Barát vagy ellenség? Az emberek között, de még az állatvilágban is közismert, hogy míg bizonyos egyedek kedvelik, addig mások ki nem állhatják egymást. Nincs ez másként a növények esetében sem, még ha a közbeszédben erről a tényről ritkán esik is szó.

A különféle biológiai kölcsönhatások abból erednek, hogy a Földön szinte kivétel nélkül minden életre alkalmas területen több faj képviselteti magát, ezek változatos populációi élnek együtt. Az egy helyen élők több-kevesebb sikerrel, de mindig befolyásolják egymás tevékenységét, életfolyamatait. Ez lehet közvetlen (amikor például a ragadozó a prédájára les) és közvetett (amikor egy dús lombkoronájú erdő árnyékolja, és többségében ellehetetleníti a cserjeszint fejlődését). A növények egymásra gyakorolt hatása az úgynevezett allelopátia. Kezdetben csak magasabb rendű növényeknél ismerték, ám az utóbbi évtizedekben a mikroorganizmusok körében is széles körben ismertté vált.

Diófa
Forrás: Wikimedia commons

Az undok diófa nem szereti a szomszédokat

Ennek egyik fajtája az antibiózis, vagyis olyan képesség, melynek révén egy növény bizonyos molekulák kibocsátásával gátolja, illetve lehetetlenné teszi a környezetében lévő más növények életfolyamatait. Erre már a kertünkben is találhatunk példát, a diófa levelei ugyanis olyan csíraölő anyagokat tartalmaznak, ami ellehetetleníti más növények megtelepedését a közelében. Így tehát az antibiózis jelentős tényező a természetes kiválasztódást eredményező versenyben. Habár a növények esetében más egyszerűbb folyamatok – például fény (energia), tápanyag, víz elvonása a környezetből – is jelentős befolyást gyakorolnak, az antibiózis mindehhez lényegesen hozzájárul.

A növényvilágban azonban nem csak olyan fajokat ismerünk, amelyek ádázan felül akarnak kerekedni mindenen, hanem olyanokat is, amelyek a kölcsönös előnyöket fontosabbnak tartják a szomszédjaikkal való együttélésben. Növény és növény közötti békés együttélés az úgynevezett fitoszimbiózis. Ilyenre általános példa, amikor egy növény bizonyos anyagcsere-termékei felhalmozódnak a talajban, melyeket a növény pusztulása után egy később abban a talajban kifejlődő egyed felhasznál. Ez a kölcsönösség tehát leginkább közvetett módon valósul meg, és nem összekeverendő a növény–gomba, vagy a növény–baktérium kapcsolattal, amik eltérő kategóriába tartoznak.

A szimbiózis – a kölcsönösen előnyös kapcsolat (mutualizmus) egy fajtája – szoros és tartós együttélést jelent. Növények esetében fito-, míg állatoknál zooszimbiózisról beszélhetünk. Mindezeken felül létezik még gombaszimbiózis (mikorrhiza), zuzmószimbiózis (lichenizmus) stb.

Napjainkban e kölcsönhatások egyik leginkább jellemző színtere a mezőgazdaság, ahol a tapasztalt gazdák kifejezetten arra törekszenek, hogy minél több lehetőséget nyújtsanak az előnyben részesített növényfajnak. Régóta ismerik a növénytársítás módszerét, amely amellett, hogy figyelembe veszi a rendelkezésre álló erőforrásokat és ennek függvényében a várható terméshozamokat, arra is gondot fordít, hogy lehetőleg olyan fajok kerüljenek egymás mellé, amik egymás kölcsönös fejlődését szolgálják.

Furcsa pár: a bab és a kukorica

Előbbire kiváló példa a gyökerezési mélység, míg utóbbira a tápanyagigény. A zöldségeskertben mindkettőt módunkban áll megfigyelni. A hagyma, saláta vagy szamóca a felső, sekélyebb talajrétegeket szövi át gyökereivel, ám ekkor a mélyebben fekvő tápanyagok kihasználatlanok maradnak, sőt, elveszhetnek. Ezért érdemes mellettük káposztát, vagy paradicsomot is ültetni, ezzel megteremtjük a szimbiózist. A mélyebben gyökerező növények ugyanis azon kívül, hogy képesek az ottani tápanyagokat is felvenni, a másik növény pusztulásából is profitálnak, ugyanis az elkorhadó gyökerek üregei javítják a talaj átszellőzöttségét, nedvességtároló képességét, saját gyökereik is könnyebben utat találnak e réseken keresztül, ráadásul jobban bírják a szárazabb időszakokat.

A kukoricának is jó, de a babnak is
Forrás: Wikimedia commons

Ám nemcsak „testi erejével” segítheti az egyik növény a másikat. Többek között ismert, hogy a pillangós növények (például bab) a gyökereiken velük szimbiózisban élő baktériumok segítségével képesek a levegő nitrogénjének megkötésére. Ezt részben felhasználják, de egy részük a talajban halmozódik fel és más növények hasznosítják. Klasszikus párosításnak mondható a kukorica–bab, ahol a bab a nitrogént a kukoricának „adja”, ezért cserébe pedig a kukorica – például futóbab esetén – támasztékot nyújt.

A kávézacc nemhogy jó, de még árt is 

A növények meglehetősen sajátos módon „társalogva” nyújtanak kémiai előnyöket egymásnak. A talajfelszín felett többnyire illóolajokkal kommunikálnak, így, ha az adott területen az egyik növényt megtámadja egy kártevő, akkor az áldozat vegyianyagokat bocsájt ki, jelezve ezzel a többieknek a veszélyt. E vészjelek a levegőbe kerülnek, ennek köszönhetően a hozzájuk közeli növények időben el tudják kezdeni – amennyiben persze módjukban áll – a felkészülést a védekezésre. A talajfelszín alatt is zajlik ilyen kommunikáció, vagyis a növények föld alatti részeikkel is termelnek vegyianyagokat, illetve a növények pusztulása után is kerülnek a talajba úgynevezett allelopatikus (más növényt befolyásoló) vegyületek.

Még sem jó! Forrás: mollysmtview.com

Láthatjuk, hogy a növény–növény kommunikáció milyen harmonikusan képes működni, az ember–növény kapcsolatban azonban időnként zavarok léphetnek fel. Néha teljesen alaptalanul hájpolnak egyes anyagokat, amelyekről csak később derül ki, hogy nem úgy hatnak, ahogy híresztelik. Ilyen például az a már az 1970-es évekig visszavezethető hiedelem, amely szerint használt kávézaccot kell adni a talajhoz a növények felélénkítésére. A tudomány azonban ezt nem támasztja alá, sőt új tanulmányok azt igazolják, hogy az őrleményből még a kifőzés után is erősen oldódó koffein súlyosan visszaveti a kisebb növények gyökereinek fejlődését, akadályozza a magok csírázását.

A kávécserjéből származó koffeinmennyiség ráadásul a hosszú évekig tartó, intenzív termesztés hatására egy idő után önveszélyessé alakul a talajban. Ekkor már nemcsak a környező növények fejlődését akadályozza, hanem saját magáét is. A legújabb vizsgálatok most azt igyekeznek kideríteni, hogy vajon oregánó, vagy zsálya termesztésével ki tudják-e „szippantani” a túlzott koffeinmennyiséget a talajból? És ha igen, a világ készen áll-e a koffeintartalmú gyógynövényekre? Ez inkább már egy következő cikk témája lehetne…