Szovjet luxuslimuzin került a Közlekedési Múzeum gyűjteményébe
2022-02-09
Új fúziós energia rekord született Oxfordban
2022-02-10
Show all

Figyelnek-e a politikusok a szegényekre?

A szegénységen nem lehet varázsütésre segíteni és a hagyományos értelemben vett szegény egyre kevesebb a világban – mondta a Tudás.hu-nak Balázs Zoltán. A neves politikatudós, a Corvinus Egyetem tanára a bolsevik és a keresztényszociális eszme szegénység-felfogásáról, a közép-európai cigányság helyzetéről és az amerikai szesztilalomról is beszélt.

Balázs Zoltán

Balázs Zoltán

Miért nem képviselik igazából soha sehol a politikusok a legszegényebbeket, holott a gazdagok és szegények közötti szakadék mindenütt fájdalmasan nő?

A kérdésben már van egy állítás, ami nem triviálisan igaz. Persze nehéz tényhűen, és nem hasraütés-szerűen, vagy ’érzésre’ eldönteni, hogy mennyire igaz (hány politikust, hány országot, hány választási ciklust kellene vizsgálni), de ezen kívül értelmezni sem könnyű azt a kérdésben rejlő föltevést, hogy egyáltalán mit is jelent a legszegényebbeket képviselni. Vannak pártok és politikusok, akik legalábbis igyekeznek valami ilyesmit csinálni – láttunk és látunk ilyet Spanyolországban, Olaszországban, sok latin-amerikai országban; na de mit is jelent a képviselet? A legtöbb ember bizonyára úgy gondolja, hogy legalábbis a politikusnak nemcsak felszólalnia kell valaki érdekében, hanem tennie is, ahogy pl. egy ügyvédtől várjuk – csak hát nagyon nem mindegy, hogy a politikus ellenzékben, vagy kormányon van-e. Aztán ott van az az örök dilemma, hogy egy megválasztott politikusnak, akár ellenzéki, akár kormánypárti, részérdekeket vagy az egész közösség érdekeit kell-e képviselnie, ahol az utóbbiba a szegényeké éppen úgy beletartozik, mint bárki másé.

Ha netán csak a szegényekét akarja képviselni, akkor is kénytelen lesz megegyezni másokkal, különben vagy nincs döntés, vagy kisebbségben marad a szavazásnál.

S akkor még nem beszéltünk arról az igen egyszerű tényről, hogy nincs két egyforma szegény, mert az egyik ember szegénységének oka a betegség, a másikénak a tanulatlanság, a harmadikénak a drog; a negyedikének egy rosszul sikerült házasság, vagy más családi tragédia, és így tovább; s egyiken sem lehet varázsütésre segíteni. Végül a kérdés másik fele: a szakadék nem nő mindenütt, sok helyen igen; sok helyen pedig nő ugyan, de a szegénység nem – ha azon a megélhetés nehézségeinek növekedését értjük.

Kinek jut valójában

A szegény ember az utóbbi kétszáz évben mindig a hatalom játékosainak a kiszolgáltatottja volt?

Nem. Demokratikus rendszerekben – addig a pontig, amíg a választások értelmezhetően szabadok – a szegényeknek is van szavazati joguk, s ez jelentősen befolyásolta és befolyásolja a politikai döntéseket, a kormányzást. Gondoljuk meg: a legtöbb modern állam – ideértve Magyarországot is – a társadalmi összjövedelem felét, vagy több mint felét újra osztja, túlnyomórészt adó formájában elvéve a termelőktől és a fogyasztóktól.

Ez arányaiban messze meghaladja a középkori jobbágyterheket. Persze erre azért van lehetőség, mert az embereknél maradó hányad jóval nagyobb jólétet és főleg anyagi biztonságot teremt, mint a középkori jobbágynál maradó jószág.

Az újraelosztásnál azonban az egyenlő választójog miatt igenis jelentős szerepük van a szegényeknek. Más kérdés, hogy egy ilyen helyzetben nem alakul-e ki kóros államfüggőség, nem bocsátják-e egyszerűen áruba a szegények a szavazati jogukat.

Sokan úgy gondolják, a szegénység örök, úgy sem tudunk változtatni rajta, ráadásul, jó, ha nincs látótávolságra, hiszen a szegény piszkos és csúnya, akárcsak az idegen (aki már régen nem szép). A politikai programok ehhez a társadalmi közérzülethez igazodnak?

Sok ország van, ahol már érdemben megszűnt a szegénység, például a skandináv országokat lehetne sorolni, bár a migráció ezen változtatott, vagy Szingapúrt, Svájcot, Új-Zélandot. Másutt nem, noha megtörténhetne, de a politikai hagyományok valóban mások.

Van, ahol erős az a meggyőződés, hogy az alapvető lehetőségeket mindenki megkapja, aztán vagy él velük, vagy nem.

A szegénységet itt sem takarják el, hiszen bizonyos mértékig inkább motiváló erő, tudniillik, hogy le kell küzdeni azt. De kétségtelenül tapad és tapadhat a szegénységhez szégyenérzet is, vele a szégyenbélyeg, ez már társadalmi patológiává is válhat, ami elzárja a kitörés lehetőségét, beszorít egy skatulyába.

Bonyolult hatása van tehát a szegény ’látásának’: megtörténhet, hogy inspirál (nem akarok olyan lenni – ami föltételezi, hogy mindenkinek van valamilyen kitörési esélye); de megtörténhet, hogy egyfajta kasztrendszert legitimál, mint Indiában, ahol szintén fontos a szegények látványa, de sokszor azért, hogy megnyugtató kontrasztként hasson.

Önsajnálat vagy düh

Egy modern demokráciában – ezt a fogalmat szimbolikus, tehát „nem egyeduralmi rendszer” értelmében használva – nem az lenne természetes, hogy a valódi politikusi szolgálat mindegyik társadalmi rétegre kiterjedjen? Egyáltalán, hányféle demokrácia létezik ma a világban?

Korábban már utaltam mindkét kérdésre. A valódi politikusi szolgálat az én felfogásom szerint is az egész képviseletét jelenti, aminek része – tehát nem egésze – a szegények gondjaival való törődés is. S valóban, sokféle demokrácia van, ha azt nézzük, hogy milyen sokféle politikai kultúra létezik, ebből vezettem le az imént, hogy a szegénységgel kapcsolatos attitűdök is sokfélék, s rendszerint elég összetettek.

Elég, ha arra gondolunk, hogy saját magunk és családunk történetében az anyagi szükség mikor és hogyan jelentkezett, mennyire ’adtuk át magunkat’ a nyomorúságnak, esetleg az önsajnálatnak, mennyire tudtunk és akartunk akár másokra is támaszkodni (nem voltunk-e túl büszkék, vagy ellenkezőleg, nem hagytuk-e el magunkat), és így tovább.

Az Európai Unió régebbi tagállamai a szegények felemelése tekintetében (is) jobb helyzetben voltak, vannak, mint a volt szovjet érdekszféra országai?

Jellemzően igen, de a már említett különbségek, főleg az északi és a déli államok között, vagy akár azokon belül is, sokszor igencsak jelentősek. Mindazonáltal a lényeg nem a nyugati és a keleti országok közötti különbségekben keresendő, hanem a volt szocialista országok közötti különbségekben, számunkra is igazán ezek a releváns adatok. Azt érdemes figyelni, hogy az úgynevezett régiók, amelyekkel az Unió dolgozik, mennyire tudnak fölzárkózni vagy mennyire maradnak le.

Csak az ivászat?

Hogyan és milyen mértékben volt szolidáris a bolsevik, illetve a keresztényszociális eszme a nincstelenekkel?

A bolsevik rendszer nem tulajdonított jelentőséget a szolidaritásnak, általában az efféle érzelmek, érzések a marxista-leninista ideológia szerint maguk is burzsoá csökevények, már amennyiben a szegénységre vonatkoztatjuk őket. Létezett ezzel szemben ’internacionalista szolidaritás’, ami a világ proletariátusát volt hivatva érzelmileg összefogni. A keresztényszocializmus, mint döntő mértékben a katolikus egyház által inspirált politikai mozgalom ezzel szemben erősen támaszkodott a szolidaritásra és az együttérzésre. Hozzá kell tenni, hogy ennek megvolt a protestáns országokbéli párhuzama is, ott főleg rengeteg civil társaság igyekezett a nyomort enyhíteni, illetve a ’szegényeket’ nevelni (pl. ilyenek voltak az antialkoholista társaságok, az ún. Temperance Societies).

Ezek csúcspontja volt az amerikai szesztilalom, amelytől azt várták, hogy a szegénység egyik fő okát tudják végleg kiküszöbölni.

A protestáns változat mögött erőteljesebb az egyetemes morális kötelesség gondolata. Ez a katolikus morálteológiából sem hiányzik, de a katolikus egyház a keresztényszocializmus előtt hajlamosabb volt a szegények szolgálatát, a karitatív munkát funkcionálisan ’kiszervezni’ egyes szerzetesrendjeibe, elhanyagolva a laikusok bevonását. De ebben a tekintetben is jelentős regionális különbségek voltak és vannak is. 

Hogyan viszonyul a szegényekhez a valódi konzervativ, illetve a liberális világnézet?

A modern konzervatív felfogás elsősorban is tartózkodik attól, hogy globálisan érvényes választ akarjon adni a szegénység problémájára. Az okok sokfélék, sokféle tehát a teendő is. A konzervatívok továbbá úgy gondolják, hogy éppen a sokféleség miatt a szegénységen nem elsősorban az államnak kell segítenie, hanem személyeknek és közösségeknek, akár bizony a piacnak is – vagyis a szabad vállalkozásnak és a szabad döntésnek, amely a legméltóbb kitörés a szegénységből. A konzervatívok ezen kívül kimondottan tartanak attól, hogy a politika szavazatvásárlássá fajul, ha kizárólag a jövedelmi-vagyoni szempontok érvényesülnek a választásokon.

A modern, döntően egalitárius liberalizmus erőteljes állami, kormányzati beavatkozást tart helyesnek, centrálisabb problémának tekinti az egyenlőtlenséget, bár az utóbbi időben egyre kevésbé az anyagi, mint inkább a különféle identitásokhoz kötődő részben vélt, részben valós hátrányokat.

Amennyiben a materiális szegénységnél maradunk, akkor ott elsősorban a másoknak való kiszolgáltatottságot nehezményezi, s úgy gondolja, hogy az esélyadó államnak kell ezen segítenie, mert a személyes segítségnyújtás – a jó példák ellenére is – újabb hatalmi szituációkat, függőségeket teremthet. Egyszerűen fogalmazva: a személyes segítség hálára kötelez, s ez a fajta kötelezettség máris függőség. 

Mit kezdhetünk ma egyáltalán az emberi méltóság, az emberi jogok, az igazságosság vagy az egyenlőség fogalmával? Nem váltak papagáj módjára ismételgetett, de valójában üres szólamokká?

Ez kissé szónoki kérdés, azaz benne van a válasz. Igen, a kiüresedés valós veszély. De ez minden nagyszerű dologra igaz: lehetne panaszkodni ugyanennyi joggal a szeretet, az igazság, a tolerancia, vagy akár a szenvedés, a kizsákmányolás kategóriáinak és fogalmainak visszaélés-szerű, vagy éppen parttalan használata miatt is.

Alexis de Tocqueville, a nagy francia gondolkodó figyelte meg először, hogy a demokrácia tömegessége miatt a fogalmaink is elmosódnak, absztraktabbá válnak, nehezebb konkrét tartalommal megtölteni őket. Ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni, legföljebb törekedni arra, hogy saját életünkben hitelesen mutassuk be valódi jelentésüket és értelmüket.

Emberöltők kellenek

Miért nem sikerült eddig még sem nálunk sem a környező országokban, egyetlen politikai kurzus alatt sem megoldani a nyomorúságos körülmények között élő cigány lakosság integrációját a többségi társadalomba?

Borzasztóan összetett probléma, de a válasz azért már elég jól ismert. A cigányság aránya, mint tudjuk, robbanás-szerűen nőtt az ötvenes évektől fogva. Ebből az egyszerű tényből is adódik, hogy az lett volna szabályos csoda, ha az integráció megvalósult volna.

Más etnikai, vagy akár felekezeti csoportok integrációja sem történt meg ennyi idő alatt, ráadásul azok jellemzően nem nőttek ekkorát ilyen rövid idő alatt. Ráadásul a többségi társadalom sem egységes, mint ahogy a cigány sem az; nem lehet egy kaptafával dolgozni.

Továbbá az évszázados különélés igen mélyen eltérő életstratégiákat rögzített; persze ezek is változnak, s részben hasonló irányba (pl. a családméret csökkenése a szegénység csökkenésével), de nem olyan gyorsan, s nem mindig egyenletesen, hiszen pl. a rendszerváltás utáni munkanélküliség súlyosan érintett nem-cigány tömegeket is. Aztán a cigány tömegek máig nem mentek át egy sor olyan fejlődési lépcsőfokon, amelyen a többség igen (a családi-nemzetségi szervezetből nem léptek át sem a rendi, sem az osztályszerkezetbe, s demokratikus társadalmi homogenizáción sem estek át: nincs modern cigány ’társadalom’). Végül a többségi társadalom felől érkező igények kiszolgálása, mint életlehetőség nagyrészt megszűnt (ősi-klasszikus foglalkozások, majd a szocialista betanított nagyipar). Ezek a nehézségek olyan mértékűek, hogy leküzdésüket reálisan egyetlen kormánytól sem lehetett várni, ami nem jelenti azt, hogy amúgy minden rendben megy vagy ment volna. Az biztos, hogy még több emberöltőnyi tennivaló van.

Miért van az, hogy mostanában már nem az integrációt, hanem a felzárkóztatást emlegetik? Mi a két fogalom közötti valódi tartalmi különbség?

Nem vagyok szociális szakember, ezért véleményem van csupán: az integráció föltételezi, hogy van hova integrálni, márpedig Magyarországon komplett járások vannak, amelyeket már nem lehet sehova integrálni, sem település-, sem lakosságszinten. Ezek ma már afféle missziós területek, ahová a modern élethez szükséges képességek eljuttatása az elsőrendű feladat, ebben az értelemben tehát a felzárkóztatás. Ezt követheti valamiféle gazdasági integráció, ahogy az globális szinten is történt és történik.

A humanitárius segélyakciókon kívül, mit tehet(né)nek ezen a területen az egyházak? Képesek volnának befolyásolni a társadalmi hozzáállást, közfelfogást is?

Az egyházak társadalmi befolyása és presztízse nem túl nagy. De még mindig a legnagyobb társadalmi szervezetek, saját híveikre jelentős hatással tudnak lenni.

Személy szerint úgy látom, hogy a mondjuk így, a prófétai szerepkörtől eléggé idegenkednek, viszont igen intenzív intézményépítésre képesek, elsősorban közösségekben és iskolákban gondolkodnak.

Ami talán megtehető volna, az az említett missziós helyzetből adódhatna: összekötni a jómódú közösségeket és iskolákat a missziós területekkel, s ezzel messzebb ható szolidaritási mintát fölmutatni, nem pedig segélyakciókban gondolkodni, vagy a már említett tradíciót erősíteni, azaz kiszervezni a munkát a diakóniának vagy a karitásznak.

Ráadásul Magyarországon alig van példa arra, amire Amerikában nagyon sok, hogy egyetem alatt-előtt, vagy, akár után, egy teljes évet is karitatív munkával töltenek a fiatalok, ebben szintén jó példát mutathatnának az egyházak.

A hiány

Illúzió azt remélni, hogy egyszer eljuthatunk a civilizáció egy olyan fokára, ahol már az egyéni, társadalmi és politikai morál szerves része lesz a társadalom elesettjeiről való gondoskodás?

A kérdés megint cseles, hiszen benne van egy olyan föltevés, ami nem föltétlenül igaz. Személy szerint nagyon idegenkedem az általánosító kijelentésektől – éppen az imént bíráltuk a fogalmak kiüresedését –, ezért itt csak egyetlen kifejezésre reflektálok: mit jelent a társadalom elesettjének lenni? Könnyen lehet, hogy a materiális szegénység megszűnik (ahogy jeleztem, sokfelé ez meg is szűnt), a biztonság többé-kevésbé garantált, a várható élettartam lassan megközelíti a kilencven évet: ilyesmire az emberiség még sohasem volt képes. Az elesettség is megszűnne ezzel? Aligha, csak átalakul: az élet leélése nem lesz ’könnyebb’ attól, hogy megszűnik a fizikai nélkülözés, mert mindig lesznek, akik más javak hiányától szenvednek, legyenek azok emberi kapcsolatok, az elismerés, az élet valamiféle értelmének hiánya. Ezek miatt is nagyon lehet gyötrődni, s ez is egy fontos dimenziója az elesettségnek, amin segíteni már távolról sem olyan egyszerű, mint beszedni az adót, s valamilyen nagyon igazságos séma szerint kiosztani, legyen az alapjövedelem vagy társadalmi induló tőke vagy bármi más.

S még valami: végső soron anélkül, hogy tagadni akarnám a fizikai-materiális szegénység, sokszor inkább a tőle való rettegés jelentőségét, mégis csak van abban valami méltatlan, ha bárkit is arra a minőségére akarnék redukálni, hogy ő – szegény. A szegénység lehet fontos, de csak egyik dimenziója az emberi létnek.

Cikk küldése e-mailben

Comments are closed.