Konzumhölgy is járt az esztrádműsor mellé némely mulatóban a Monarchia idején. Belépés csak álarcban, hiszen ha kiderül, hogy hol volt éjjel a férj, akkor repül otthonról. Körkép az egykori pesti éjszakából, a szivarfüstös, titkos ajtókkal teli erkölcstelen lokálok ingoványos világából.
Növekvő város, elkülönülő szórakozási, ipari, lakó- és kereskedelmi negyedek, kiállítások, előadások, kávéházak, lokálok szórakozási lehetőségek tömkelege tárta ki kapuit az 1860-as évektől Pesten. Budapest a 19. század második felére a kávéházak fővárosa volt, ám nem csak erre volt igény. Az első nagyméretű orfeum 1865-ben a Tüköry-féle verandás sörcsarnok kertjében – a mostani Vígszínház területén – Neue Welt néven létesült. Itt, ebben az egyre zűrösebb egységben kezdődött minden.
A Luft Rézi vezette lokálba a belépni csak álaracban lehetett, így rejtve mulathatott a város előkelősége.
Felgyúltak a fények, megkezdődött a tánc, nem véletlenül kellett megőrizni az inkognitót. Arról a bankárról, iparmágnásról, politikusról, akiről kiderült volna, hogy a korszak egyik legnagyobb kerítőnőjének – igazi nevén Grünfeld Teréziának – partiján vesz rész száz másik ledér hölgy társaságában, valószínűleg másnap már se felesége, se munkahelye, se becsülete nem lett volna.
Ugyanis itt alkalmaztak először olyan nagyszámú női tánckart és külföldi énekesnőket a varietészámokhoz, ahol a tagoknak a munkakörében a mai értelemben vett „konzumálás” szerepelt azért, hogy fellendítsék a forgalmat. A feladatra a lányokat nem kellett keresgélni: vidékről szedték össze őket, akik otthon 1-2 forintnyi évi bérért is csak nagy nehezen jutottak munkához. Persze, hogy özönlöttek Pestre, hatalmas álmokat szőve.
Cselédlányoknak csalták fel őket, és általában a mai Kálvin, akkori nevén, Széna téren találkoztak a cselédszerzővel, aki először szállást és kosztot biztosított a számukra. A pénzük viszont hamar elfogyott, persze a közvetítő cselédszerző hitelezett nekik, ruhára, cipőre, mondván, hogy majd visszafizetik a bérükből. A munka azonban nem mindig tetszett, de az adósság hamar felfutott 15-20 forintra. Ilyenkor állt elő a közvetítő, hogy lenne egy megoldás. A táncházat egy Linzer Antal nevű táncmester üzemeltette, Rézivel együttműködve. Okos üzletember volt, az üzlet annyira beindult, hogy hónapokkal később szó szerint adták-vették a lányokat.
Ez volt az első nyilvános leánybörze Budapesten, a hol szemérmetlenül kereskedtek a konzum-táncoslányokkal.
A korbeli Kincses Kalendárium „Budapest világváros” címmel számol be az ott folyó éjszakai életről, melynek erkölcseire maga a főkapitány, a hírhedt Thaisz Elek ügyelt rendíthetetlen buzgalommal. Az már csak hab a tortán, hogy a derék főkapitány a nagy „rendcsinálás” közben elcsábította a tulajdonos feleségét, bizonyos Reich Fánit, aki kasszírnőként dolgozott ebben a Neue Weltben. A felhők azonban egyre gyülekeztek a korrupcióval, konzumhölgyekkel, táncos lányokkal tarkított, leánykereskedő házban.
1884. december 6-án Orlay Szilárd interpellálta Tisza Kámán miniszterelnököt Thaisz Elek miatt. A feljegyzések az alábbiakról tanúskodnak:
a fővárosi rendőrségnél régóta közismert visszaélések, szabálytalanságok miatt végre a miniszterelnök úr hajlandó volt vizsgálatot lefolytatni. Érdekes módon, Thaisz Elek főkapitányt azonban, nehogy őt a vád illethesse, megrongált egészségének helyreállítása végett melegebb éghajlatra küldöttek pihenni, és mint a rossz nyelvek beszélik, ma már egész fizetéssel óhajtják nyugdíjazni. Így aztán nem csodálkozhatunk, hogy a rendőri korrupció és erkölcstelenség, mely ezen intézménynél elharapózott, teljes meztelenségében, és kiterjedésében lelepleztessék. Ennek okának kell lenni.
mondta a képviselő felszólalsában.
Az első mulatós-konzumhely, végül hatósági nyomásra bezárt.
A korabeli lapok híradásaiból kiderül, hogy a századfordulón pezsgett a budapesti élet – legalábbis így élt a köztudatban Magyarország fiatal nagyvárosa. Ez nem csoda, hiszen az 1896-os millenniumi ünnepség miatt rendkívül megszaporodtak a mulatók, a vurstlik, a kávéházak és az egyéb szórakoztató egységek a maguk „szolgáltatásaival együtt”. Ebből következett, hogy a rendőrségi szigor ellenére, továbbra is fennmaradt az éjszakai táncos-konzumálós üzletág, csak elaprózottan, tagolva a főváros mulatói közt. Lehetetlen volt megfékezni terjedésüket.
A német Der Artist hasábjain jelent meg, hogy a rendőrök szerint a tinglitangli az a mulató, ahol az énekesnők a színpadon ülnek, sikamlós témákról énekelnek, beülnek a közönség közé, ahol az artisták és zenészek fellépés után együtt italoznak és dohányoznak a közönséggel. A Jelenkor írója, Salgó Ernő hasonlóan festi le Budapest mulatóinak légkörét is: „Az orpheum szükséglet volt és a szükséglet ma bőven megtalálja a kielégítését. Megteremtette azokat a mulatóhelyeket, a hol uralkodik a durvaság és virágzik a prostitutio”.
Az egyik ledér hely a Blau Katze volt, amelynek számos híres ember megfordult a falai között.
Jókai Mór meg is említi egyik írásában:
Mindennap ugyanazok a chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel, ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visítozás, kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész táncfigurák és őszinte oldalbadöfések.
Mikszáth Kálmán egyenesen a lényeget írja le a Pesti Hírlapban a Kék Macskáról 1881-ben:
A Balu Catze az orgiák, a kiélt sanzon-énekesnők, a frivol couplettek, lányok hajléka volt.
Beszámolók szerint a helynek nagyobb volt a híre külföldön, mint Petőfinek, a tokaji bornak vagy a magyar lónak együttvéve. A Hírlapból azt is megtudhatjuk, hogy a Blau Catze-ra inkább ráillett volna a Kék Disznó elnevezés, mert ami ebben a dalcsarnokban elhangzott, az inkább röfögés volt, mintsem nyávogás. Még a sokat megélt dragonyos káplárok is belepirulhattak abba, amit a Kék Macskában átéltek éjjelente a lányok, a dalok és a részegek társaságában. A hírhedt Blau Katze sikere után sorra nyíltak az orfeumok, akadt köztük természetesen tisztességesen üzemelő is, hiszen virágzott a kabaré műfaja is.
Egy-egy orfeum, a bálhelyiségek és a tánctermek színvonalasabb műsorukkal váltak el az alacsonyabb rangú mulatóktól, és a pajzán „kéjelgés” sem volt annyira nyíltszíni.
Ám mégsem ez volt a gyakoribb, hiszen az egykori Neue Welt a „fertő” mércéjét igen magasra rakta. Talán a Rostély utcai Folies Caprice némileg megközelítette, igaz itt zenés kabaré is működött. Ettől függetlenül a pompától fülledt, bársonnyal bélelt, rézkorlátos, aranydíszítésű, luxuskivitelű karavánszerájban lépten-nyomon rejtekajtók nyíltak – idézi fel Molnár Gál Péter pesti szórakozóhelyekről szóló írásában. Mint kitér rá, itt elég volt csak meglökni a tapétaajtót, hogy a lépcsőházból a vendégek a hölgyekkel egyetemben feljussanak a folyosóról nyíló szobákba.
Szintén változatos programot kínált az Ős-Budavára nevű szórakozó park, amely a Városligetben nyílt 1896-ban, az Ezredéves Kiállítás alkalmából. A hatalmas mulatókomplexum korhű épületei, utcái, terei, mecsetjei a régi Budavár hangulatát idézték a látogatók elé vendéglőkkel, kocsmákkal, borkimérésekkel, mulatókkal, török kávézókkal, kávéházakkal pezsdítve fel a Városliget nyugodt hangulatát. Meg persze a lányokkal, akiket szervezetten, szintén vidékről szállítottak fel, kit táncolni, kit énekelni, kit konzumálni. Igaz, ezt akkor még nem így hívták, hanem csak férfiakat szórakoztató lánypoknak, akik nem restellettek pénzt elfogadni a szolgáltatásukért.
A park egyszerre 40 ezer ember befogadására volt képes, de nagyobb hírű események alkalmával ez a szám a 60 ezret is elérte. Mindenki megtalálta számítását, legfőképpen a magányos úri férfiak pénzére hajtó „hölgyek”.
A századfordulón nyüzsgő, színes, mámoros éjszakai élet további legendás helyek terjedéséhez járult hozzá: Parisiana, Arizona, Alpesi vendéglő és mulató és a többi. De ez már a kultúráról, a társasági életről, illetve a klasszikus, értékes szórakozásról szóló történet.
(Nyitókép: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)
