A budapesti Rákóczi tér a környéken élő hölgyek hajdani hírhedtsége után, mint a főváros bohémnegyede kezd ismertté válni egyetemista és művészkörökben. Miközben lidérces árnyak is vetülnek az őszi levelektől és a soknemzetiségű lakóktól vagy „bebíróktól” színes térre. Ki emlékszik már arra, hogy akár az ostrom, akár az 56-es fegyveres harcok után temettek is ezen a téren. És az milyen már, hogy a haza egyik utolsó írófejedelme, Szabó Dezső is itt volt elhantolva hosszú ideig a negyvenes évek végén?
Minden magyar felelős minden magyarért.
Ebben a házban halt meg Budapest ostroma közben 1945 január 13-án Szabó Dezső író, olvasható a József körút 31/A épületének falán, a gondosan megmunkált barna bejárati ajtó fölött.
A magyar irodalom utolsó nagy bölénye, kivívta mind a baloldal, mind a jobbosok haragját, csupán a kisemberek iránti mérhetetlen együttérzéséből kapott vissza valamennyit, főként, ha figyelembe vesszük a halála és a temetése körülményeit.
Budáról költözött Pestre odahagyva még a Philadelphia Kávéházat is, egykori törzshelyét. A József körúton, a még megmaradt hívei szereztek neki egy három szobás, harmadik emeleti lakást, melynek ablakai éppen a Rákóczi térre néztek. Itt töltötte utolsó éveit az Elsodort falu című korszakos regény nagy hatású szerzője.
Ám ez már a teljes elszegényedés időszaka volt, olykor hatalmas könyvtárának könyveit adta el, vagy egynémely régebbi kabátját, cipőit vitte zálogházba, hogy enni tudjon. Mert azt nagyon szeretett. Maga szerezte be a „kellékeket” a Rákóczi téri Vásárcsarnokban, s ételmaradékot soha nem dobott ki, inkább odaadta a viceházmesteréknek, s ha jó kedvében volt, még egy üveg bort is adott mellé. A jó falatok után általában a könvves polcai között álló karosszékében vörös bort ivott, szivarra gyújtott és várta megcsappant számú hódolóit.
Egykor rettegték mondatait, kíméletlen őszinteségét, de a szegényebbek iránti szolidaritása és magyar pátosza sokakat vonzott azok közül, akik áldva vagy verve voltak a jussából kiforgatott magyar ember érzésével.
S mivel ez a mogorva férfi szerette a szépet, a látogatói között olyan ifjú színésznők is fölbukkantak, mint Dayka Margit és a csodaszép Rapolthy Anna, hogy rajongásukról biztosítsák a szeretett és rettegett Mestert. Aki el tudta hitetni, hogy minden hibája és balos- meg jobbos elhajlása ellenére bízik abban, hogy nagyszerű jövő vár a magyarra. Azt azonban ő sem tudhatta, el sem hitte volna, hogy rá milyen jövendő vár.
S bár őt is vádolták szélsőséges jobboldalisággal, ha valamit igazán gyűlölt – márpedig ebben nem volt hiány – az a hitleri Németország volt és annak honi csatlósai.
Szálasi valósággal félt tőle, s hogy megnyerje magának, egy alkalommal még a lakásán is fölkereste. Szabó Dezső azonban rövid úton kitette a szűrét, mondván, hogy idegen hatalom megbízottjaival nincs mit tárgyalnia.
Még dolgozott, önéletrajzi emlékei Életeim címmel jelentek meg a Pantheonnál, a Magyar Nemzet is kért tőle cikkeket, de írt a Film-Színház-Irodalomba is, amit a maga módján csak kombiné szaklapnak nevezett.
A lakásán töltött utolsó napon is az Életeimet írta. Majd 1944 karácsonyán a ház többi lakójával egyetemben végleg leköltözött a pincébe. Vitt magával kevéske élelmet is, ami hamar elkopott, de a többi lakó beállított neki egy nyugágyat, hogy kényelmesen pihenhessen, miközben a pince folyosóján is volt egy karosszéke, amiben lassan múló élvezettel szívta el kedvenc Regalia Media szivarjait.
Szilveszter este a házfelügyelőék még meghívták vacsorára és a zsírosbödön mélyéről előkerült némi disznókaraj és libacomb. Ő három üveg bort hozatott le a lakásából a lakomához, hogy utoljára még jól érezhesse magát.
Mert tudta, hogy valami, amit nem kívánt, és amitől soha nem félt, egyre közelebb van.
Vízkeresztkor nagyon rosszul lett, köhögési rohamai voltak, valószínűleg tüdőgyulladást kapott, de ezekben a napokban már éhezett, viszont nem volt hajlandó elfogadni a többi pincelakó által fölajánlott szegényes ételdarabokat, ennél büszkébb és makacsabb volt. Orvost sem fogadott, bár bíztatták, hogy menjen át a közeli Pajor-szanatóriumba.
Egyik délután mikor újabb rohamot kapott fölbotorkált, fölnézett az égre, majd összecsuklott, a lakók segítségével visszaült a nyugágyba, és kis idő múltán meghalt.
Ami ezután következett azt nehéz megemészteni és nehéz eldönteni, hogy kinek a szégyene, vagy kinek a dicstelensége. Egy ismerős orvos dr. Csőregh Ferenc állapította meg az exitust, a halott testet átemelték egy hordágyra és fölvitték az udvarra. Nyilván nem maradhatott az udvaron, ezért a lakók a liftakna mellett döntöttek, ott helyezték el az író testét, ahol két napig feküdt miközben elkészítették a koporsóját. Nem volt más lehetőség a házbeli vendéglő egyik szekrényéből eszkabáltak össze egy koporsót. Tábla is került a koporsóra: „Szabó Dezső, az elsodort falu írója, lakott József krt. 31/A”
Közben kiderült, hogy a koporsó már nem fér be a liftaknába, s úgy határoztak a lakók, hogy amíg az oroszok el nem érik a házat, a kapualjba teszik és időszakosan őrzik Szabó Dezső holttestét. Hamarosan megjelentek az oroszok, akik megparancsolták, hogy tüntessék el a kapualjból a holttestet.
Hatan a vállukon vitték ki a Rákóczi térre, ott letették nem messze a szökőkúttól, és ott hagyták pontosan tíz napig, miközben a németek Budáról még aknavetővel lőtték a pesti oldalt és a tér is kapott néhány találatot.
Aztán szállingózva valahogy megérkeztek a fiatal írók, Kiss Sándor, Horváth János, Nyeste, Hamza és mások. Gödröt ástak és kimerészkedtek a ház lakói is…
Arany Bálint, Koronatanú című könyvében így írja le a temetés döbbenetét: „A József körút 31/A előtt álló házfelügyelőtől Szabó Dezső után érdeklődtem. Szó nélkül a vastag hó borította Rákóczi tér sarkán fekvő, szekrénydeszkákból összerótt koporsóra mutatott. Kérdésemre elmondta: a Mester pár napja halt meg, valószínűleg tüdőgyulladásban. […] Az Üllői úton hazafelé menet a Csepregi u. 2.-ben lakó barátomat, Mistéth Endrét látogattam meg. Ott találtam Balogh Lajos barátomat is. Elmondtam, hogy Szabó Dezső meghalt, koporsója a Rákóczi téren, a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap értesítettük és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középre. A fagyos földet csákányokkal is alig tudtuk feltörni. Délután 2 óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek. A gyászszertartást Nagy Gyula református lelkész barátunk végezte.”
Néhányan tudtak Szabó Dezső végakratáról, hogy a Gellérthegy oldalában szeretett volna nyugodni. Ám darab idő múlva a Gellérthegyre egy másfajta emlékmű került, hirdetve a Vörös Hadsereg dicsőségét, miközben egy magyar író a Rákóczi téren nyugodott elföldelve. Ez a két momentum nagyjából föl is rajzolta mi vár az országra az elkövetkező évtizedekben.
Később egészségügyi okokra hivatkozva mégiscsak úgy döntöttek, hogy Szabó Dezső maradványinak nincs helye a Rákóczi téren és átvitték a Kerepesi temetőbe.
Ma is ott nyugszik, nem messze Szerb Antal sírjától, mert mindenkinek eljön az idő, amikor már nem kell hadakozni nézetek, elfogultságok vagy a puszta emberség és becsület mentén, mert csak a csend és a béke marad.
