Érdekli még a mai fiatalokat a Húsvét és a hagyományok?

Remek képek az Egri Csillagok forgatásáról a hatvanas évekből
2024-03-30
Hat fontos változás a pénzügyekben
2024-03-31
Show all

Érdekli még a mai fiatalokat a Húsvét és a hagyományok?

Ilyenkor, húsvét tájékán felerősödik bennünk a népi hagyományok iránti kíváncsiság. Tojást festünk, locsolkodunk, és ellátogatunk, mondjuk, Hollókőre, hogy az ottani húsvéti programokban gyönyörködjünk. De mi van, ha váratlanul egy vödör vizet zúdítanak a nyakunkba? Ugyanúgy megsértődünk, ahogy egyes hölgyek, amikor a mohácsi busók benyúltak a szoknyájuk alá? Arról, hogy mit is jelent a hagyomány, és hogyan lehet az ősi tradíciókat a mai élettel összeegyeztetni, Sándor Ildikó néprajzkutatóval, a Hagyományok Háza Közművelődési és tudományos szakcsoportjának vezetőjével beszélgettünk.

Sándor Ildikó néprajzkutatóval, a Hagyományok Háza Közművelődési és tudományos szakcsoportjának vezetője.

Sándor Ildikó
Forrás: Wikipedia

Tulajdonképpen mit jelent a hagyomány? Miért jó nekünk?

A hagyomány szóból mára afféle gumifogalom lett. A közgondolkodásban szinte azt értik rajta: hagyomány az, ami volt és már nincsen. Amit, ha valahol mégis megtaláljuk, lélegeztetőgépen kell tartani.

De akár a néprajz, akár a kultúra-tudományok, vagy az antropológia felől közelítünk, azt állapíthatjuk meg, hogy a hagyomány mindenütt ott van. Ez a kötőszövet, a struktúra, amely összetartja az emberi kultúrát. Egy „nagypályás” valami. Az hagyományos, ami több generáción keresztül létezik, legalább három emberöltőnyi. Ami körül valamilyen konszenzus alakult ki egy közösségben, és van normatív ereje. A Néprajzi Lexikon szerint a hagyomány a kultúra grammatikája. Igazán találó definíció.

Hiszen hagyomány lehet a vallási tanítás is, de az is, ahogyan a családban az asztalnál ülünk, és a sorrend, hogy kinek tálalunk először. De hagyományőrzés, ahogy főzni tanulunk az édesanyánktól a konyhában, vagy ellessük a szerszámok forgatását az édesapánktól.

De az angoloknál hagyomány az ötórai tea szokása is, rituálé, életszervező erő. Hagyomány a kínai opera vagy az indiai zene, amit itt nálunk is megismerhettünk Ravi Shankartól. Azt gondoltuk, amit ő játszik, az indiai népzene. Nem, az a muzsika az indiai klasszikus zene kultúrája. Ő az ottani, mit tudom én, Jasha Heifetz.

Mi az igazán magyar?

Sokan manapság a hagyományt kizárólag a néphagyománnyal azonosítják, és valahogy kívülről tekintenek rá, mint valami kuriózumra.

Ennek nyilván az is oka, hogy az a fajta paraszti életmód, ahol a népi hagyományok megjelentek, és amely az emberi munkaerőn, a földművelésen és az állattartáson alapult, és erősen kötődött a feudális társadalomhoz, már nem kompatibilis a mai világgal. Már átléptünk egy fogyasztás alapú kultúrába. Persze nem a feudalizmus egyedüli sajátja ez a fajta tradicionális életvitel. Látjuk, például, hogy az ázsiai kultúrákban nincs a mi fogalmaink szerinti feudalizmus, és mégis több bennük a hagyomány. Nagyon erős ebben a lokális kötöttség, illetve, a vérségi kötelék funkciója. És ez Magyarországon falun, a paraszti életvitelben jelent meg. És ahogy ez fölszámolódik, megszűnik a rendszer, ez a hagyományos életformát, annak napi kultúráját, hétköznapi szokás-regiszterét, vagy a művészi gyakorlatát is fölszámolja.

Ez sajnálatos, de természetes és megkerülhetetlen társadalmi folyamat. De az az érdekes – és egész Közép-Európára igaz -, hogy miközben már elindul ez a hanyatlás, ez az erózió, aközben megszületik az önálló kulturális nemzet iránti igény.

Ez a 19. század eleje.  És a kulturális nemzet „megkonstruálása” mindenütt elsősorban a népi kultúrából merít, mert ennek a kornak, vagyis a nemzeti romantikának az eszmevilága ott látja meg, hogy mi a sajátosan magyar, sajátosan lengyel, orosz stb.  Hát, az, ami ősi, ami archaikus. Tulajdonképpen, ami még a kereszténység előtti pogány korból jön.

És ezt hol találjuk meg? A romlatlan népnél, aki iskolázatlan. Tehát az a kor a régit, a népit és a nemzetit azonosítja, egyenlőségjelet tesz közéjük. Ez a gondolat, hogy az archaizmust tesszük, emeljük a leginkább magyarrá – ma is gyakran tetten érhető. Úgy véljük – olykor joggal, máskor eltúlozva -, hogy a régi, az ősi az, amely leginkább képes megjeleníteni a nemzeti karakterjegyeket. De visszatérve a nemzeti romantikára: tehát, miközben valójában éppen szűnik meg a dolog, a magas és a közkultúra éppenséggel újra fölfedezi és beemeli.

Beemeli Arany és Petőfi irodalmi népiesség programja. Népdalul, népballadául költenek a magas költészetben. Erkeltől legalább Kodályig tart az az ív, ahol a verbunkos lesz az a zenei minőség, amely a nemzeti karakterjegyeket megjeleníti.

És majd utána jön egy váltás, hogy legyen inkább a csárdás. Aztán megjelenik Kós Károlynál, Lechner Ödönnél a magyar népi építészet is. Tehát az összes művészeti regiszterben vannak ilyen újrafelfedezések. De az újrafelfedezés ezeket a hagyományos népi jegyeket a saját közegéből kiemeli, és egy más társadalmi, szociokulturális közegbe helyezi be.

Szinte látványosságként?

Van ennek egy reprezentációs igényű törekvése is, igen, a szépet, a látványosat kereső oldala, a színpad, a performancia. Aztán sokkal később jön egy nagy csavar, a táncházmozgalom, amelyik a folklórhoz, a néphagyományhoz egy új, avantgard viszonyt alakít ki. Ez a törekvés azt mondja, nem a különlegesen szép, nem a reprezentáció, nem a „Mojszejev” számít (a Mojszejev Együttes a 20. század második felének divatos, lehengerlően akrobatikus mutatványokat bemutató szovjet-orosz néptáncegyüttese volt – a szerk.) hanem az, hogy a népi gesztusokat hogyan tudom a mindennapjaimba bevinni.

És elkezdenek kékfestő ruhákban járni a nők. Felfedezik azokat a szabásmintákat, amelyek alapján már a mai kor elvárásaihoz igazított darabokat készítenek, de a régi struktúrákat, anyagokat használják valami módon revitalizálva. És ugyanígy: látják, hogy milyen a táncház Széken.

Hát, hozzuk le a bulit a színpadról és mi is bulizzunk. Tehát a funkciót veszik át. Valóban nem az előadás, a performansz lesz a fontos, hanem a részvétel.

A népi hagyomány, mint áru

Először ez a törekvés olyan tisztának tűnik. Aztán egyes helyeken a néphagyomány őrzésében és átadásában átveszi a hatalmat sokféle egyéb érdek. A hagyomány tobzódni kezd.

Sok minden más is megjelenik e mellett. Van egy úgynevezett, én úgy hívom: közművelődési folklorizmus., amit a régi népművelők képviselnek. Aztán van egy pedagógiai folklorizmus. Amikor tananyaggá válik a néphagyomány. A gyerekek olvasókönyveiben ma is ott vannak a Mátyás-mesék, ott van a Fehérlófia. De válik művészeti folklorizmussá is, amikor a magas kultúrában jelenik meg, például a Jancsó-filmekben a népzene és a néptánc sajátos, avantgard formavilággal.

Tehát vannak ezek a különböző rétegek, és akkor egyszer csak berobban – a tobzódó turizmus. A turisták vidéken a népi hagyományokat keresik. Hollókőn például ez már a 80-as években megjelent. A turizmus számára pedig rögtön szolgáltatni kell. Azonnal jön a konzumálási rész felerősödése. Amikor a néphagyománynak eladható módot kell találni, eladható formába kell önteni. És ennek vannak pluszos meg mínuszos vonatkozásai egyaránt. Mert, ha mondjuk a turizmus hatásaképpen egy-egy helyi termék születik, és a helyben élő közösséget megtartja a helyi termék eladása, a jólétét segíti, ráadásul például azt is felmutatja, hogy jellegzetes népi hímzésmotívumok jelennek meg az eladásra kínált konyharuhán vagy táskán – az emel.

De amikor egy fesztivál alatt egy 3-400 lelkes települést több ezren megszállnak, és széttapossák, és a helybeliek egy része elmenekül onnan, mert azt mondja, hogy a saját élethelye nem élhető – az bizony lehúz, és bennem komoly morális kérdéseket vet föl.

Hogy lehet a tiszta néphagyomány gyakorlását és a turizmus igényeit okosan összeegyeztetni, olyan dinamikusan, hogy legyen is, meg nem is, mondjuk, mint a mesebeli lány, amikor ajándékot vitt Mátyás királynak?

Ehhez öntudatos és erős közösségek kellenek. Látjuk, hogy vannak olyan közösségek, amelyek meg tudják védeni magukat, a határaikat meg tudják tartani, és vannak, amelyek nem. Azt gondolom, hogy a témával foglalkozó szakemberek súlyos mulasztásos vétségben vannak, mert, mondjuk, nekünk, a mi szélesen vett szakmánknak ez feladata lenne. Hiszen mi ismerjük ezeket a jelenségeket. Kívülről és objektíven látjuk, és ha felismerjük, akkor kötelességünk nem csak szobatudósként 40 ezer karakteres tanulmányt írni róluk, hanem társadalmi felelősséget vállaló szakemberként jelezni a veszélyeket.

És az örökségesítés ugyanígy Janus-arcú jelenség. Mert egy globalizálódó világban nem elég azt gondolni, hogy én attól vagyok mondjuk, tápiószelei, mert Bartók egyszer itt járt, öt népdalt felvett, és abból az egyik így kezdődik: „Lányok, lányok, ti szelei lányok”.  Tanulja ezt meg minden szelei gyerek és óbégassa.

Legyen az övé. És fel kell fedezni minden értéket a településen, például a helybeli növényfajokat is, és tudatosítani, hogy azokhoz a talaj- és klimatikus viszonyokhoz és egyfajta művelési rendszerhez, ezek tartoznak.

El kell érni, hogy az „itt és most” kincseinek mindegyik településen nagy jelentősége legyen. Agócs Gergő kollégám mindig hangsúlyozza, mennyire fontos a hagyomány szempontjából a genius loci. Az örökségesítés segít felfedezni, tudatosítani és megpróbálni jól bánni a helyi értékekkel. És ez megint erősítheti a közösséget.

Óvni kell a megmerevedéstől

Az örökségesítés az a folyamat, amikor egy hagyományról hivatalosan is kijelenti, leírja egy közösség, hogy az hogyan zajlik náluk rendszeresen, és védelemre, a következő generációk számára továbbadásra érdemes?

Igen. Csakhogy az örökségesítésben abszolút ott van a veszély, hogy amint leírjuk, amint dokumentáljuk azt a népszokást, hagyományt, elveszti természetes tevékenység jellegét és – megmerevszik.

Valahogy ez minden hitrendszerrel és ideológiával is így van….

És ilyenkor, ami korábban örömforrás volt, az egyszer csak a helyi közösség számára korlátozást jelent. Egy településen például örökségesítettek egy pünkösdi templomdíszítő szokást. Leírták, hogy ilyenkor a templomban egyik oldalon is három, és a másik oldalon is három, tehát hat zöldággal díszítenek.

Egyébként több ág is elfért ott, az egyik lelkes hívő egyszer nyolc ágat hozott, és mutatta, nézzétek, milyen szép így. Mire az egyik néni aggodalmaskodva tiltakozott: nem lehet, mert a fölterjesztéseben azt írtuk, hogy 6 ág van.

Ez apróság, de jól érzékelteti, hogy amint valami hivatalosság, valami felsőbbség jelenik meg a szívből jövő hagyományban… oda az őszinte természetesség. És gyakran ráröpül a hagyományra a haszonszerzés is.

A hagyományokat őrző nagyszabású fesztiváloknál, mint mondjuk, a riói karnevál, a velencei karnevál, a spanyol bikaviadalok, vagy éppen a mohácsi busójárás esetében, sokakat sérthet a hagyomány őrzésének a módja. A karneválok szertelen tombolásba, botrányba torkollhatnak, a busójárásnál olykor benyúlnak a nézők szoknyája alá, a bikaviadaloknál pedig az állatvédők horgadnak fel. Ilyen helyzetekben mi a megoldás?

Ez nagy kérdés. Úgy gondolom, a bikadorok, vagy éppen a busók helybéli kultúrájának immanens része, hogy ezt csinálják. És akinek a helyi közösségből ez nem tetszik, akinek ez túl sok, vagy túl durva, az nem megy oda. Erről ott helyben létrejött egy konszenzus.

És akkor jön valaki kívülről, és meg akarja mondani, hogy ők mit csináljanak otthon és hogyan? Ezt én nagyon problémásnak tartom.  Aki látogatóként, közönségként a látványra kíváncsi, annak tisztában kell lennie ennek a hagyománynak a valódi tartalmával és úgy kell befogadnia azt, amit kap.

Csak kultúrgőggel ne!

No, de a világ változik, az ismereteink bővülnek, létezik bizonyos kérdésekben, mondjuk az állatvádelemben egy szélesebb szintű társadalmi világkonszenzus, ha annak nevében igyekszünk fellépni valami ellen, az sérti a hagyományt?

Ez nagyon érzékeny kérdés. Mondok olyan területet, ahol világosan látszik, mennyire bonyolult dolog ez. Ilyen Afrikában a lányok nemi szervének a megcsonkítása.

Az is egy tradíció. Európai emberként felhördülünk ma, amikor ilyesmiről hallunk. De én, mint a hagyományok kutatója nem tudnám egyértelműen azt mondani, hogy ezt nekünk, kívülről, tűzzel-vassal meg kell szüntetni, mert úgy érzem, ezzel durván beavatkoznánk abba a kultúrába.

Pedig nőként minden porcikám tiltakozik ez ellen a szokás ellen, ráadásul azt is értem, hogy e mögött milyen gondolkodásmód, milyen társadalmi berendezkedés van, amellyel nem tudok azonosulni. Mégis azt gondolom, hogy másként kell hozzáállni. Kultúrgőggel, térítőként nem kezelhetjük őket. Nem mondhatjuk, hogy mostantól megy a levesbe a ti hitvilágotok, mindenféle hiedelmetekkel istenségeitekkel együtt. Nem kár érte, hiszen ti „lejjebb” vagytok. Az ilyen nézet vagy megszólalás mindig a fönt-lent szemléletből fakad, amelyet egyetlen ma élő népcsoporttal és kultúrával vagy hitrendszerrel szemben sem engedhetünk meg magunknak.

Akkor mit lehet tenni?

Ha az ember fontosnak tartja, hogy valami változzon, menjen oda, éljen velük, és kezdjen el belülről dolgozni. Először meg kell ismerni és mélységében meg kell érteni az ő kultúrájukat. És meg kell találni azokat a belső szereplőket, akik elindítják a változást. És akkor az organikus változás lesz. Csak belülről megértve, megismerve van jogunk segíteni egy kultúrát abban, hogy változzon. De kívülről rárontani, széttaposni, azt mondani egy felsőbbségi helyzetből, hogy ez primitív dolog…

És a busókkal mi a helyzet?

A busó a maskarás felvonulással, a téltemetéssel élményt szolgáltat. A busók többsége jókedvű, balhézós. Hogy van közöttünk egy-kettő, aki tényleg visszaél a helyzetével, az lehetséges. De a busóknak maguk közül kell kivetni azt, aki sérti a busó normákat. Az igazi busó nem akar szexuálisan zaklatni, ezt meg kell értenie a többségi társadalomnak. A Néprajzi Múzeum filmtárában szabadon megnézhető egy ismeretterjesztő film a mohácsi busójárásról, ahol mutatja is a kamera: az archaikus népszokás szerint eredetileg az volt a feladat, hogy „az asszonyok kenderét meg kell fogni”. Ugye a nők valaha bugyogó nélkül jártak, a busónak pedig be kellett nyúlnia a nemi szőrzethez, ami egy mágikus, rituális cselekedet volt. Ezt a mai ember nem érti meg.

A tél temetése zajlott, a megújulás, az újjászületés ünnepe, és ez a mozdulat afféle termékenység-varázslás volt. Annak idején ezt mind a két fél tudta. Tehát a nő sem az integritása sérelmeként élte meg ezt a közeledést, ezeken a napokon. Mert természetesen máskor semmiképpen sem nyúltak be a szoknyája alá.

Ez is azért történt, hogy a gabona, a kendertermés, a vegetáció újjáéledjen, beleértve az emberi termékenységet is. Tehát a közösség fennmaradása volt a cél, hogy oda új egyedek szülessenek.

Ezek egy közösségnek nagyon archaikus, mélyen a kollektív tudattalanban lévő szimbólumai, képzetei, amelyek nincsenek benne eléggé a társadalmi köztudatban. A fesztiválszervezők és a kulturális szakemberek feladata lenne, hogy mindezt előre megismertessék a látogatókkal.

És jött a szódásüveg…

A falusi népszokások hogyan nyilvánulnak meg a vallási ünnepeken, például húsvétkor?

A locsolkodás nagyon izgalmas példája ennek, mert a vízzel leöntés is ősi, megtermékenyítő gesztus. A kútnál hideg vízzel elsősorban az eladó lányokat lepik meg, és része a rítusnak a váratlanság, a játék. Hiszen játszunk, más szerepekben vagyunk ilyenkor, mint a szürke hétköznapokon, ez is átemeli az embert az ünnepekbe. De ahogy polgáriasodunk, és a vödrös megöntözés funkcóját veszti, mert a mágikus, archaikus világkép kimegy mögüle, akkor ebből egy közeledési, udvarlási cselekedet, illetve később pusztán udvariassági cselekedet lesz, az a szándék motiválja, hogy a rokonságból minden nőt meg kell locsolni.

Egyfajta túlélő szokásrendszer ez, az eredeti jelentéstartalom a használókban már elhalványult, kedvességi gesztusok jönnek, a pár csepp szagos víz átveszi a sok hideg víznek a helyét. De egyszer csak, amikor már nincs hova rokokósítani, vagy „kedvesíteni” a hagyományt, egyszer csak újra visszatér a víz. De akkor megjelenik a szódásüveg. Ami megadja a bőséges víz képzetét, hordozható, tehát megfelel a mostani viszonyoknak, de van benne az eredeti archaikus lélekmélyi titkokból is valami. Hiszen ezzel a módszerrel sokkal inkább láthatóvá válik ennek a hagyománynak a férfias jellege, mint az illatos kölnis finomkodással. Ráadásul közben még humora is lett ennek a szokásnak. Hiszen a vödör vízhez képest a szódásüveg olyan, mint egy idézőjel. Egy karakteres idézőjel.

Nagyon izgalmasak ezek az elhalványulások, visszatérések, ez a pulzálás a szokásokban. De hozzá kell tenni, ami ilyen szívósan visszakéreckedik, a mögött olyan elemi emberi igény, szükséglet fogalmazódik meg, hogy attól nem kerül a süllyesztőbe.

Milyen más, ma is élő húsvéti népszokásokkal találkozhatunk vidéken?

Vannak olyan kivételes közösségek, ahol ma is azok a gyakorlatok folynak, amelyek mondjuk száz éve is megvoltak. De ritkaság a változatlan gyakorlat, hiszen az egész életmód megváltozott.

Aztán vannak olyan szokások, amelyek megszakadtak, elfelejtődtek, de újra élesztették őket. A szakrális jelentésen túl, szinte mindnek köze van a tavaszi napéjegyenlőséghez, a természet megújulásához, az újjászületéshez. A népi hiedelem úgy tartja, a megszentelt barka véd a rontástól, villámtól, gyógyító hatású. Fehérvasárnap, az ünnepkör zárásaként egyes településeken sokféle finomsággal megrakott ’komatálat’ visznek az ismerős családoknak. A falun végighordozott, menyecskének öltöztetett kiszebábu vízbe hajítása vagy elégetése a téltemetést jelképezi, a feldíszített zöld villőággal pedig a tavasz eljövetelét ünneplik.

Vannak most született, újkeletű szokások is?

Táncegyüttesek például, lovaskocsival járnak vidéki városokba, kisebb településekre locsolkodni. Ilyen régebben nem volt. Fenn ül az együttes, muzsikálnak, énekelnek, megmutatják magukat a falunak, aztán meglocsolják a helyi lányokat és este következik egy táncmulatság. Újkeletű jelenség az is, hogy a gyerekek a szabadban, a fűben keresik az ajándékokat. Ez tudomásom szerint német nyelvterületről érkezett meg Magyarországra. Van egyfajta erőteljes párhuzam a karácsonnyal, télen, benn a szobában, a fa alatt találjuk az ajándékokat, amiket a Jézuska, vagy az angyalka hozott, tavasszal pedig kinn, a zöld bokrok alatt keresgélik a gyerekek a tojást vagy a kicsi csokikat, amiket a nyuszi hozott. Tojásfákat díszítenek.

A nyúl is és a tojás is a tavaszi megújulást, a születést, a termékenységet jelképezi, ahogy természetesen a víz is. A vízben merítkezésnek van szakrális jellege is, hiszen a keresztelést is felidézi.

Óvatos megújítás

A mai világban hogyan lehet összeilleszteni a hagyományt és a modernizációt?

A modernizáció kifejezést kicserélném a megújításra. A hagyománynak az újításhoz sajátos viszonya van. Ami hagyomány alapú, az az újításokkal szemben – úgy mondanám – tartózkodóan viselkedik. Beépít egy szűrőrendszert. Ezt a szűrőrendszert mindenkor az adott hagyományt hordozó közösség működteti, amely félti a külső befolyástól a maga értékeit. És ha jön az újítás bármiben, akkor ezen a szűrőrendszeren kell keresztül mennie, hogy szervesen, organikusan épüljön be a helyi kultúra testébe és hagyománnyá váljon.

Ez mindig hosszú folyamat. Évtizedek kellenek ahhoz, hogy megtörténjen. Az tud beépülni a hagyományba, ami megtalálja a kapcsolódási pontokat. Ha a fogaskerekek nem illeszkednek, akkor lehet az az újítás bármennyire racionális, izgalmas és modern, nem tud beépülni. Ez a hagyomány természete.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.