Hazudik, aki azt állítja, hogy a nyugati szankciók érezhető nyomot hagytak volna a moszkvaiak hétköznapjain. Nem, egyáltalán nincs áruhiány, a makrogazdasági számok sem rosszak. De a technológiai lemaradás, a munkaerőhiány, a megbízhatatlan partnerré válás valójában nagyon nem segít, az eleve nagyon rossz gazdasági szerkezetű és pocsék demográfiájú államnak.
Az orosz gazdaság a legtöbb mutató alapján látszólag nem áll rosszul. Nincsen áruhiány, az embereknek van munkája (alig 2 százalékos a munkanélküliség), az infláció ugyan valamivel 9 százalék feletti, vagyis magas, de a legutóbbi. 4 százalékos negyedéves gazdasági növekedés még akkor is szép, ha nyilván a szankciós visszaesés után a bázis alacsonyabb volt. Sőt, mint a Le Monde írja, Moszkva éppen most kapott új metróvonalat, minden érezhető csak az nem, hogy az élet a szankciók hatására leromlott volna.
A látszat olykor csal
Az már kevésbé szívderítő, hogy az ország amolyan hadigazdálkodásra állt át, mivel sokan elmenekültek, ráadásul a hadianyaggyártás és maga a háborúskodás sok embert szív fel, mintegy 4,8 mill fős munkaerőhiány jelentlezett a „normál” gazdaságban.
Igaz, cserében azokban a régiókban jól megy, ahol vannak háborús üzemek, de még azt is kimutatták, hogy az is számít, hogy melyik országrész adott több katonát az „orosz hazának”, mert oda több központi forrás jut.
Az igazán nagy probléma egyébként nem abból adódik, hogy a Nyugat szankcionálná Oroszországot, bár majd visszatérünk arra, hogy a technológiai, pénzügyi és kereskedelmi szankcióknak nagyon erős hatásai is vannak, még csak nem is a munkaerőhiányból, hanem a legtöbb pofont éppen azoktól kapja Oroszország, akik „elvileg” még jóban s vannak vele.
Szűkkörű szankciós koalíció
Igen, el lehet mondani, hogy a szankciók csak az Egyesült Államok, az Európai Unió, az Egyesült Királyság, és jóval kisebb mértékben Japán és Dél-Korea ügye. Sokkal többen vannak, akik továbbra is kereskednek az oroszokkal. Lehet is kapni Oroszországban mindenféle árucikket, egzotikus ételt. Bár a nyugati sajtó néha végigveszi, hogy milyen gyorséttermek, divatmárkák, streaming-szolgáltatók vonultak ki az országból, de a gazdag nagyvárosokban (Moszkvában és Szentpéterváron) egyáltalán nincs semmiben sem hiány, azok a népek, akik fenntartották a kapcsolatot az oroszokkal, de a Nyugattal is, vagyis a törökök, a kínaiak, a kazahok mindent megoldanak, tényleg minden eljut Oroszországba.
A stratégiai kudarcok
Az oroszok azonban rengeteget veszítenek, és bár erről a helyi választópolgárok aligha értesülnek, Vlagyimir Putyin meg nem mutatná a gyengeség jelét a világért sem, de Dél-Korea, India, Kína és persze a nagy ellenség Egyesült Államok kemény gyomrosokat visz be az orosz gazdaságnak.
Azt mindenki tudja, hogy Oroszország abból él, hogy olajat, gázt, dízelt, gyémántot, acélalapanyagot, aranyat, nukleáris alapanyagokat ad el a világnak. Ugyanakkor elveszítette a biztonságos szállító státuszát. Nyugat-Európa megismerte ezt az arcát, vagyis a nem-szállító arcát is az oroszoknak, akik korábban négy-öt évtizeden át tudtak vigyázni arra, hogy mindig teljesítsék a szerződéseiket. Mivel most nem tették, már senki nem mer majd a jövőben csak rájuk hagyatkozni. Magyarország ebben a tekintetben az egyik utolsó stabil vevő, de újak hosszabb távra nem nagyon jelentkeznek.
Az időhorizont
Természetesen elmondható, hogy a szankciók álságosak, mert Oroszország ugyanúgy eladja a gázt és az olajat a világnak, csak már nem Németországnak, Lengyelországnak és Ausztriának, hanem Indiának, Kínának és Indonéziának, de ez azért nem teljesen igaz. Utóbbi országok csak akkor vásárolnak, ha az oroszok gatyaletolós, vagyis nagyon nagy diszkontot tartalmazó ajánlatot adnak, és már senki nem köt Moszkvával hosszú távú szerződéseket. Miért is tenné bárki? Annyira fontos mindenhol az energiaszuverenitás, ki merne egy olyan ország mellett hosszan elköteleződni, amelyik olykor támad, máskor meg nem teljesíti a szerződéses kötelezettségeit?
Ez a legnagyobb tragédiája Putyinnak, hiába udvarolna Kínának, vagy a BRICS tagállamok maradék tagjainak (például Indiának, vagy Brazíliának), nem tud stabil szénhidrogén-vevőket találni.
És azért a szankciókat sem kell teljesen lebecsülni. Képzeljük el azt a megalázást, hogy a nyugat nem pusztán zárolja az Orosz Nemzeti Bank nyugati eszközeit, de felhatalmazva érzi magát arra, hogy abból Ukrajnát segítse.
Az indokolás valahogy úgy szól, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát, ezért előbb, vagy utóbb kártérítést kell fizetnie, miért ne lehetne az állami forrásokat, a „lator” állam forrásait már eleve arra fordítani, hogy álljon helyt a rombolásáért.
És igen, soha nem fogunk arról sem orosz híreket olvasni, hogy a nyugati alkatrészhiány miatt milyen szervizgondok vannak olajfúróknál, autóknál, repülőknél, vasútnál, de hogy bajban vannak az oroszok arra sok példa van. Például a hajóflottájuk, hiszen a régebbi, eléggé lepusztult orosz tankerek válthatnák ki a csővezetékes olaj- és gázszállításokat, de a fejlett világ már nem boltol Moszkvával.
Erre volt jó példa, hogy a szibériai szénhidrogének elszállításához jégtörő hajókra lett volna szüksége Moszkvának, de a dél-koreai hajógyárak azt mondták, hogy ők márpedig nem kereskednek az agresszorral, így nagyon lecsökkent az a szezon, ameddig a tankerek el tudják hagyni biztonságosan a szibériai kikötőket.
Hogy élnek az oroszok?
Az orosz gazdaság hivatalos mutatói mindenesetre meglepően jók, főleg a háborúval kapcsolatos iparágakban, a hadiiparban, a nyersanyagiparban, a gépgyártásban és az építőiparban. Az máskérdés, hogy a kereslet gyakorlatilag tisztán állami (a hadiiparban ez evidencia, nyilván az építőiparban nem csak így történhetne).
A katonai kiadások várhatóan összességében is tovább emelkednek 2024-ben, amit a továbbra is magas olajbevételek finanszíroznak, és ez még akkor is igaz, ha éppen eléggé visszaesek az olajjegyzések.
A szankciók azonban valóban korlátozták Oroszország hozzáférését a csúcstechnológiához. Ha pedig egy országban a beruházás főleg a hadiiparba megy, lehet, hogy még félelmetesebb lesz, de egyszer vége lesz a háborúnak, és kedvező esetben az árukkal és a termékekkel kellene a világpiacon megjelenni. Ugyanakkor Vlagyimir Putyin az őrült háborújával nemcsak azt kalkulálta el, hogy mindenki bele fog rúgni (India, Kína, Kazahsztán is). A baráti országok ugyan nem ítélnek el semmit Oroszországból, de óvatosan mindenki kihasználja a helyzetet és megfeji, a mindenki által utált és kihasznált államot.
Az üzlet az üzlet – gondolhatjuk, vagyis a Moszkvát nem elítélő államok nem morális alapon szemétkednek, hanem éppen azért, mert az üzlet az üzlet. Vagyis ontosan tudják, hogy egy izolált, amúgy nyersanyagokban és valójában még pénzügyi eszközökben is gazdag állam, a kiszolgáltatott helyzete miatt (amit határozottan saját magának okozott) másnak aranytojást tojó tyúk, vagy fejőstehén, de mindenképpen egy olyan háziállat, akin jó lehet keresni.
Az orosz termelékenység növekedése eközben leállt, a munkaerőpiacról a legjobbak, ha tehetik, elmennek (miért ne tehetnék, nincs általános mozgósítás), a növekvő állami beavatkozás, a nemzetközi elszigeteltség és a tulajdonjogok gyenge védelme nem sok jót ígér. Ráadásul ki szeretne a latorállamba emigrálni, pedig az újakra szükség lenne, mert Oroszországnak nagyon rosszak a demográfiai mutatói is. Az orosz gazdaság jövője így elsősorban az orosz kormány katonai és csak utána a gazdasági döntésein múlik, ha pedig ebből indulunk ki, Oroszország sehová nem vezető izolációja csak folytatódni fog, ami akkor is rossz hír az oroszoknak, ha mindig lesznek olyan kereskedelmi partnerek, akik jó drágán mindennek ellátják őket, amíg bőségesen áll rendelkezésre a szénhidrogén-bevétel.
