Különös huszadik századi élet Deák Istváné. Az Amerikában élt és nemrég elhunyt magyar történész professzor Maratoni életem című emlékirata, amely most jelent meg a Kronosz Kiadó gondozásában, izgalmasan beszéli el ennek az életnek a fordulatait. A kitűnő olvasmány egyben sajátos nézőpontú történeti elemzést is ad a korabeli magyar, francia, német és amerikai társadalomról, emberi viszonylatokról.
Forrás: Veress Anna, Deák István Magyarországon élő unokahúga
Amikor a Kádár-korszak politikai vezetői felfedezték, hogy az emigráns magyar Deák István, a Columbia Egyetem történész professzora, akit néhány évvel korábban kiutasítottak Magyarországról, szintén ott van az amerikai delegációban, amelyik visszahozta Magyarországra a Szent Koronát, nem tehettek mást, némán tűrték. Az eseményről készült fotókról pedig lehagyták, vagy kiretusálták őt.
De hát ki is volt ez a Deák István, akitől Kádárék tartottak annak idején? Sokféleképpen válaszolhatnánk meg ezt a kérdést és valamiképpen mindegyik igaz lenne. Egy nehéz sorsú magyar, aki csak az emigrációban tudott boldogulni. Vagy éppen egy szerencsés magyar, aki matuzsálemi kort ért meg, csak néhány hónapja, éppen önéletrajzírásának vége felé távozott 97 évesen, és, aki valójában életének minden nehézségén valahogy könnyedén, „száraz lábbal” gázolt át és mindig új meg új lehetőségeket kapott. Egy elmélyült, tépelődő tudós és tanár. Egy sármőr, bohém társasági ember, aki sajátos aurájával, szellemességével még idős korában is elbűvölte a vendégeit. Egy vallásosan nevelt, sokáig áhítatos keresztény. Egy, a meghurcoltak fájdalmát mélyen átérző zsidó.
Különösen e két utóbbi tény végzetszerű együtt állása lepi meg az embert, aki most ismerkedik Deák István életével, és azon kapja magát, hogy nem tudja letenni szuggesztív memoárkötetét.
Asszimilálódni vidéken
Azt is mondhatnánk, tipikus magyar-zsidó sors a kikeresztelkedett családok két háború közötti és második világháborús tapasztalása. De e cikk írója az önvallomás alapján úgy érzi, a kereszténység és zsidóság összetalálkozása Deák István lelkében, egész életére, gondolkodására, cselekedeteire és a munkásságára is kihatott. Szélesebb látókört, ugyanakkor óvatosságot, mértékletességet és objektivitásra törekvést adott neki. Az 1926-ban született Deák Istvánt gyermekként Székesfehérváron a vidéki keresztény felső-középosztály szokásai szerint nevelték. Mindegyik családtagja római katolikus volt, ő maga is templomba járt, gyónt, mi több, mély áhítattal élte át a tanításokat, a szülei hitbuzgalmát is gyakran számon kérte. És csak a harmincas évek vége felé, tizenkét éves korában, amikor az akkor felbukkanó zsidóellenes propaganda hatására a társaival horogkereszteket rajzoltak néhány házra, és hazaérve ártatlan dicsekvéssel beszámolt a „jócselekedeteikről”, akkor ültették le a szülei és magyarázták el, hogy az ilyen cselekedet semmiképpen nincs rendjén, egyébként is ők tulajdonképpen zsidók, de a család már több évtizede kikeresztelkedett.
Az önéletrajzból kitűnik, hogy az embernek is és a történésznek is szinte élete végéig töprengésre sarkalló témája lett, hogy a Galíciából és más területekről korábban betelepült zsidók hogyan próbáltak beilleszkedni és asszimilálódni az európai keresztény társadalmakba. Egyszerű, teatralitás nélküli, mégis nagyon érzékeny beszámolót kapunk Deák családjáról, arról, hogy a felmenői magyar katonaként harcoltak az I. világháborúban, a Deutsch helyett a haza bölcsének, Deáknak a nevét vették fel, megkeresztelkedtek és székesfehérvári áruháztulajdonosként is – részben félelemből, részben őszinte hálából, amiért otthonra találtak – úgy próbáltak élni, hogy elfogadják és befogadják őket a helyi keresztény középosztály tagjai.
Deák István a ciszterciek gimnáziumába került Budapestre, és hallatlanul izgalmas, ahogy visszaemlékezésében tűpontos, rövid értékelésekkel mutatja be a háborúba forduló Európában a diákéveivel egyidőben Magyarországon tapasztalható társadalmi és politikai dilemmákat, a politikusok és a hétköznapi emberek reakcióit. A változó törvények nyomán változó élethelyzetekben találja magát a Deák család, olykor mentesülnek, máskor sárga csillagot kell viselniük, munkaszolgálat, hamis papírok, mindenki veszélybe kerül, de végül is mindenki túléli a vészkorszakot, és más rossz tapasztalatokkal ellentétben, ők az ismerőseikre bízott értékeiket is rendben visszakapják.
Miért ment el?
A háború után új világrend alakul Magyarországon, amit Deák egy ideig lelkesen támogat, de ahogy eltelik egy-két év és a kommunisták kezdik átvenni az irányítást, lassan elkedvetlenedik, úgy érzi neki itt nincs jövője, távoznia kell. Fölvetődik a kérdés, vajon miért nem volt vonzó Deák István számára a kommunista eszme? Hiszen nagyon sok zsidó fiatalt megérintett ez akkor, a meghurcoltatásuk végét, a valódi felszabadulást látták benne. Feltehetőleg katolikus neveltetése ebben is meghatározó volt, de nyilván az is, hogy már az édesapja is bizonyos rosszallással emlékezett meg például az egykori kommün vadhajtásairól. És – ahogy leírja -, a saját korának fiatal kommunistáival találkozva, maga is erőszakot, nagyhangú, könyörtelen fellépést érzékelt, ami taszította.
És 1948-ban elhagyta Magyarországot. Emigrációjának eső állomása Párizs volt, ahol nagyon sok mindennel próbálkozott. Dolgozott a Les Halles-nak nevezett nagy vásárcsarnokban, egy cégnek bársonnyal bevont, kis állatfigurákat tömött ki szalmával, majd kifutó lett és motorral száguldozott az utcákon. Sokat nélkülözött, váltogatta nyomorúságos, svábbogaras szálláshelyeit, míg eljutott odáig, hogy könyvesbolti eladó lett, később saját kis egzisztencialista könyvesboltot nyitott egy pincehelyiségben, ahol még Jean Cocteau a neves író és a kor kedvelt filmszínésze, Cocteau kedvese, Jean Marais is megfordult. Beiratkozott a Sorbonne-ra is, de sem kereskedőként, sem egyetemistaként nem bizonyult elég ügyesnek. Ám egyszer csak beköszöntött a csoda: az akkor alakult Szabad Európa Rádió munkatársakat toborzott, és Deák István is a szolgálatukba szegődött.
A müncheni évek rengeteg tapasztalatot és ismeretséget hoztak, álnéven saját műsora is volt már, a magyarokat ellenállásra buzdító röplapok kitervelésében és elkészítésében is részt vett, viszont a hazai hatóságok a titkolózás ellenére egy idő után megismerték a kilétét és büntetésből kitelepítették a családját.
Irány Amerika!
Mivel az amerikaiak működtették a rádiót, Deák figyelme egyre inkább Amerika felé terelődött, hivatalos úton járt is ott és felébredt benne a vágy, hogy Amerikában telepedjen le. Mikor minden engedélyt sikerült megszereznie, 1956. szeptember 10-én kivándorolt Amerikába. Egy Fritz Stern nevű német professzor ajánlására került a new-yorki Columbia Egyetemre, és ott sikerült valóban eredményes egyetemi tanulmányokat folytatnia. Miközben kint is jó darabig a Szabad Európa egyik részlegénél dolgozott. Mozgalmas időszak volt ez is, hiszen néhány héttel a kivándorlása után kitört a magyar forradalom és az egész világ ennek a lázában égett.
A hosszú és eseménydús „előéletnek” köszönhetően Deák István még harmincévesen is egyetemi diák volt. De ekkor valóban megkezdődött a felnőtt élete. Mesterszakos szakdolgozatát a magyar Nyilaskeresztes Párt működéséről írta, amely téma akkor még teljesen feldolgozatlan volt és sokak érdeklődését felkeltette Amerikában, más egyetemeken is. Sokat számított, hogy Deák maga a helyszínen élte végig az eseményeket, de azért igyekezett magyar szakértőkkel is legalábbis levélben konzultálni a témáról. Nem mellesleg a dolgozat legépeléséhez és angolságának tökéletesítéséhez Gloria Gilda de Bonavires Alfano, olasz származású kolléganőjét kérte meg, aki később a felesége lett.
Forrás: Veress Anna, Deák István Magyarországon élő unokahúga
Mintha ez a dolgozat lendítette volna Deák Istvánt igazán a történészi pálya és választott kutatási területe, Magyarország, illetve Közép-Európa története felé. Tanítani és kutatni kezdett, többfelé előadásokat kértek tőle, a Columbia Történeti Intézetének vezetője meghívta instruktornak, és felkérték, hogy vegyen át több szekciót az első éveseknek kötelező és rettegett Modern Civilizáció programból. Később már ’associate professor’ lett, és mint ilyen, maga vezette a Történeti Intézetet. Évtizedeken át tanított és történelmi tanulmányokat írt az ezredforduló utánig. Könyvet írt például a weimari köztársaságról, az 1848-as magyar forradalomról, a monarchia tisztikarának munkálkodásáról. Könyvei közül az utóbbi évtizedekben több magyarul is megjelent, sőt volt műve, amelyiket már a rendszerváltozás előtti években is kiadtak magyarul.
Még korábban, 1973-ban négy és fél hónapos IREX-Fulbright ösztöndíjjal Magyarországra jött a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként, hogy Kossuthról és koráról írandó könyvéhez anyagot gyűjtsön. Kutatni kezdett a magyar könyvtárakban, levéltárakban. Kutatásai közben hideg zuhanyként érte a felszólítás: 48 órán belül hagyja el Magyarországot! A döntést semmivel sem indokolták meg.
Deák és a Szent Korona
Deák azt írja, akkor nem hitte volna, hogy később éppen a Szent Korona hazahozatalában működhet közre. Ez végülis annak volt köszönhető, hogy Carter elnök több irányban is nyitni akart a külpolitikájában és a külpolitikai tanácsadó posztjára a lengyel nemesi származású Zbigniew Brzezinskit nevezte ki. Brzezinski pedig korábban a Columbián tanított, kollégája és jóbarátja volt Deák Istvánnak. Washingtonban elterjedt a pletyka, hogy évszázadok után ő az első lengyel, aki betarthat az oroszoknak és ő be is fog tartani nekik. A Szent Korona hazavitele a szovjet blokk Magyarországára? Na, ne!
„1977 október közepén telefonon felhívott Brzezinski, és arra kért, hogy készítsek számára egy rövid tanulmányt a Szent Korona jelentőségéről a magyar nemzet számára. Október 21-én kelt levelemben röviden ismertettem a Szent Korona történetét II. Szilveszter pápától 1946-ig…. Brzezinski végül egyértelműen javasolta a korona visszaadását, mivel egy másik magyar származású, nemzetközileg elismert történész, John Lukacs is ezt javasolta. Engem pedig avval tisztelt meg, hogy akkor még érvényben lévő kiutasításom ellenére jelölt a koronát kísérő huszonöt fős amerikai delegációba…. A repülőúton vicc is született: Hogyan osztják majd fel a koronaékszereket? A válasz: A koronát az államfő, Losonczi, a jogart Kádár, a palástot Lázár miniszterelnök, az almát a magyar nép kapja…… A gépen felváltva ültünk az elnök íróasztalánál…Nagyon furcsa élmény volt az egész, a múlt századi láda, az alumíniumba szorított gyönyörű nagy palást, és az, hogy a gépről elvben el lehetett volna indítani a legközelebbi világháborút.”
