Tegnap volt száz éve, hogy megszületett a magyar operajátszás egyik legnagyobb alakja, Melis György. A szinte besorolhatatlanul egyedülálló, hihetetlen tehetségű művész egy Szarvas melletti tanyán, egy szlovák anyanyelvű földműves család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot, s innen jutott fel a csúcsra. Nem véletlen, hogy a hétvégén Szarvason ünnepelték istentisztelettel és koncerttel az évfordulót. (Az Opera a centenáriumon még a honlapján sem emlékezett hajdani sztárjára.) Melis különleges életútjáról az ottani ünnepségsorozat szervezőjével, Melis művészi hagyatékának kezelőjével, Clementis Tamás operaénekessel beszélgettünk.

Ma sem egyszerű ilyen sorból felküzdenie magát valakinek, de a múlt század első felében ez még nehezebb lehetett. Hogyan sikerült ez Melis Györgynek?
Nem volt könnyű, az biztos, hiszen a Csipkár-soron, ahol petróleummal világítottak és a só, az ecet, meg a cukor kivételével mindent maguk termeltek meg, az ötkilósan megérkezett mesebeli hetedik gyerek születése után két nappal az édesanyja már az aratóknál volt a földeken és a kisfiút a szérűre tették ki, jóllehet később hároméves koráig szoptatta. Olyan kövér lett, hogy szinte nem is tudott járni. Amúgy nem beszélt magyarul, így be kellett íratni óvodába, hogy mire iskolába kerül, ne legyen gond a tanulással. Annyira nem lett, hogy végig kitűnő volt és bár az apja földművesnek szánta, a rendkívüli adottságai miatt a tanárai felfigyeltek rá és meggyőzték az apát, hogy engedje a szarvasi gimnáziumba. Azt is elvégezte, kitűnően leérettségizett és mivel nagyon szerette a matematikát, jelentkezett a Műegyetemre építészmérnöknek és oda is felvették. Akkor a zene még csak hobbi volt nála.
Mérnökhallgatóból vált az opera csillagává
Mégis, hogyan fordult a sorsa az éneklés felé?
Már a szarvasi Evangélikus Újtemplom kórusában énekelt és Bartos Pál nagytiszteletű úr figyelt fel először a hangjára, sőt 250 pengőt is adott neki, hogy folytatni tudja a tanulmányait. És mivel már Bach kantátákat is énekelt, rájöttek, hogy egészen kivételes hangja van. Egyébként muzikalitására jellemző, hogy autodidakta módon nagybőgőzni is megtanult. Végül addig-addig unszolták, amíg egy barátjával felütötték a fővárosi telefonkönyvet és kerestek egy énektanárt, aki meghallgatná. Nagy szerencséje volt, mert Rosthy Annához került, aki kiváló szakember volt, a Zeneakadémián tanított és felfedezte Melisben a nagy tehetséget. Rávette, hogy jelentkezzen a Zeneakadémiára és persze oda is felvették. A Műegyetemet aztán egy év után abbahagyta és onnantól kezdve a zene töltötte be az életét.
Aztán már egyenes út vezetett az Operához, ugye?
Melis 1949 nyarán diplomázik a Zeneakadémián és már ősztől ösztöndíjas az Operában, ahol Tóth Aladár igazgató, Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán főrendezők neve fémjelezte akkor az intézményt. Tóth Aladár már az akadémián felfigyelt a fiatalemberre és végig támogatta. Ők hárman építették fel a repertoárját, méghozzá nagy figyelemmel, fokozatossággal, így hangja tovább teljesedett, nem véletlenül emlegette mindig, hogy számára az első hét év volt a legmeghatározóbb. Egy fiatal énekesnek nem kell azonnal áriákat előadnia, a dalok és oratóriumi darabok jelentik az operaszínpadra való felkészülés alfáját és omegáját, mondta egyszer. Tóth Aladár atyai jótanácsai arra is felkészítették, miképpen kerülje ki, hogy belépjen a pártba, amikor minden második ember tégla volt az operában, vagy hogy óvakodjon a véleménynyilvánítástól.
Úgy tudom, az operairodalom szinte minden jelentős bariton szerepét eljátszotta, közel hetvenet, még modern zeneszerzők darabjait is, talán csak Wagner maradt ki.

Ami a hangjának megfelelt, minden szerepet megkapott. Van olyan opera, amit csak lemezre énekelt, például Verdi Rigolettója, amit színpadon nem játszott el. Azt mondta, nem érezte ahhoz megfelelőnek a hangját. A Ferencsik János által vezényelt Parsifalban énekelhetett volna, de akkor a Kékszakállút alakította külföldön. Ezzel a szereppel bejárta a világot, a Scalában Marton Évával énekelte. A világban egyébként a Don Giovanni volt a legtöbbet énekelt szerepe, ezt németül, olaszul és magyarul is előadta. Giuseppe Patané, a világhírű olasz karmester úgy tartotta, hogy ő a világ legjobb Falstaffja. De valójában mindenben nagyszerű volt, énekelt drámai szerepeket, vígoperát, operettet, magyar nótát, sőt musicalt is, de prózai szerepeket is kapott. Több filmben is szerepelt, a Hány az óra Vekker Úr című Bacsó Péter filmben például egy Gestapo tisztet alakított meggyőzően. De például Arany János A fülemüle című versét sem sokan adták elő olyan ékesszólóan. Nem véletlen, hogy az operaénekesek közül egyedül ő kapott Kazinczy-díjat, amit a szép magyar beszédért ítélnek oda. Kivételes színészi adottságokkal rendelkezett, 190 centijével nagyszerű kiállása volt, óriási humorát pedig valószínűleg már a családjából hozta magával. Volt, hogy a színpadon is tréfás megjegyzésekkel szórakoztatta kollégáit, amit persze a nézők nem vettek észre, csak az énekeseknek kellett visszafogniuk magukat a nevetéstől. Az állóképessége is hatalmas volt, hiszen az első 25 évben évente 75-80 előadásban lépett fel, s volt, hogy egy héten háromszor háromféle operában. Ez a képesség is Szarvashoz vezethető vissza, hiszen a tanya és az iskola között hét kilométer volt az út, amit naponta kétszer kellett gyalog megtennie. Svéd Sándor és Palló Imre énekesi pályája hatott rá leginkább, de mint emlegette, mindenből azokat az elemeket szűrte le, amelyeket a saját egyénisége alapján is hasznosítani tudott. Mert óriási egyéniség volt.
Karajannak is nemet mondott a mama miatt
Sosem csábult külföldre?
Mindig elmondta, hogy azért nem szerződött külföldre, mert az édesanyja jelentette számára az életet. Herbert von Karajan például 1962-ben szerződést ajánlott a bécsi Staatsoperbe, de amikor az előéneklés után a titkárságon le kellett volna adnia a magyar útlevelét, rájött, hogy akkor nem jöhet haza és nem láthatja az édesanyját, így nemet mondott.
A szakmai elismerések viszont korán elérték.
Minden elismerést, amit lehetett megkapott. Kossuth-díjat 39 évesen adományoztak neki, de érdemes és kiváló művész címe is volt és háromszor érdemelte ki a Liszt-díjat. A Magyar Állami Operaház örökös tagságát a rendszerváltozás hajnalán, 1989-ben kapta meg, de örökös tag a Halhatatlanok Társulatában is. Egyedül azt nehezményezte, hogy amikor bevezették a Prima Primissima díjat, valaki a könnyűzenét egy kategóriába rakta az operával és Koncz Zsuzsa kapta az elismerést. Így csak a Príma díj jutott neki, de amikor felment a színpadra és elmondta az előre elkészített beszédét, szűnni nem akaró taps fogadta.

Fotó: Mezey Béla
Milyen ember volt a színpadon kívül? Önt a bizalmába fogadta, a művészi hagyatékát is ön kezeli…
Amikor 1987-ben odakerültem Zeneakadémiai ösztöndíjasként az Operába és egy színpadon énekelhettem vele a Bánk Bán Biberach szerepében, ahol ő volt Tiborc, Ilosfalvy Róbert pedig Bánk, látta rajtam a megilletődöttséget. Onnantól kezdve figyelt rám és támogatott, pedig nem könnyen engedett magához embereket. Később volt, hogy az operából is engem hívtak, ha akartak tőle valamit. Vérprofi volt és az évek során afféle egyszemélyes intézménnyé vált. Még nyolcvan évesen is első volt a próbákon és olvasta a kottáját annak a szerepnek, amit már vagy kétszázszor elénekelt. Mindenre odafigyelt és a pontosságát jól jellemezte a mondása, miszerint a zene az matematika. Minden hangnak, zenei értéknek megvan a helye és akkor kell megszólalnia, nem előbb és nem is később. Még 84 évesen is megtartott néhány szerepet, így Bánk bán Tiborcát, Mozart Cosi Fan tutte operájából a filozófus Don Alfonsot és Donizetti Don Pasquale-ját, meg Zsupán bárót Johann Strauss Cigánybárójából.
A műgyűjtő művész kolbászt töltött, pálinkát főzött
Tanított is másokat?
Nem, mert bár egy-egy mondattal mindig rá tudott világítani egy probléma lényegére és figyelemmel kísért másokat, azt mondta, nincs türelme a tanításhoz. Viszont a fiatalokra odafigyelt, például arra, hogy Szarvason legyen gyermekkórus, amit folyamatosan támogatott, ahogyan nevével fémjelzett díjat is alapított a legszebb, legtisztább beszédű magyar énekesek számára.
Szarvas, ahol a századik évfordulós tegnapi megemlékezés zajlott, majd a július 23-i szabadtéri gálaest kerül sorra, élete végéig meghatározó volt Melis György számára, aki a város díszpolgárságát is megkapta.
Számára a hálátlanság volt az egyik legnagyobb bűn és Szarvasnak még az életében megpróbálta visszaadni, amit onnan kapott. Egyébként az otthonról hozott hagyományokat végig megőrizte. Évekig otthon savanyította a káposztát és a rétegek közé mindig rakott egész fejeket, mert tudta, hogy húsvétkor a töltött káposztához kellenek a teljes levelek. Volt hideg füstölője, ahol a Szarvasról beszerzett hozzávalókkal kolbászt füstölt és pálinkafőzője a kertből szedett gyümölcsök lepárlásához. Ugyanakkor érzéke volt a művészettörténethez és a régiségekhez is, s a háza szinte múzeum volt értékes festményekkel, de külön sarok volt édesanyja rokkájának, vagy mángorlójának és mindent áthatott a harmónia. Ezeket a családi tárgyakat egyébként a mostani szarvasi kiállításon is megtekinthetik az érdeklődők, mint például azt a tejescsuprot, amivel gyerekként járt át a szomszédba tejfölért.