Ha belépünk egy szobába, ami tele van zsúfolva különböző tárgyakkal, vajon szét tudnánk-e választani ránézésre, hogy melyik a műalkotás és melyik a hétköznapi tárgy? – ötven évvel ezelőtt tette fel a kérdést Arhur C. Danto amerikai művészetfilozófus. A Ludwig múzeum Fordított tárgyak kiállítása pont ezt a kérdést járja körül nagyon alaposan, közel 300 tárgy, festmény, szobor, grafika, ékszer, keráma bemutatásával.
Tímár Katalin a kiállítás kurátora a sajtóbejáráson elmondta, kiindulópontja Fejős Zoltán: Tárgyfordítások című könyve volt, amely 20 évvel ezelőtt mély benyomást gyakorolt rá, s amelyre reagál most a kíállítás címe is: Fordított tárgyak. De ez nem csupán Fejős tudományos tevékenysége előtt való tisztelgés, hanem egyúttal a nézőpontok és a tudományterületek szemléletmódjai közötti kölcsönhatásra tett utalás is.
Maguk a tárgyak megfordíthatók, más nézőpontóbl más fénytörésben is láthatók. Vagyis a kortárs művészeti mozgalom keretén belül másként jelennek meg azok a tárgyak, amelyek ezen kívül, vagy esetleg egy más tematikájú múzeumban eltérő jelentést kapnának.
Fontos szempont, hogy milyen nyelven szólalnak meg ezek a tárgyak, milyen felvetéseket tesznek, amiket itt a Ludwig Múzeumban a kortárs művészet keretében lehet és tudunk értelmezni.
Arthur C. Danto amerikai művészetfilozófus azt állítja, hogy akkor is fel tudjuk ismerni a művészetet, ha nem feltétlenül rendelkezünk szabatos definícióval.
A Fordított tárgyak kiállítás az utóbbi 10–15 év során a kortárs képzőművészetben egyre elterjedtebbé váló hagyományos kézműves technikák jelenlétének okait és különféle jelentéseit vizsgálja.
Úgy tűnik, a művészetfogalom ezen változásához nemcsak a művészeti gyakorlatok átalakulása, hanem az intézményrendszer elveinek újragondolása is szoros kölcsönhatásban járult hozzá.
A művészek újabb és újabb technikákat, eljárásokat fedeznek fel, sajátítanak ki a maguk számára, és ezek kontextuális tartalmát beépítik munkáik jelentésébe. Igaz, már nagyon régóta nem kizárólag a festészeti és a szobrászati technikákkal létrehozott műveket tartjuk képzőművészetnek, illetve annak, hogy valakit művészként tartsunk számon, ugyancsak régóta nem kritériuma a művészeti felsőoktatásban szerzett diploma.
Mindazonáltal bizonyos technikák, eljárások és módszerek továbbra is marginálisnak számítanak a képzőművészeten belül annak ellenére, hogy a műalkotás létrehozása már rég nem kapcsolódik össze a művész kétkezi munkájával.
„A művész keze nyomához” kapcsolódó, részben mitikus és romanticizáló elképzelés a kézműves technikák megjelenése ellenére sem abból a vágyból fakad, hogy a művész a saját helyzetét vagy a róla kialakult felfogást újra visszafordítsa egy már meghaladott korba.
Amikor a képzőművészek ezekhez a technikákhoz és módszerekhez nyúlnak, akkor közel sem minden esetben a manapság bevett kanonikus rendszer teljes felszámolására törekszenek, sokkal inkább a meglévő fogalmak és gyakorlatok újraértelmezésére és mai használhatóságuk vizsgálatára.
A művész, helyzetéből adódóan, képes arra, hogy akár indirekt módon is visszautasítsa a meglévő kereteket és határokat egyfajta „episztemikus engedetlenség” (Walter Mignolo) jegyében.
Az intézményrendszer, illetve a művészeti kánon a maga részéről egyrészt reagál a mindenkori kortárs művészeti produkció sajátosságaira, újabb és újabb megnyilvánulási módjaira, annak változásaira, másrészt pedig maga is folyamatosan újragondolja a saját tudományos és ismeretelméleti határait.
Ez utóbbi jelenleg a művészeti, a néprajzi és részben az iparművészeti gyűjtemények szétválasztásában érhető tetten. Az aktuális művészetfogalomnak és intézményi struktúrának ezt az eurocentrikus szemléletét azonban egyre nehezebb összeegyeztetni a művészeti világ régóta fennálló globalizmusával.
Az úgynevezett „dekolonializációs” törekvések középpontjában épp ezek az elképzelések és kritikai felülírásuk állnak, melyek a kiállításban elméleti szempontból egy lokális kontextus értelmezési mezőjében jelennek meg.
A kiállítás elrendezése pedig a mai képzőművészeti kiállításokon ismert bemutatási mód (display) megszokott esztétikájának és logikájának megfordításával reflektál erre az intézményi szétválasztásra.
Több, mint 60 nemzetközi művész közel 300 tárgyát szemlélhetik meg a látogatók, és a kiállított tárgyak spektruma olyan széles, hogy bőven van időnk gondolkodni a felvetésen: felismernénk-e egy túlzsúfolt szobában a műalkotást és a hétköznapi tárgyat.
A kiállítás november 24-ig látogatható.
Nyitókép: ZOMBORI András © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum // Photo: András ZOMBORI © Ludwig Museum – Museum of Contemporary Art
