Korfuról nagyon sokaknak Gerald Durrell és csodálatos könyvei jutnak eszünkbe, elsőként a Családom és egyéb állatfajták, melyben a híres brit természetbúvár oly plasztikusan írta le a görög sziget élővilágát. A tömegturizmus egyik céljává is vált terület talán legismertebb mai természetvédője, Iannis Gasteratos az idilli környezet mai veszélyeiről és még megmaradt gazdagságáról tájékoztatja a tudas.hu olvasóit.
Korfu balzsama jár át. Simogat a szellője, a sötétkék bársony éjszakája, a fecskék csivitelése, a macskacsaládok nyugalma, az édes és kacér tenger. Amint kiléptünk a repülőből, körülölel minket a tengeri szél. Még a buszállomáson is fahéjas szuflakit ettünk, amelynek az íze és puhasága eggyé vált a tengerével. Igaz, hogy itt a fahéjat szinte mindenbe beleteszik, de általánosságban is elmondható, hogy Korfu fűszerei, gyümölcsei és mézei utolérhetetlenek. Nem véletlenül fordult itt meg a monda szerint Herkules és Odüsszeusz, formázta róla Shakespeare a paradicsomi szigetet a “Vihar” című művében, és nevezi Gerald Durrell az istenek szigetének.
Bár megtépázva, megfogyatkozva is paradicsomnak számít, de mára alig maradt valami a Durrell-i világból. Mit tanulhatunk abból, ami Korfu szigetén történt, és ami a legtöbb üdülőhellyel is megesik, amelyet természeti adottságai miatt lepnek el a turisták? Repüljünk ehhez vissza Korfura, ahol ehhez a számvetéshez Iannis Gasteratos, a korfui természetvédő segít minket egy görög kávé mellett. Mert a görögök többnyire csak görög kávét isznak.
Vissza a kivágott erdőket!
Itt, Korfun, aki nem bérel autót – idén a pandémia hullámai után olyan nagy a forgalom, hogy már szinte képtelenség négykerekű járműhöz jutni, az lejjebb adja két kerékkel és robogóra ül. Ezt a kanyargós hegyi utakon kevesen kockáztatják, a többiek az úgynevezett Green Busra szállnak, ami Korfu városait köti össze és a sziget tömegközlekedésének motorja, s általában 1,5-5 euróért bárhonnan bárhova eljuttatja a vándorokat ezen a kis szigeten. Ha az ember türelmes. A Green Bus megállói ugyanis – ahogy elhagyjuk a sziget fővárosát – olyanok lesznek, mintha Rejtő regényeiből léptek volna ki: annyira nehéz megtalálni őket, és olyan kopottak. De bizonyos kalandok árán, azért mindenkinek sikerül. Itt születnek a barátságok is, a buszokra várakozások közben, amelyek olykor hosszú órákig tartanak. Egy ilyen buszon ülök én is, amikor Moraitikából, a sziget déli részéről Kerkyrába, a fővárosba tartok.
Csak a maszkot hordó emberek emlékeztetnek arra, hogy járvány van. Persze itt is van, aki elhagyja, de az üzletekben nincs kegyelem. Ha egy vendéglátóhely belső terében egynél több vendég tartózkodik, vagy valaki nem visel maszkot, tízezer euróra is büntethetik a vendéglátót és a vendégét is. Itt minden zárt térben kötelező a maszk. Tudják a korfuiak, hogy a járvány kordában tartásán múlik, hogy továbbra is érkeznek-e hozzájuk turisták. De a turisták nem csupán a legnagyobb bevételt jelentik Görögország legzöldebb szigetén. A turistáknak köszönhető az élővilág visszaszorítása is. Hiszen miattuk építenek be egyre több partot, hogy szállodákat és panziókat építsenek a kiszolgálásukra, ezzel elvéve az élőhelyeket az itt honos állatoktól, amik olyan híressé tették a szigetet. Már Gerald Durrell is szomorú volt, amikor befutott íróként visszalátogatott ide, és látta, hogy könyvei hatására is mennyi ember lepte el a szigetet. Iannishoz tartok Kerkyrába, aki ornitológus és környezetvédő, és aki születése óta Korfun él. Igazi korfui, csak egyetemista évei alatt tartózkodott a “mainland”-en, azaz hagyta el a szigetét, amíg elvégezte a tanulmányait. Tőle szeretném hallani, hogy mivé lett a paradicsom, mert én már nem sokat látok belőle. Iannis a hírneve alapján egy második Gerald Durrell, vagy olyan, mint Durrell gyerekkori legjobb görög barátja. Akivel azért találkozom a fővárosban, mert a természetvédelem nem fizet túl jól Görögországban, és így egy kávézóban kell dolgoznia. A légkondicionált buszról leszállva 31 fok van, tömeg, ezért behúzódóm az árnyékba, hogy megnézzem az utam a Liston felé, ahol találkozom vele. Iannis azt mondja, hogy itt találkozunk. Régen ez a terület is a természeté volt, aztán házakkal telt meg, melyeket a háború miatt lebontották, s most újra park van a helyükön.
Felhívom, és a görögöktől szokatlanul csak három percet késik. Keresünk egy csendesebb helyet a több száz kávézó turista és görög között. Ekkor még nem tudom, hogy Lee Durrell nyomába lépek, akinek szintén itt adott találkát Iannis. Igazából már ezért is megérné találkozni vele, mert Lee Durrell székébe ülhetek. Még a járvány előtti időkben futottak itt össze, mert bár Gerald Durrell özvegye fent lakik a hegyekben a sziget észak-nyugati részén, az utóbbi hónapokban még a görögök is csupán online megbeszéléseket tartottak.
Itt vagyunk, nem olyan messze a reptértől, ezt jelzik a repülők zajára mindig felrepülő fecskecsapatok, amelyek Európa második legnagyobb fecskekolóniájának számítanak. A reptér volt Iannis fiatalkorának játszótere, a fiatal korfuit az első éveiben mindig ide vitte ki az apukája repülőket nézni, azonban ő a repülők helyett inkább az állatvilágra és a madarakra volt kíváncsi. Gerald Durrellről azokban azokban az években a fiatal Gasteratos még semmit sem tudott, ahogy a többi korfui sem. Csupán a harmincas éveiben olvasta az első könyveket tőle. Nem azért, mert nem érdekelte volna, de akkor, amikor ő még gyermek volt, még nem fordították le görögre a természetbúvár műveit.
Akkor még a természet is más volt, a sziget sokkal kisebb része volt beépítve, és az emberek mezőgazdasággal- elsősorban az oliva- és gyümölcsfák gondozásával foglalkoztak. Sokkal több állatfaj élte többnyire napos életét ebben a kis paradicsomban és sokkal nagyobb számban.
De mintha megint elkezdtek volna figyelni a természetvédelemre. Megkérdezem tőle, mit tesznek a sziget élővilágának a megóvása érdekében az itt élők? Hiszen szemmel láthatóan pusztul.
Például – mondja – végzünk egy, az erdős területeket feltérképező programot. Mert ahhoz, hogy tudjuk, mire kell vigyáznunk, tudnunk kell, hogy mink van. Az állatok és a növények milyen számban vannak jelen. Ezért megnézzük azt is, hogy 1945 óta mely területeket borított – ha csak rövid ideig is – erdő. Hiába adták el ezeket a földeket, vagy építettek rájuk, újra erdő besorolást fognak kapni. És egy fát vagy bokrot sem lehet majd rajtuk engedély nélkül kivágni. Az utóbbi tíz évről vannak ehhez műholdas felvételek, a korábbi évekről pedig térképek, fotók. Néhány hónapon belül végzünk a munkával. Utána pedig életbe lép az új szabályozás.
Azonban – mint Iannis mondja – nagyon kevés még most is a természetvédelmi őr, hiába vannak törvények és szabályok, amelyek az élővilágot védik. A meglévők közül pedig egyre többen mennek nyugdíjba, s a helyükre pedig nem nagyon jön senki.
Ragadozómadár hangokkal riasztanak a kifutópályán
Sajnos a helyzetet tetézi, hogy a közigazgatási terület központja, amelyhez Korfu is tartozik, a szárazföldön van, a tenger túloldalán, Calamasban. Onnan pedig eléggé nehezen lehet figyelemmel kísérni, akármennyire is igyekeznének, hogy mi történik Korfu szigetén.
Iannisék kameracsapdákat helyeznek ki, állatnyomokat követnek, csapásokat, ürülékeket keresnek, madarakat és vadállatokat fotóznak, hogy minél jobban megismerhessék a sziget faunáját. Hol fizetésért, hol magánszorgalomból.
Ha egy sérült madarat találnak Korfu szigetének bármely eldugott zugában, mindig Iannist hívják. A beszélgetésünk előtti napon is kapott egy hívást, amikor egy bagoly nem tudott elrepülni Moraitika tengerpartjáról. Iannis autóba vágta magát, és fél órán belül már ott is volt. Ilyenkor vagy felerősíti őket annyira, hogy utazni tudjanak, vagy ha már elég erősek hozzá, felteszi őket a Green Bus athéni járatára. Ugyanis csak a fővárosban van madárkórház és madármenhely. Ott vannak csak eszközök és elég ember, ahhoz hogy igazán segíteni tudjanak rajtuk. A mentett állatok többnyire egy dobozban utaznak a csomagtartóban. Miután éjszaka mennek, elég nyugodtak. Másnap reggelre ott vannak az állatkórházban.
Madárfajból több mint 300 féle található meg a szigeten. Többnyire az olyan vizes élőhelyeken, mint a reptér lagúnája. Ez az egyik kedvenc helyük is. Viszont, Iannis felhívja a figyelmem, hogy, a madarak és a repülők nem jönnek túl jól ki egymással. Ami az ő szerencséje volt. Mert Görögország legnagyobb repterein – így itt is – egy pályázat keretében állami támogatással figyelhették meg a madarak mozgását egy éven keresztül.
Az összeütközéseket úgy kerülik el, hogy felszállások és leszállások előtt egy autó végigrobog a kifutópályán és ragadozómadarak hangját játssza le hangosan. De a madarak gyorsan tanulnak, ezért valami mást kell majd lassan kitalálni – mondja Iannis Gasteratos.
Néhány nappal elutazásom előtt a madarak igazolták az aggodalmakat. Egy felszálló utasszállító gép annyira megrongálódott, amikor találkozott velük, hogy vissza kellett fordulnia.
A turista persze csak a madarak dalát hallja többnyire az árnyas olajfa ligetekben. Ezek fantasztikus enyhülést adnak a tűző napsütésben. Itt él például a szirtifogoly, vagy az olajfa poszáta, amely a Balkánnak csupán nagyon kis részén található meg.
Vagy a flamingó. Amelyre a természetvédők afféle „ernyő-fajként tekintenek, hogy rájuk hivatkozva a többi állatfajt is megvédhessék a környezetükben – mondja Iannis Gasteratos.
A flamingókkal főleg Corrision hatalmas tavánál lehet találkozni a sziget délnyugati részén. Ezt a végtelennek tűnő tavat csupán a homokdűnék választják el a tengertől. Már rég természetvédelmi területté kellett volna nyilvánítani, de nap, mint nap motorosok és quadosok száguldoznak át rajta. A flamingókat az 1970-es évektől a 2000-es évek elejéig, amikor a legnagyobb természetpusztítások zajlottak, nem lehetett látni a szigeten. Azonban 2004-ben újra láttak átrepülni egy csapatot, és azóta minden évben visszatérnek. Fészket is raknak, azonban tojásokat nem, mert a fészkeik körül gyakran átjárnak az emberek a kutyáikkal és a motorbiciklijeikkel, és így mindig felhagyják a költésre kiszemelt helyeket – szomorkodik a „mai Durrell”.
De érkeznek ide madarak Olaszországból, Franciaországból, Spanyolországból és Törökországból is. Mint minden más élőlény, ők is az élelem után mennek. De a csendes helyeket kedvelik.
Ahogyan a tengeri teknősök is nyugalomra vágynának. Itt, Korfu szigetén elsősorban álcserepes teknősökkel találkozhatunk. Az 1980-as, 1990-es években sok korfui halász gyűlölte őket, ezért irtották a nőstényeiket, a teknősbébiket, és a fészkeiket is széttaposták. Az a hiedelem élt akkor sok helyiben, hogy a teknősök bajt okoznak. Versenytársként tekintettek rájuk. Pedig teljesen más dolgokat esznek – nevet keserédesen Giannis. Mindenevők, de főleg a medúzákat kedvelik. Még a súlyosabb mérgezést okozó portugál gályát is elfogyasztják.
Ma már nem vadásznak rájuk a halászok, de a parti bárok, az utak és a házak fényei, forgalma elriasztja őket a partraszállástól. Míg nem is olyan régen még a sziget körüli tengeri forgalom csupán a vitorlásoktól és a kis evezős hajóktól származott, mára már motoros és turista hajók, valamint jetskik hada szántja a tengert, amelyek gyakran elütik őket. De előfordul, hogy véletlenül a halászok hálójában végzik és megfulladnak.
A parti bárok fényei megzavarják a kikelő teknősöket
Persze azért sokszor próbálkoznak tojásrakással. Ha sikerül, a kikelő teknősbébiket a parti bárok fényei zavarják össze. Amikor elindulnak a tenger felé, a fények miatt nem egyszer rossz irányba indulnak, és elpusztulnak a szárazföldön.
Segítség lenne, ha a bárok tulajdonosai lekapcsolnák a fényeket. Ráadásul nem egész nyáron kellene ezt megtenni, hanem csak késő júliustól októberig. És főleg éjjel, kora hajnalban, amikor a kis teknősök az első napsugarakkal elindulnak a tenger felé, hogy megkezdjék kalandos életüket. Zseblámpával lehetne látni őket, de a zseblámpa szintén eltéríti őket a tengertől, ezért nagyon óvatosnak kell lennie annak, aki szeretné megfigyelni a kikelésüket. Bár többnyire Korfu délnyugati részén találkozhatunk inkább velük, máshol is beléjük botolhatunk a szigeten, mert néhány teknős már annyira le szeretné rakni a tojásait, hogy nem tudja visszatartani a tojásrakást, és bárhol megpróbálkozik vele.
Iannis kedvenc állata a szigeten furcsa módon az aranysakál. Ez a ragadozó régen Korfu teljes területén megtalálható volt, azonban az 1960-as 70-es években, amikor a vadászok egész Görögországban elkezdték megmérgezni a rókákat, farkasokat, Korfun az egyedüliként itt élt aranysakált pusztították ki, méghozzá olyan sikeresen, hogy a faj a 90-es évekre eltűnt a szigetről. 2016-ban azonban újra látták. Ekkor egyszerűen átúszta tengert. Valószínűleg a szárazföldről érezhette a szemétkupacok szagát, amik igen ínycsiklandóak voltak számára. (Ekkor volt a nagy szemétválság Korfun). De nem csak a sakál ússza át a tengert Korfu kedvéért. Legutóbb vaddisznót láttak átúszni a néhány kilométerre lévő szárazföldi kikötőből, Iguemenitsából.
A delfinek mellett, más tengeri emlősök is megfordulnak errefelé: gyakori vendég itt a barázdás bálna is. Néhány éve Korfu délnyugati részénél elütött egyet az egyik hajó, leszakítva az állat farkát. A baleset azért következhetett be, mert már annyi hajó jár a mediterrán vizeken, hogy a bálnák megszokták a zajukat.
Van Korfun egy terület, ami különlegesen fontos az itteni élővilágnak, Eritmitis a sziget északkeleti csücskén található, és a legközelebb fekszik a szárazföldhöz. A görög kormány ezt is eladta befektetőknek, bár hatalmas a tiltakozás ellene. Gerald Durrell özvegye is megpróbált érte küzdeni, még a kormányhoz is elment tárgyalni, de sikertelenül. Szállodákat akarnak ide felhúzni, azonban az építkezések, a tiltakozások hatására még nem kezdődtek el.
Sokan az Európai Uniót vádolják az eladásért, mert a görög kormánynak, annak idején, amikor a gazdasági válságból kihúzta az EU, készítenie kellett egy listát, mely területeit adja el, hogy bevételhez jusson. A görögök pedig ezt is belevették.
Különösen sok kár keletkezett a sziget ökoszisztémájában a 80-as évek végén, amikor a kormány repülőről kezdte el permetezni az oliva ültetvényeket. Ennek következtében nagyon sok hüllő és madár elpusztult.Iannis Gasteratos úgy véli, a jövőben már lassulni fog a természet beépítése. A helyzet javulásához azonban a turisták is tehetnek, ha nem bolygatják meg, például délen a Corrission lagúnát.
Hazafelé kitérek a kikötő és az új kikötő felé, ahol Görögország egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb fecske kolóniája található. A nagyobb hajók előtt törpeként horgonyoznak a vitorlások, az üzletekből görög zene szól, és kövér turisták száguldanak el mellettem hatalmas zajjal egymáshoz préselődő quadjaikon. Az éttermekből angol szó szól. Legalább ez még Durrelléket idézi…
