

Ez utóbbi már főként Aczélnak volt köszönhető, aki rájöhetett, hogy Pilinszky politikai szempontból nem veszélyes és a költő külföldi szerepléseinek ténye legalább azt bizonyítja, hogy a diktatúra mifelénk mily emberarcú. Úgy tudom, 1969-ben ismerkedtek meg személyesen, körülbelül harminc levél és húsz verskézirat maradt ránk e kapcsolatból, de hál’ istennek semmi kompromittáló adatot nem találhatunk bennük, semmiféle elvi, ideológiai kompromisszumot nem kellett Pilinszkynek kötnie.

Milyenek voltak a szerelmei? Kik voltak a legfontosabb nők az életében?

Sokáig hányatott volt a szerelmi élete, noha vannak huszonéves korából is fennmaradt, jelentős szerelmes versek, konkrét személyt, élményt nem tudunk mögéjük illeszteni.

Ezek minden valószínűség szerint a balatonkenesei nyaralásaihoz kötődnek. Harminckét éves, amikor megismerkedik Márkus Anna képzőművésszel, akivel 1955 őszén titokban össze is házasodnak, ám nagyon rövid idő után mégis elválnak, és Márkus Anna 1956-ban az emigrációt választja; ma is Párizsban él és Anna Mark néven jelentős hírnévre tett szert. 1970 októberében ismerkedett meg a nála huszonegy évvel fiatalabb, német származású, Párizsban élő Jutta Scherrerrel, akivel a kapcsolata több mint öt évig tartott, és amikor nem lehettek együtt, naponta váltottak levelet – e szerelemnek számos kései vers őrzi emlékét. Jutta a Sorbonne-on tanított, nemzetközi hírű szlavista tudós. Pilinszky utolsó szerelme, akivel 1980-ban egyházi esküvőt is kötött, Ingrid Ficheux gitárművész volt.

Azt mondják, akik ismerték, hogy Pilinszky karizmatikus, sugárzó egyéniség volt. Ön szerint mivel tudott hatni? Kik voltak a barátai, milyen neves személyiségek kerültek a bűvkörébe? 

Rendkívül nyitott és közvetlen volt még ismeretlenekkel is, és élőszóban is szinte nyomdakészen fogalmazott, ráadásul a humorérzéke is nagyon jó volt, a verseit pedig egyedülálló szuggesztivitással adta elő bárhol, bárkinek.

Nemcsak az irodalomban, hanem a társművészetekben is művelt volt, főként a zenében. A kor meghatározó művészeire hatott, közülük nem eggyel baráti kapcsolatba is került, például Erdély Miklóssal, Kondor Bélával, Ország Lilivel, Bálint Endrével, Ferenczy Bénivel, Kurtág Györggyel. Köztudott, azt hiszem, hogy a legszorosabb kapcsolat Törőcsik Marihoz és Kocsis Zoltánhoz fűzte, az írók közül pedig Rubin Szilárdhoz.

Hafner Zoltán (Fotó: Czimbal Gyula)

Pilinszky nem csak költő volt, más műfajokban is jelentőset alkotott. Miket emelne ki ezek közül?

Pilinszky életműve jócskán túlnő költői teljesítményén.

Cikkei az egész magyar irodalomban hiánypótlóak, és nélkülük a verseit sem érthetjük meg kellő alapossággal – ez utóbbi a vele készült interjúkra is érvényes, amelyek önmagukban is kiemelkedő olvasmányélményt nyújtanak.

Színdarabjait, beleértve a Kocsis Zoltánnak írt énekesek nélküli (!) operaszinopszist és a befejezetlenül maradt regénytervét emelném még ki, amely Önéletrajzaim címmel önálló kötetben is olvasható.

Mentőakció

Ön évtizedek óta gyűjti a Pilinszky-dokumentumokat és -relikviákat, és a hagyatékban maradt kiadatlan anyagokat is gondozta, publikálta. Hogyan tud egy ilyen gyűjtemény negyven évvel a költő halála után is gazdagodni?

A magántulajdonban és gyűjtőknél található kéziratok, levelek, fényképek és egyéb dokumentumok felkutatását tartom a legfontosabbnak, mert sok esetben a végleges elkallódás veszélyezteti őket.

Erre a célra már régen létre kellett volna hozni egy külön archívumot, de senki nem támogatta az ötletet, így korábban főként magánerőből tettem, amit tehettem. Pár éve Jutta Scherrer közel ezertételnyi dokumentumot bízott rám, de több mint kétszáz levél sorsa így is még bizonytalan, a dedikációkról, verskéziratokról nem is beszélve. Figyelmeztető példa, hogy több mint száz levél eredeti kézirata elveszett azóta, hogy közreadtam őket. A költőről szóló visszaemlékezéseket is rendszerezni kellene abból a szempontból, hogy milyen irányokban folytatódjék a nyomozás. Az utolsó utáni órában vagyunk, de talán még most sem késő.