A politikusok, döntéshozók, ha válságba kerül a gazdaság, vagy ha a politikai célok előtérbe kerülnek, gyakran kilépnek a komfortzónájukból, és indulhat a barkácsolás. Ilyen gazdaságpolitikai eseteket mutatok be nem a szokásos közgazdasági, hanem elsősorban a vezetői döntési szempontok alapján – mondta a tudás.hu-nak László Géza a Netvestor Kft ügyvezetője, a Barkácsolás a gazdaságirányításban könyv szerzője.
Nemrégiben „Barkácsolás a gazdaságirányításban” címmel jelent meg könyve. Mit takar a cím és honnan indult a könyv története?
Ha valaki egy gazdaságpolitikai könyvet vesz a kezébe, akkor jó eséllyel közgazdaságtani elemzéseket talál abban.
A szerzők többnyire a makroszintű folyamatok alapján igyekeznek alaposan körül járni az adott országok, kormányok szakpolitikáját.
Én, egykori elemzőből lett üzletemberként azt gondoltam, legalább ennyire tanulságos lehet, ha a vezetői döntések felől közelítünk. A politikusok karaktere, a személyes pszichológiai szempontok, a társadalmi vagy politikai feltételek felől.
Különösen jól működik ez a szemüveg akkor, amikor a döntéshozók kikerülnek a komfortzónájukból, mondjuk egy kiadós gazdasági válság idején, vagy amikor a döntéseiket politikai szempontok mentén hozzák meg.
Amikor barkácsolnak?
A barkácsolás fogalmát a közpolitika és az intézményekkel foglalkozó közgazdászok nem a Mekk mester kalandjaiból vették át, hanem az antropológusoktól, és arra vonatkozik,
amikor egy politikus a keze ügyébe eső eszközökkel akarja megoldani a problémákat, és nem átfogó reformokban, standard nemzetközi megoldásokban gondolkodik.
Sokszor bebizonyosodott, hogy kisebb praktikus kreatív ötletekkel nehéz időkben többre lehet jutni, mint a nagyszabású, de szociális szempontból fájdalmas átalakításokkal.
Nyilván sokkal több az improvizáció is a barkácsolás során, ami miatt nagyobbak a szakmai kockázatok is, de sok kormány sikeresen vészelt át ebben az üzemmódban válsághelyzeteket.
Leginkább persze akkor jöttek ki jól a dologból, ha időben abbahagyták a barkácsolást és gyorsan visszatértek a normál gyakorlathoz.
Hány sztorit mutat be a könyv?
Több mint egy tucat esettanulmányt.
A tankönyvekben ezek az esetek, ha egyáltalán felbukkannak, akkor apróbetűvel vagy keretezve jelennek meg, én megfordítottam a szokásos logikát és arányokat: itt a történetmesélésbe ágyazódik be a vonatkozó elmélet, vagy egy-egy hasznos fogalom bemutatása.
A New Dealtől indulunk és az utolsó nagy történet Donald Trump kereskedelmi háborújának esetét dolgozza fel. Két magyar fejezet is szerepel a tartalomjegyzékben, de ennél sokkal több kisebb-nagyobb aktuális kapcsolódást fedezhet fel az olvasó.
Elsősorban kudarctörténeteket mutat be?
Nem, vannak sikersztorik is, mert ezekből is sokat tanulhatunk.
Az egyik konklúzióm egyébként éppen az, hogy azok az országok lehetnek igazán sikeresek a gazdaságpolitikában (is), amelyek alaposan feldolgozták a hazai tapasztalatokat és tanulnak a hibáikból. Sajnos ez nekünk nem az erősségünk.
Néhány ilyen tanulságos kudarcesetet érdemes lenne említeni.
Idehaza keveset hallottunk arról a kereskedelmi háborúról, ami az 1932-es amerikai általános vámtarifa emelés után bontakozott ki.
Herbert Hoover kormánya a húszas évek siker receptjéhez próbált visszanyúlni, amikor egy átlagosan 7 százalékos emelést hajtottak végre széles termékkörben. Az akkor már harmadik éve tartó globális válságban ez az intézkedés pont az ellentétes hatást érte el, mint amire a döntéshozók számítottak.
Az érintett országok válaszlépései, az amerikai export szempontjából nagyon fájdalmasra sikerültek. A rosszul időzített intézkedés és ezt követően – amúgy a közgazdászok által előre jelzett – kudarc elmélyítette a válságot és fontos szerepet játszott abban, hogy a nemzetközi kereskedelem sokkal jobban összezuhant a harmincas években, mint a gazdaság teljesítménye.
Az, ami ezután történt azonban talán még ennél is fontosabb: az amerikai gazdaságpolitika tanult a hibáiból.
Ez fontos szerepet játszott azokban a sikerekben, amelyeket a huszadik század második felében a kereskedelempolitikában elértek, sőt még a 2008-as válság kezelésében is.
Aztán jött Donald Trump és átírta a forgatókönyvet. S bár nagyon kritikusan látom az első éveit, de a róla szóló fejezetből az is kiderül, hogy nem minden ok nélkül.
Erre az esetre is igaz, hogy nem olyan egyértelmű, mint ahogy azt utólag látjuk.
Egy másik példa a könyvben Roosevelt elődjének, Herbert Hoovernek a története, aki 1932-ig komoly hibákat követett el, de nem volt olyan ostoba és ügyefogyott, mint ahogy később sokan leírták őt és bár nem tudta átlépni saját korlátait, de több praktikus ötletét épp az őt keresztre feszítő utódai valósították meg.
Aztán itt van Ludwig Erhardnak, az ötvenes évektől kibontakozó un. „német gazdasági csoda” hősének az esete, akinek az 1948-as radikális piaci liberalizálás után komoly kompromisszumokat kellett kötnie annak érdekében, hogy a reformjainak a fájdalmas társadalmi és gazdasági következményei ne söpörjék el az Adenauer kormányt.
Szó esik a könyvben arról is, hogy az idehaza közutálatnak örvendő 1995-ös kiigazítás irányítói milyen nehéz feladatra vállalkoztak azzal, hogy egy preventív válságkezelést hajtottak végre.
Ha már válság van, ha beütött a baj, sokkal egyszerűbb a kemény lépéseket végig vinni, de amikor még csak az előszelet érzi néhány politikus és a helyzet még konszolidált, akkor a lakosság túlnyomó többségének fogalma sincs arról, miért van szükség drasztikus beavatkozásra és nem véletlenül reagálnak arra úgy, ahogy.
A Bokros-csomag a magyar gazdaság egy meghatározó pontja volt, sokat, sokan foglalkoztak vele, mit lehet még újat mondani róla?
A közgazdászok valóban sokat vitatkoztak erről, s ilyenkor mindig igyekeztek frappáns közgazdasági érveket felhozni a másik féllel szemben.
Még olyankor is, amikor valójában az előítéleteik vagy a politikai meggyőződésük lépett működésbe.
Én nem akartam egy újabb elméleti interpretációval előrukkolni, mert sokkal jobban érdekelt az, hogyan zajlott maga a preventív válságkezelés.
Létezik a vállalati és a közpolitikai döntéseknek egy válságmenedzsment megközelítése, én ezen a szemüvegen keresztül igyekeztem bemutatni az akkori történéseket: a miniszter helyzetértékelését, a döntések keretezését, a reakciókat a gyors egymásutánban születő lépésekre.
Azt a nehéz helyzetet, amelyben intézkedni kellett, és ami talán a legfontosabb, azt, hogyan dolgozta fel később a magyar társadalom és a szakma a Bokros-csomagot, és miért volt ilyen éles különbség a hazai és a nemzetközi megítélés között. Azt gondolom, a hazai értékelés kudarca nagyban hozzájárult a kétezres évek bukdácsolásaihoz és ahhoz, hogy mostanra ismét zsákutcába jutottunk.
Az aktuális fejlemények miatt kapott kifejezetten hosszú fejezetet a második Orbán kormány első négy évének adópolitikája?
Igen, azt gondolom, ami akkor történt jelentős mértékben meghatározza napjaink gazdaságpolitikáját és nemzetközi összehasonlításban legalább annyira tanulságos, mint például Margaret Thatcher utolsó éveinek története, Pak tábornok dél-koreai iparpolitikája, vagy éppen az egyiptomi haveri kapitalizmus „arab tavasz” előtti utolsó tíz évéről szóló kutatások eredményei.
A barkácsolás története szempontjából különösen izgalmas az, ami 2010 óta idehaza történik, mert nálunk ez a gyakorlat túllépett a válságkezelésen és rendszerszintűvé vált.
Arra gondol, amit úgy hívnak, hogy unortodox gazdaságpolitika?
Tulajdonképpen igen.
Ez a fogalom akkoriban gyakran elhangzott kormányoldalon és már maga a névadás is jellemző.
A közgazdászok ugyanis nem igazán használják ezt a szóösszetételt.
Ha az ortodox gazdaságpolitikát emlegetik, akkor általában azokkal a kulcsszavakkal találkozhatunk, mint a liberalizáció, a dereguláció, az árfolyam lebegtetése. Ez a gazdasági program a piaci működés akadályainak a feloldására törekedett, de nem mindig jártak a kormányok sikerrel.
A súlyos társadalmi következmények miatt jöttek az un. heterodox gazdaságpolitikai csomagok, amelyeknek leginkább a jövedelempolitikai eszközök alkalmazása volt a közös jellemzője.
Az Orbán-kormány is egy heterodox programot állított össze 2010-ben, de valószínűleg a miniszterelnök azt gondolta magában, hogy a heterodox jelzőt kevesen értik majd, legyen inkább a magyar gazdaságpolitika unortodox.
Aztán nomen est omen, tényleg az lett, mert gyakran eltért a kormány a jellemző heterodox gyakorlatoktól is.
Például abban, ahogy a törvények születtek, hiszen egy kvázi rendeleti kormányzás zajlott már akkor is. Sokszor két, három nap alatt fogadtak el kulcsfontosságú törvényeket, alkotmánymódosításokat a parlamentben.
A gazdaságpolitikában pedig egyszer csak azt vettük észre, hogy a szakmai szempontok nem elsődlegesek, a politikai céloknak mindig primátusa van a döntéseknél.
A legfontosabb politikai szempont ilyenkor mindig a következő választások megnyerése, de a klientúra érdekei is nagyon elől állnak.
Ugyanakkor az uniós pénzek miatt az uniós jogszabályokhoz való alkalmazkodás sem került le a napirendről, ahogy azt a hazai közpolitikai barkácsolás kapcsán Körösényi András és szerzőtársai az „Orbán-rezsim” című könyvükben bemutatták.
Milyen időtávban mutatja be a könyv a második Orbán-kormány működését?
2014-ig és csak a zárszóban tekintek ki távolabbra. Azt gondolom, ha valaki 100 év eseteit sűríti be egy könyvbe, nem muszáj annyira aktuálisnak lennie.
A könyv megírása sok munkát igénylhetett. Melyik volt Önnek a legérdekesebb történet?
Nagyon sok ilyen volt.
Margaret Thatcher hübrisze, a fejadó 1989-90-es bevezetésének története azért különleges, mert ez a gazdaságpolitikai kudarcok egyik állatorvosi lova.
Thatcher régóta szerette volna megreformálni a helyi önkormányzatok finanszírozását és az abban kulcsszerepet játszó adórendszert. A régi ingatlanadó helyett – amelyet csak az ingatlantulajdonosoknak (közülük sokan régi bevált tory szavazók voltak) kellett megfizetni – egy új fix összegű adót vezettek be, ahol szegénynek és gazdagnak, fiatalnak és öregnek ugyanazt az egységes összeget kellett becsengetnie, amelyet az önkormányzat az adott kerületben meghatározott.
Így a lakosság egy jelentős része hirtelen adófizetővé vált, ami jelentős tiltakozást váltott ki, mert senki sem értette, miért jó ez neki.
Thatcher nem véletlenül ebbe az intézkedésébe bukott bele és nem a korábbi vitatott gazdasági döntéseibe.
Ráadásul úgy történt mindez, hogy a miniszterelnök és az általa közvetlenül felügyelt előkészítő csapat végig azt gondolta, hogy semmi sem állhat a sikerük útjába.
Ezt a paradoxont igyekszem megfejteni a fejezetben, de bemutatom a következő évek fejleményeit is, mert nagyon tanulságosak: a legendás miniszterelnök bukása után ugyanis alig egy éve volt a toryknak arra, hogy átalakítsák a helyi adót, a következő parlamenti választások miatt.
John Majorék azonban nem követtek el újabb nagy hibát: tanultak a korábbi tapasztalatokból, sokféle tudást, szakembert bevontak a döntéselőkészítésbe és a közvéleményt is folyamatosan tájékoztatták arról, mi várható.
Mitől más, vagy újszerű ez a könyv?
A célom a tudományos ismeretterjesztés volt.
A történetmesélésen túl igyekszem azokat a kulcsfogalmakat, érdekes kutatásokat bemutatni, amelyek segítenek megérteni a döntések szemszögéből a gazdaságpolitika gyakorlatát.
Például a „Nirvána megközelítést”, ami oly nagy szerepet játszott nálunk is a kilencvenes években, amikor a reális alternatívákkal szemben túl nagy hangsúlyt kapott az ideális alternatíva bemutatása, egy elméleti lehetőség vagy a legfejlettebb országok álommegoldásai.
Ezek papíron aztán rendre győztek, de később a realitások, a magyar társadalom tűrőképessége, értékei, pénzügyi kultúrája vagy a politikusok ambíciói fájdalmasan felülírták ezeket a rózsaszínű elképzeléseket.
Gondoljunk csak a hazai nyugdíjreformok kanyarulataira, vagy a devizahitelezés gyors elterjedésére és ennek fájdalmas következményeire.
E mellett olyan pszichológiai torzításokról is szó esik a könyvben, mint például a hozzáférhetőségi heurisztika, amikor a gazdaságpolitikai döntéshozók korábbi benyomásai, egy–egy korábbi döntésük személyes sikerei háttérbe szorítják a racionális mérlegelést.
A könyvben igyekeztem közérthető lenni és kerülni a szakmai zsargon csapdáit. A szemem előtt egy olyan olvasó képe lebegett, aki rendszeresen olvas gazdasági híreket, de nem feltétlenül közgazdász.
Magyarországon kevesen művelik a tudományos ismeretterjesztést, mint szakmát, de Barotányi Zoltán, Brill Bryson, Malcolm Gladwell vagy a Qubit olvasói értik mire gondolok.
Vannak-e már visszajelzések a könyvvel kapcsolatban?
Nyilván van, akit elrettent a téma, vagy a cím, de azt tapasztaltam, aki belekezd, az gyakran több fejezetet is elolvas és pontosan ez volt a célom.
Egy ilyen könyvet érdemes akár úgy olvasni, hogy a bevezetés elolvasása után válogatok a számomra érdekesnek tűnő fejezetek közül, vagy éppen rákeresek egy érdekes témára, szócikkre vagy illusztrációra.
A fodrászom szerint érdekes olvasmány, egész jól haladt vele, bár néha egy-két fogalmat ki kellett gugliznia. Egy amúgy vegyészmérnök kutató barátom nem csak végig olvasta, hanem összegezte is a tanulságokat: szerinte a könyv azt üzeni, hogy a gazdaságpolitika akkor működik jól, ha kiszámítható és ha békén hagyják a gazdasági szereplőket, és persze szükség van némi szaktudásra és empátiára is.
Nyilván azok, akik rendszeresen olvasnak gazdasági sajtót előnyben vannak a szakmai szempontból súlyosabb fejezeteknél.
Külföldre szakadt gazdasági újságíró ismerősöm egy lendülettel olvasta végig, és ő is több irányba tovább gondolta, sőt meg is írta a véleményét. Voltak, akiknek az tetszett, hogy nem ítélkezem kényszeresen és így az olvasónak is marad feladata az értékelésnél.
Egykor gyakorló gazdaságpolitikus barátom pedig úgy kommentálta a könyvélményeit, hogy lám, még a látszólag egyértelmű, híres vagy hírhedt gazdaságpolitikai esetek sem fekete–fehérek.