A hosszú távú űrutazások korának kezdete óta jól tudják (sőt, már előtte is sejtették) az űrorvosok, hogy a hosszan tartó súlytalanság olyan körülményeket teremt az emberi szervezet számára, amelyhez – természetesen – soha nem volt módja evolúciósan alkalmazkodni. Nem arról van szó, hogy az űrbéli körülmények fizikailag annyira megterhelők lennének (vagy legalábbis nem ez okozza utólag a több gondot), hanem éppen arról, hogy nem elég megterhelők „mechanikusan”. Így, tudatos tervezés nélkül, maradandó mozgásszervi és egyéb egészségkárosodás is lehet a következménye, ha az ember túlságosan elkényelmesedik a világűrben.
Amikor az április óta a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó négy űrhajós a SpaceX Crew Dragon űrkapszulája segítségével néhány héttel ezelőtt visszatért a Földre, a legtöbb híradás az űrhajó elromlott vécéjével foglalkozott. Ez természetesen igen kellemetlen esemény volt, hiszen az asztronautáknak az űrruha alatt viselt pelenkára (illetve záróizmaik edzettségére) kellett támaszkodniuk a kilencórás hazaút során. E nehézség hatása azonban egy kiadós zuhannyal valószínűleg orvosolható volt. Ellenben az ilyen hosszú időt az űrben töltő emberek szervezete sok egyéb szempontból is átalakul.
Ennek leglátványosabb jele az, hogy a kapszulából kikászálódó emberek nem képesek könnyedén járni, sőt gyakran az is előfordul, hogy egyáltalán nem tudnak lábra állni, és a technikusoknak kell őket kiráncigálni az űrhajóból.
Az űrben tartózkodás hatásai a korai öregedésre hasonlítanak
Bár az emberiség még csak most kezdi megtapasztalni, hogy az űr milyen hatást gyakorol a szervezetre (hiszen eddig mindössze 562 ember jutott ki az űrbe, ami egy népegészségügyi vizsgálathoz valójában összesen sem túl magas szám), az utóbbi fél évszázadban mégis sok tudás gyűlt össze arról, hogy mennyire károsítja az űr az emberi szervezetet.
Mert egy dolog egyértelmű: a világűr negatív hatást gyakorol a szervezetre, amit tudatosan kell ellensúlyozni, vagy legalább csökkenteni a károkozását.
Az űr gyakorlatilag minden szervrendszerre negatív hatást gyakorol. A nem használt izmok elsorvadnak, a csontrendszerben pedig a csontritkulás előállapota (az úgynevezett oszteopénia) jelenhet meg. De a szív- és érrendszer működése is lelassulhat és csökken a vörösvértestek termelése.
A neurológiai hatások egy része tudatosul, míg mások tünetmentesek maradnak. Számos visszatérő űrhajós látás- és egyensúlyproblémákról számolt be. Változás következik be az immunrendszer, illetve a kiválasztás működésében is.
A vízháztartás átalakulása miatt tűnik időnként a súlytalanságban lévő űrhajósok arca felfúvódottnak. Ez olyannyira jellemző kép az asztronautákról, hogy az angol orvosi szlengben ezt (az egyéb kórokból is kialakuló) tünetet „holdarcnak” (Moon-face) nevezik.
Az űrhajósok általában testsúlyt veszítenek – ebben lehet szerepe az űrhajósételek minőségének és állagának is –, az orruk gyakran bedugul, alvási nehézségeik támadnak, és a bélgázok is kínozzák őket.
Ezek a hatások összességében az űrhajósok korai öregedéséhez hasonlatosak.
Az űrhajósok körében az átlagos népességhez viszonyítva gyakrabban diagnosztizálnak szívritmusproblémákat, bár az nem egyértelmű, hogy ez valós eltérés, vagy csak annak tudható be, hogy az asztronautákat napi szinten vizsgálják, míg az átlagemberek a legvégső esetben mennek csak orvoshoz.
Mindenesetre vannak eredmények, amelyek arra utalhatnak, hogy a mikrogravitáció hatással van a szívritmusra.
Az immunrendszer is gyengébb az űrben, miközben a mikrobák fertőzőbbé válhatnak
Azt is megfigyelték, hogy az űrhajósok immunműködése gátlódik, vagyis (elméletben) érzékenyebbé válnak azokra a kórokozókra is, amelyekkel normális körülmények között az immunrendszer félkézzel elbánna.
Ennek hátterében részben az áll, hogy az űrben a sejtes immunitásért felelős T-sejtek nem szaporodnak megfelelően, a meglévők pedig legyengülnek. Ráadásul a mikróbák viszont remekül érzik magukat az űrben. A NASA egyik kísérletében kimutatták, hogy a kórokozók viselkedése megváltozik a mikrogravitációban, ami potenciálisan növelheti a fertőzőképességüket (természetesen konkrét fertőzéses kísérleteket nem végeztek velük, mert ez egy űrkatasztrófafilm forgatókönyve is lehetne).
Az összes egészségi kockázatok közül a mozgásszervi problémák a legismertebbek (mind a laikusok, mint a szakemberek számára), viszont ezeket lehet a legegyszerűbben ellensúlyozni.
A tapasztalatok szerint, ha egy űrhajós három-négy hónapot tartózkodik az űrben (ami rövidebb, mint a Nemzetközi Űrállomás megszokott turnusideje), akkor a csontsűrűségéből annyit veszít, amit két-három év alatt lehet a Földön visszanyerni. Az űrhajósok csontritkulásának rehabilitációja éppen ezért az űrorvoslás egyik legintenzívebben kutatott területe.
Minthogy az űrben az izmoknak nem kell megtartaniuk a testsúlyt a gravitáció ellenében, óhatatlanul is csökken az űrhajósok izomtömege.
De nemcsak a vázizmok tömege csökken, de például a szívé is, ugyancsak a testmozgás csökkenése miatt. Ez az oka annak, hogy minden űrhajósnak kondiznia kell, legtöbbször futópadon.
Bár a hosszú távú űrrepülés egészségi hatásait már évtizedek óta kutatják, a legtöbbet mégis 2015-16 után tudtunk meg róla, amikor befejeződött a NASA űrhajós ikerkísérlete. Ikreket a modern genetika kezdetei óta vizsgálnak, ha azt akarják megtudni, hogy bizonyos környezeti körülmények hogyan hatnak az emberre, és e hatásokat le akarják választani az öröklött faktorokról. Az egypetéjű ikrek genetikai állománya (a fogantatás után történt mutációkat, epigenetikai változásokat leszámítva) azonos, így ha egy ikerpár egyik tagját különleges körülmények közé (például az űrbe) helyezzük, a másikat pedig kontrollként használjuk, akkor ezáltal feltárhatók a kezelés okozta változások.
Nagy esély volt két űrhajós iker kutatása
Hatalmas szerencse (ha nem volt eleve ilyen céljuk a NASA illetékeseinek az űrhajósjelöltek kiválogatásakor), hogy van egy űrhajós ikerpár, Mark és Scott Kelly. Scott majdnem egy évet töltött egy huzamban a Nemzetközi Űrállomáson, viszont testvére, Mark is kiképzett űrhajós, így az egyéves űrküldetést leszámítva hasonló testi adottságokkal rendelkeznek. Az egy év során Mark elvégezte mindazokat a teszteket itt lenn, a földön, amin ikertestvére is átesett az űrben.
A NASA ikervizsgálata során a legkülönfélébb testeket végezték el mindkettejükön. Vért vettek tőlük rendszeresen (pontosabban Scott magától vette), influenzaoltást is kaptak, de a memóriájukat tesztelő komputerjátékokat is játszottak.
Az eredmények alapján kiderült, hogy az űr jellemzően megváltoztatja a DNS működését (a gének átíródási mintázata átalakul), ugyanakkor e változások nagy többsége nem bizonyult maradandónak, a Földre való visszatérés után normalizálódott.
Az immunrendszer az űrben pontosan úgy reagál az influenzaoltásra, mint a földön, ami megnyugtató eredmény azok után, hogy a közvetett eredmények korábban az immunműködés gyengülését valószínűsítették.
Az űrbéli tartózkodás egészségre gyakorolt hosszú távú hatása a következő évtizedekben talán az űrkutatás legfontosabb tudományterülete lesz. Bár eddig a leendő Mars-missziók, illetve a hosszú ideje halogatott állandó Hold-bázis felépítése kapcsán inkább a mérnöki akadályokról esett szó, a gyakorlatban ezeknél sokkal nagyobb problémát jelenthet az űrhajósok egészsége.
Semmi hasznát nem vesszük a bolygóközi utazásra képes űrhajóknak, ha útközben meghal, vagy munkaképtelenné válik az összes utas.
Gyakorlati tapasztalat egyelőre nem áll rendelkezésünkre arról, hogy a több évig tartó bolygóközi utazás pontosan milyen hatást gyakorol az emberi szervezetre. Eddig Valerij Poljakov orosz kozmonauta tartózkodott legtovább egyhuzamban az űrben (438 napot a Mir űrállomáson 1995-96-ban). Az összességében legtöbbet az űrben időző űrhajós is orosz, Genagyij Padalka, aki öt űrrepülése során összesen 878 napot hiányzott a bolygónkról. Ráadásul ember még nem jutott a Holdnál messzebb, így a bolygóközi tér esetleges eltérő hatásairól is csak közvetett adataink lehetnek.