Röszke és Kelebia, Hegyeshalom és Nagylak, Letenye, Záhony, Tornyosnémeti, Somoskőujfalu: falvak a végeken, amiknek a földjeit keresztbevágta Trianon, elválasztva családokat és birtokokat, a mesterséges perifériára téve egész közösségeket. Mégis a Kárpát-medence legismertebb helynevei, akár különösebb idegenforgalmi látnivaló nélkül is. Nem akarták, mégis a XX. század szimbólumai lettek. Bezártság, szabadság, gyomorgörcs, a megkönnyebbült cigi íze keveredik a szájban egy kilyukasztott régi útlevél pecsétmaradékai felett, tintaszagú kelet-európai madeleine a hatósági vegzatura nosztalgiájával.
40 éve döntöttek az alapítók – Németország, Franciaország, Belgium, Hollandia és Luxemburg – az Európán belüli belső határok lebontásáról. Tíz évre rá, 30 éve kezdett a gyakorlatban is működni a schengeni rendszer, aminek 2007 óta mi is tagjai vagyunk. A rendszer a migrációs válságok miatt néhol recseg-ropog, de pár hónapja tagjai már a bolgárok, románok is.
A határok fokozatos és ma is erősen részleges lebontása – Szerbia felé határkerítés, Ukrajnából időnként 6-8 órás a várakozás ma is – az európai integráció talán legkézzelfoghatóbb jele volt sokaknak,
ebben zsigerekben is érezhető különbség a megelőző korszakhoz képest.
Pedig azt is lehetne mondani, valójában ez a viszonylagos átjárhatóság a mélyebb történelmi hagyomány.
A XX. század előtt nagyrészt útiokmányok nélkül lehetett utazni, annyira, hogy még az I. világháborút lezáró béketárgyalásokon is sajtószenzáció volt, hogy Wilson amerikai elnöknek is útipasszusra volt szüksége,
hogy Párizsba mehessen. Az útlevél megkövetelése nálunk is csak fokozatosan nyert teret. Az I. világháború előtt a Monarchián belül nem kellett semmilyen papiros a belső határokon való átkelésre, azt csak a szerbek és románok várták el.
A helyzet Trianon után kezdett szigorodni. Bár a magyar hatóságok nem voltak érdekeltek abban, hogy különösebben megnehezítsék a határ két oldalára került magyarok utazását, Románia és Jugoszlávia többféle módon igyekezett ezt korlátozni. Többször határzárat is elrendeltek, nehéz volt vízumhoz jutni – végül a 3-5 napos rokonlátogatás címén lehetett még valamivel könnyebben ideiglenes engedélyt kapni.
Elsősorban Bencsik Péter történész munkáiból tudható, hogy milyen húsbavágó átalakulásokkal járt a húszas években az új határok meghúzása a határközeli helyi társadalmak számára.
Sokaknak a földje is a másik oldalra került – ők voltak a kettősbirtokosok –, akiknek a helyzetét ugyan a politika igyekezett úgy-ahogy rendezni, mégis sokan illegalitásba kényszerültek eleinte pusztán amiatt is, hogy átjártak a saját parcellájukra kapálni.
Az új határokkal értelemszerűen megjelent a csempészet is. Ausztria felé főleg élelmiszert vittek sokan, de hamarosan beindult az ellentétes irányú forgalom is: leginkább a textilipari termékek és a cseh BATA-cipők voltak kapósak.
A revízióval a határok újra módosultak, a sorompók felnyitása, a bevonulás katonai-politikai rituáléi és a tereprendezés után megindult a tömeges lakossági zarándoklat is „a visszatért területekre”.
Egyúttal a nagyobb szigor is megjelent, de a határátkelések megnehezítése a II. világháborúval lépett igazán szintet. 1948-ban belügyminiszterként már Kádár János vezényelte le az osztrák határ fizikai lezárását.
A határ mindkét oldalán 10 méteres sávot beültetlenül kell hagyni, további 50 méteren pedig csak alacsony növényzetet szabad ültetni. Az átkelő helyek számát lényegesen csökkenteni kell, és a kishatárszéli forgalomban nem megnyitott utakat mindkét oldalon torlaszokkal kell elzárni. Az alkalmi útilapokat, melyekkel a határmenti lakosok egyik határövezetből a másik határövezetbe átmehettek, meg kell szüntetni
adta ki a rendelkezést, ami a vasfüggöny fokozatos lehúzását jelentette.
A következő évben megkezdődött az aknazár kiépítése. Formálisan arra hivatkoztak, hogy tömegesen próbálnak Magyarországra beszivárogni mindenféle
csempészek és főleg azok a kémek és fasiszták, akiket imperialista megbízóik Magyarországra küldtek,
valójában persze a magyar területről való szökéseket akarták megakadályozni. Ekkoriban kezdték ebben az értelemben használni a „disszidálás” kifejezést, a tiltott határátlépés büntetési tételét pedig az ötszörösére emelték. Egy titkos kormányrendelet alapján büntethetővé váltak még az illegálisan külföldre távozóval egy háztartásban élő rokonok is.
Nemcsak az osztrák határt igyekeztek azonban fizikailag is lezárni – akár a föld alatt is. Még az aggteleki barlangba is megerősített rácsot akartak tenni, mondván, jönnek a csehszlovákok:
a barlang, bár víz van benne, alkalmas az illegális közlekedésre, mivel az elzáró vasrács kulcsa a csehszlovákok birtokában van. Csehszlovák részről a turisták átjárnak a magyar barlangrészbe, és értékes cseppköveket tördelnek le.
A legnagyobb védelmi rendszer, a „magyar Maginot-vonal” azonban Jugoszlávia felé épült ki Rákosi alatt. Tito „láncos kutyává” való átminősítése után Jugoszlávia vált a főellenséggé, és míg Ausztria keleti része 1955-ig amúgy is szovjet megszállás alatt állt, a jugoszláv határszakaszon aknamezőt, szögeskerítést és bunkerrendszert építettek. A „megbízhatatlan elemeket” a határ 15 kilométeres körzetéből a Hortobágyra, a „magyar gulágra” telepítették ki tömegesen. Az elhurcolási hullám 75 éve, 1950. június 22-éről 23-ra virradó éjjel kezdődött.
A zárt, legszigorúbb korlátozásokon alapuló határrendészet Magyarország a többi kelet-közép-európai szatellit állammal együtt a Szovjetuniótól vette át, ott már a húszas évektől súlyos államellenes cselekedetnek számított az illegális távozás, az elkövetőket pedig a szocializmus ellenségeinek és hazaárulóknak tekintették. Ez a rezsim vált uralkodóvá nálunk is egy sajátos hullámzással, a szovjet rendelkezésekhez képest azért valamivel lazábban – hiszen, velünk ellentétben, ott még a belföldi utazásokhoz is útlevél kellett.
Az osztrák határon többször is elhelyezték, felszedték, majd újratelepítették az aknazárat.
Először éppen 1956-ban, a forradalom előtti hónapokban végeztek az aknamentesítéssel. Miután a forradalom leverését követően jó 200 ezer magyar távozott nagyrészt Ausztria és Jugoszlávia felé, Münnich Ferencék 1957-ben új vasfüggöny létesítéséről döntöttek. Drótháló-sövény, aknamező, nyomsáv, és újabb 40 méteres széles sáv, a „halálzóna” – ezt az új műszaki határvédelmi rendszert már csak az osztrák határon építették ki.
Ismét bevezették a nagyon szigorú belépési feltételekhez kötött 500 méteres határsávot, valamint a 15 kilométeres határövezetet is, sőt, még a Fertő-tó nádasaiban és a víz alatt is aknákat helyeztek el.
Összesen több mint egymillió aknát telepítettek az osztrák határon ekkor, sok azonban nem működött közülük.
A mérsékelt hatékonyságot jelzi, hogy a következő években ezek több határőrt és katonát sebesítettek meg, mint illegális határátkelőt. Ez, és a magas költségek is szerepet játszottak abban, hogy a ’60-as évek közepén végül megint az aknamentesítés mellett döntöttek, de a fő ok a nemzetközi elszigeteltségből való kitörés iránti vágy volt: ahogy a Kádár-rendszer amerikai nyomásra széleskörű amnesztiáról döntött, úgy a vasfüggönyt is felpuhították.
Ezután a nyugati határvédelem a szovjet SZ-100-as elektromos jelzőrendszeren alapult. Ez 24 volttal csapta meg az idegenbe vágyó delikvenst, ezen túl vészkürtök szólaltak meg, ha valaki a drótokhoz ért. A hiánygazdaság sajátosságaként a drótokhoz szükséges rozsdamentes huzalokat a szocialista Magyarország Nyugatról volt kénytelen beszerezni.
Bár időnként a katonák is átszöktek az elvileg általuk védett határon, összességében az 1956 utáni határvédelem úgy-ahogy hatékony volt: évente átlagosan 3–6 ezren disszidáltak Magyarországról a Kádár-rendszerben.
A hatóságok számára kiemelt feladat volt a keletnémetek Magyarországon keresztüli Nyugatra szökésének megakadályozása – nem véletlenül tartott fenn külön apparátust az NDK állambiztonsága, a Stasi a Balatonon is, a siófoki rendőrkapitányság felső szintjéről irányítva saját állampolgáraik megfigyelését a nyaralás alatt.
Kádár János 1965-ben még azt hangoztatta, hogy az utazás nem jog, azt előbb ki kell érdemelni: „Én vállalom a konzervatív és reakciós jelzőt, de nekem az a véleményem, hogy a fiatalember érdemelje meg, hogy nyugati országba menjen. (…) Nem ismerem el jogos igénynek, hogy 16 éves embernek feltétlenül kell külföldön járnia.”
A magyaroknak ugyanakkor lassan, ha nem is az egész világ, de legalább néhány szocialista ország egyre inkább megnyílt. Miután Csehszlovákia felé eltörölték a vízumkényszert 1960-ban, Komárom lett arra a legforgalmasabb átkelő, és nagy szó volt, hogy nyaranta nemzetközi buszjárat indult Komárom és Komarno között – lényegében egy városon belül.
1972-ben aztán bevezették a szocialista országokba (kivéve: Szovjetunió, Jugoszlávia és Albánia) érvényes piros útlevelet, illetve a Nyugatra is jó, ellenben sokkal nehezebben megszerezhető kéket.
Ezt váltotta fel (első formájában 1984-től, ténylegesen ’88-tól) a későszocializmus újféle szabadságát megtestesítő „világútlevél”, amihez már csak a valutakeretet kellett kimaxolni, lehetőleg a nagyszülőket is igénybe véve, bepasszírozva őket a Wartburgba vagy Trabantba a kötelező bécsi bevásárlás előtt.
1988-ban már 2,7 millió magyar járt Ausztriában, vagy harmincszor annyian, mint tíz évvel korábban.
A csúcspont sajátos módon éppen az államszocialista kalendárium pirosbetűs ünnepei voltak: április 4-én és november 7-én is mintha a fél ország Hegyeshalom felé indult volna. Az osztrák–magyar határ a Grundig- és Gorenje-láz után pár hónappal aztán még legalább kétszer bekerült a világhírekbe. A nekünk a jaltai kettéosztottságot megtestesítő határpont a kelet-európai rendszerváltások egyik globális jelképe lett: előbb a vasfüggöny külügyminiszteri elvágásával, majd a keletnémetek kiengedésével látványosan derült ki újra, hogy a határok mégsem vasból és acélból vannak, mint állítólag a rendszer alapjai.
Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/allamhatar
