Énekelsz Csehtamást? címmel új könyv jelent meg a napokban. A szerző, Fodor Sándor első interjú kötete Cseh Tamásról ma már az antikváriumokban is ritkaságnak számít. A második mű szemlélete friss, szereplői és a hangsúlyok különböznek, jelezve az idő múlását.
Régi történet a kezdetekről
Mikor és hol találkoztak először?
A nyugati határnál fekvő kisvárosban, Körmenden nőttem föl. A szombathelyi Tanárképző Főiskola magyar-népművelés szakát elvégezvén, a körmendi művelődési központban kezdtem dogozni. A könnyűzenei programokért feleltem. 1984 késő őszére meghívtuk Cseh Tamást Jóslat című műsorával. November 6-án ért rá, a Jóslatot hirdető plakát meglehetős ingerültséget váltott ki a városi pártbizottság tagjaiban, hiszen a bolsevik forradalom magyarországi ünneplésének hagyományos dátuma november 7. volt. A Batthyány-Strattmann kastély lovardájából nem sokkal korábban alakítottak ki egy gyönyörű 500 személyes színháztermet, ami nemcsak teljesen megtelt, hanem oly nagy volt az érdeklődés, hogy a lépcsőkön is ültek. Cseh Tamás legendásan izgatott volt a koncertjei előtt – ezúttal is. De a hatalmas siker úgy fölspannolta, hogy még három napig Körmenden maradt. Ezekben a napokban elég sok időt töltöttünk együtt – így kezdődött a barátságunk.
Apa- vagy testvérhiány
Hol szövődött tovább a barátságuk?
A fővárosban folytatódott az életem, itt jártam újságíró iskolába. Tamás akkor már rendszeresen fellépett a Katona József Színházban, néztem az előadásait, hallgattam a koncertjeit, gyakran találkoztunk, számos alkalommal aludtam a Bartók Béla úti otthonukban. Az én szememben Cseh Tamás hős volt, már a puszta megjelenése is ellenzékiséget jelenített meg, Jancsó Miklós filmjeiben is a szembeállást testesítette meg a gitáros fiú alakja. Bereményi Géza azt szokta mondani, hogy a nemzedékem rajongása Cseh Tamás és kortársai iránt valamiféle apahiányból ered. Én inkább idősebb testvér-kistestvér kapcsolatként érzékeltem a viszonyunkat. Sokfelé elkísértem a szerepléseire, egyszer például Egerbe. Beléptünk a színházterembe, egy széken a kezdésre várakozva ücsörgött egy idős jegyszedő asszony, ölében könyv, Cooper: Az utolsó mohikán. A kép mintha misztikus üzenet lett volna…
Belső kör – titkos szférák
Miért és hogyan készült az első könyv?
Mindenfajta tudatosság nélkül formálódott, hogy egyre közelebb kerültem az ő titkos szféráihoz. A rendszerváltás idején egy nyugat-magyarországi ellenzéki hetilapot szerkesztettem Tér-Kép címmel, amely a sajtóviszony átalakulása következtében, mint több más hasonló orgánum, 1992-re elsorvadt. Munka nélkül maradtam. Tamás épp jött Szombathelyre koncertezni, utána következett a szokásos, némi sörrel gazdagított levezető program. Beszélgettünk, felvetettem: szerintem most jött el az ideje, hogy régi tervemet valóra váltsam: könyvet írjak róla. Mosolyogva rám nézett és azt válaszolta, írd meg. A válasznak megörültem, de jócskán meg is rettentem, mekkora felelősséget veszek a nyakamba! Nyilván azért is mélyült tovább a barátságunk, mert engedte, hogy benézzek a kulisszák mögé. Az 1960-as évtizedben Bakonybél fölött teljesedett ki Tamás indián tábor – indián élet víziója. Az indián tábor alapításának harmincadik évfordulóján rendeztek egy nyílt napot, ahová elmehettem, sőt bemehettem Füst törzsfőnök – azaz Cseh Tamás – sátrába, részt vehettem belső beszélgetéseken. Elvittem magammal az akkor ötéves kislányomat, akinek Tamás indián módra, a hagyományok szerint befestette az arcát. Ma is emlegeti, milyen fantasztikus élmény volt. A tábor nem felnőttek játéka volt, hanem világszemlélet. Attól a nyártól kezdve Kővágóörsre is jártam hozzá, ahol a kerti diófa alatt szoktam aludni. Bereményi Géza pedig gyakran átjött Szepezdről, így tanúja lehettem, hogyan születnek a dalok. Leültünk a diófa alá, Tamás hozta a dallamot, amire Géza, szinte megszállottként elkezdett verssorokat firkálni egy papírra. Csak azt láttam, hogy áthúz, javít, újat ír – hihetetlenül feszült alkotó légkör alakult ki. Amikor a dal elkészült, már az éneklést is vezényelte Bereményi: Tamás üdülj a magánhangzókon, nem azt mondta, hogy hosszan tartsd… Engem ez megérintett emberileg, meg ki is jelölte az utamat, hogy lám, milyen fantasztikus dolog létrehozni valamit a semmiből.
„Kedveseim, a barátság visszafojtott sírás”
Cseh Tamás a fent idézett ajánlást írta az első könyv elejére, amely 1994-ben jelent meg.
Interjúkötet volt, több „gyermekbetegséggel”. Részben a kiadó gyakorlatlansága miatt, jellegtelen, szükségmegoldás szerű volt például a borító. Mégis igen gyorsan elkapkodták, nekem is csupán egy példányom maradt, az sincs már nálam, a Cseh Tamás Archívum őrzi. Öt évvel ezelőtt egy esztendeig külső munkatársuk voltam, a mostani kötet fotói csaknem 80 százalékban az archívumból valók. Az első könyv megjelenése óta hirtelen évtizedek röpültek el, Tamás több mint 10 éve az örök vadászmezőkről néz le ránk. Az archívum célja elevenen tartani az emlékét, ám felnőtt egy nemzedék, amelynek egyik része nem tudja, ki volt Cseh Tamás, a másik hányada pedig többet szeretne tudni róla. Mivel az első szinte fellelhetetlen, úgy gondoltam, a második könyvnek is eljött az ideje. A Cser Kiadó felkarolta az ötletet és azt is elfogadták, hogy ne az első korrigált újranyomása lásson napvilágot, hanem egy teljesen új mű. Keretbe foglaltam a tartalmat, Cseh Tamás és Bereményi Géza találkozásától, a hét éves külön lét érintésén át az Új dalok keletkezéséig, amikor már visszatértek a közös munkához. A haláláról semmiképp nem kívántam írni. Amikor kiderült, hogy a betegsége végzetes lehet, engem is felhívott, hogy elmondja, ne mástól tudjam meg. Az utolsó évében gyakran beszéltünk telefonon, de személyesen nem kerestem, úgy éreztem, tapintatosabb, ha hátralépek.
Külső kör – tág horizont
Miben különbözik még a második kötet?
Az új generációban egysíkú kép él egy kissé depresszív, melankolikus Cseh Tamásról. Ami részben valós, hiszen az a korszak nem volt éppenséggel túl vidám… De Tamás nemcsak kedves, hanem vidám és jó humorú volt, akárcsak az őt körülvevő emberek. Megpróbáltam a történetre rányitni az ablakot, hogy a dohos levegő menjen ki, áramoljon be friss és üdítő szél. A két kötet abban is eltér, hogy egyesek, akik az elsőben „epizódszereplők” voltak, a másodikban nagy interjút adtak. Például Pintér Georg. Vagyis Pintér György filmesről az elsőben csak azt írtam meg, hogy feljárt Cseh Tamás Iskola utcai albérletébe. Most a kapcsolatuk apropóján bemutatom – ami mindig is izgatott –, hogy milyen fantasztikus pályát járt be. Jancsó Miklósnak Georg mutatta be Tamást. Az 1970-es évek elején feleségül vett egy perui lányt. Tihanyban tartották az esküvőt – a moziban. A szertartás alatt Georg riportfilmjei mentek a háttérben. Azt mesélte és azt hittem, ez tényleg mese, hogy részt vett az esküvőn Fidel Castro. De mutatott egy fotót, amin ők ketten állnak a tihanyi mozi lépcsőjén… Később Georg elment Dél-Amerikába, ahonnan egy idő után átment a nagynénjéhez San Franciscóba. Jelentkezett a Zoetrope Stúdióba, ahol előbb sofőrnek, majd mozigépésznek használták. A stúdió egyik tulajdonosa Francis Ford Coppola, neki vetített, ha kellett, éjjel is. Kiderült, hogy magasan képzett filmes, így rábízták az Apokalipszis most utómunkálatait, aztán készített egy kettős portrét Coppoláról és Wim Wendersről. Zárójel: hazajött és mostanában elég sűrűn találkozunk, mert azt hiszem, ő lesz a következő könyvem hőse/modellje. Meglátjuk. A Tamásnál majd’ másfél évtizeddel fiatalabb Víg Mihály, a Trabant és a Balaton együttes alapítója azt mondja el, hogy ifjan egyik legnagyobb csodálója volt. A nála is fiatalabb Beck Zolinak (30Y) köszönjük a könyv címét: Énekelsz Csehtamást? Ő fogalmazta meg, hogy az emberek általában nem azt kérdezik, hogy ’Énekelsz valami Cseh Tamás-dalt?’, hanem csak annyit, hogy ’Énekelsz Csehtamást?’ Azt merem mondani, hogy Cseh Tamás él. Utazgat a különböző nyelvek, műfajok között és utazgat a szívek között, még mindig hat az emberek érzelmeire, emlékezetére. Bereményi Gézával együtt nem egyszerű dalénekes volt, nem szimpla dalokat írt, hanem korosztályokon átívelő, más művészeti ágakkal, filmmel, irodalommal összefüggő műveket.
Nyitókép Forrás: Wikipédia
