Három éve brutális aszály pusztított, és bár idén kegyesebb az időjárás, a helyzet változatlanul kritikus. Kulcsár Lászlóval, a Zöld Gerilla Mozgalom vezetőjével beszélgettünk, aki úgy látja, nem a csapadékhiány a fő gond, hanem a hibás vízkezelés – és ha nem változtatunk sürgősen, az Alföld végleg elsivatagosodik.
Tavasszal még brutális aszályra készültünk, de idén nyáron elmaradt a pusztító hőség, az eső sem olyan ritka vendég, mint korábban. Megmenekültünk?
Sajnos a helyzet nem ilyen egyszerű, az elmúlt három hónap csapadékmérlegének a hiánya egyes területeken már a 150 milimétert is eléri, arról nem is beszélve, hogy ha az elmúlt öt évet vizsgáljuk, azt látjuk, hogy egy teljes évnyi csapadékmennyiség hiányzik.
Már az sem igaz, hogy több víz távozik hazánkból, mint amennyi beérkezik. Visszaköszön valahol ennek a hatása?
A tározókat fel lehet tölteni vízzel, ettől függetlenül még nincs automatikusan megoldva a probléma, ha a víz nem tud eljutni a tájba.
Három éve különösen súlyos aszály pusztított Magyarországon, a terméskiesés a GDP-ben is érezhető volt. Hogyan látja ezt a helyzetet, mi vezetett idáig?
Őszintén szólva tragikus, amit tapasztalunk.
Már húsz éve brutális aszályokat élünk át az Alföldön, a 2022-es pedig minden eddigit felülmúlt. Becslések szerint akkor a magyar GDP 1,5 százaléka is odaveszett a terméskiesés miatt.
Rendszeresen, akár évente ismétlődően 500-1000 milliárd forintos aszálykárok keletkeznek, és ez a jövőben csak súlyosbodni fog.
Ez nem pusztán környezeti, hanem gazdasági-társadalmi válság is: a vízhiány miatt hatalmas területek válnak lassan megélhetésre alkalmatlanná.
Ráadásul az aszályok mellett egyre gyakrabban tapasztalunk extrém csapadékhelyzeteket, villámárvizeket és jégesőket is, amelyek további jelentős károkat okoznak.
Meggyőződésünk, hogy a jelenlegi víz- és tájhasználati gyakorlat az Alföld kiszárításához vezet, amitől csakis a táj működéséhez igazított tájgazdálkodás menthet meg minket.
Sajnos a hivatalos „megoldások” eddig képtelenek kilépni a megszokott, növekedésközpontú gondolkodásból – gyakran csak átnevezik a régi módszereket valódi változtatás nélkül –, pedig a régi szemlélet új köntösben édeskevés a túléléshez.
Ha nem változtatunk sürgősen irányt, az Alföld végleg elsivatagosodik. A klímaváltozás ráerősít a folyamatra, de elsősorban a rossz vízpolitikánk miatt lettünk ennyire sérülékenyek – ezen kell azonnal változtatni.
A válság megoldására gyakran emlegeti a vízmegtartás fontosságát. Mit jelent ez pontosan?
A vízmegtartás lényege, hogy a lehulló csapadékot és az átfolyó vizeket minél nagyobb arányban helyben tartsuk. Ennek érdekében ki kell jelölni a mélyfekvésű, gyenge minőségű területeket a víz tárolására, megváltoztatni az érintett területek földhasználatát – tehát például szántóföld helyett legelőt, vizes élőhelyet vagy erdőt létrehozni ott –, és az agrártámogatási rendszert úgy módosítani, hogy anyagilag is ösztönözzön a vízvisszatartásra és a regeneratív gazdálkodásra. El kell indítani egy országos vízvisszatartó programot, ami lehetővé teszi, hogy ha a kormány nem lép, a gazdák és helyi közösségek maguk is cselekedhessenek ennek érdekében.
Ehhez a meglévő csatornarendszert is másképp kell használni: jelenleg a csatornák csak levezetik a vizet, mi viszont azt javasoljuk, hogy ahol lehet, duzzasszuk vissza.
Rengeteg zsilipnél elég lenne néhány pallót behelyezni, és máris helyben tarthatnánk a vizet.
Már néhány kisebb beavatkozás is hatalmas eredményt hozhat: például
egyetlen stratégiai zsilip átalakításával 1500 hektárt lehetne gravitációsan elárasztani, és ezzel 17 ezer hektárnyi terület vízháztartása javulna, a költségek meg 5-10 év alatt megtérülnének gazdaságilag.
Az ökoszisztéma-szolgáltatások haszna meg felbecsülhetetlen. Bőven van lehetőség a helyzet javítására – most már csak élni kellene vele.
A víz helyben tartása gyakran tetszik vagy sem, együtt jár azzal, hogy bizonyos területeket elárasztanak, más művelési ágba vonnak. Nem tartanak attól a gazdák, hogy ez terület- vagy termésveszteséggel jár?
Fontos tisztázni egy félreértést: a vízvisszatartás nem azt jelenti, hogy „elveszünk” földeket a gazdáktól.
Szó sincs ilyesmiről. Az érintett területek nem esnek ki a termelésből, csak más módon hasznosulnak tovább. Nem jelenti a területek elvesztését, hiszen gyepként, legelőként vagy akár ártéri gyümölcsösként továbbra is használhatók maradnak. Sőt, a víz jelenléte sok esetben növeli is a hozamot a környező földeken.
Egyszerű példa: ha tavasszal fél lábszárig ér a víz a rétemen, akkor nyáron bőséges széna terem rajta – tehát a tavaszi vízborítás biztosítja, hogy ne száradjon ki a gyep.
Magam is tapasztaltam ezt, és hiszem, hogy a gazdatársaim is megértik, ha látják a pozitív példákat. A víz tehát nem ellenség, épp ellenkezőleg: nélküle nincs termés.
Hogyan hat a vízvisszatartás a talajvíz szintjére és a helyi klímára?
Ha a víz folyamatosan jelen van a tájban, emelkedik a talajvíz szintje, és a fokozott párolgás növeli a levegő páratartalmát. Ennek köszönhetően csökken a légköri aszály és nő a záporok, zivatarok esélye nyaranta.
Ráadásul egy vizes élőhely hűti a környezetét, hűti a környezetét és növeli a biológiai sokféleséget, ami hosszú távon a mi javunkat szolgálja.
Összességében tehát a vízmegtartás miatt emelkedik a talajvízszint, javul a mikroklíma, és a földjeink sem válnak értéktelenné – sőt, új értékekkel gazdagodnak.
Ezek a folyamatok sürgetővé teszik az alkalmazkodást a mezőgazdaságban. Vegyes gazdaságokat kell kialakítanunk, amelyek magas hozzáadott értékű, piacképes termékeket állítanak elő, nem pusztán takarmány-alapanyagot. Gondolok itt húsra, zöldségre, gyümölcsre.
Ez a szerkezetátalakítás elengedhetetlen mind a mezőgazdasági termelésben, mind a feldolgozás terén. Nem csupán a túlélésről van szó, hanem egy stabilabb, kiszámíthatóbb üzleti környezet megteremtéséről, ami csökkenti a kockázatokat és új, zöld finanszírozási lehetőségeket nyit meg. Csak így tudjuk csökkenteni a kitettségünket az időjárási szélsőségeknek és növelni a gazdaságunk stabilitását. Ez egy komplex agrár- és környezetvédelmi felvetés, amely gazdaságilag is teljes mértékben megalapozott és érthető.
Van fogadókészség a vízügyi szakma részéről az Önök javaslataira?
Az Országos Vízügyi Főigazgatóságnál is belátják, hogy több vizet kellene a tájban tartani, de az ő hatáskörük csak a csatornákig terjed – azon túl már az agrártárcának kellene lépnie a földhasználati szabályok módosításával.
Jelenleg a meglévő agrárpolitikai keretek jelentik a fő akadályt: a hatályos földhasználati előírások és támogatások szinte lehetetlenné teszik, hogy a mederből kilépve vizet tartsunk a tájban. Pedig a tudományos munkák és modellek készen állnak – már csak politikai akarat kellene, hogy végre vészhelyzeti üzemmódban nekilássunk a szükséges változtatásoknak.
A tájrehabilitáció, a kék-zöld infrastruktúra kiépítése akkora üzlet, mint az útépítés.
Az elmúlt 200 év elhibázott tájpusztítása gigantikus feladat elé állít minket, de a kék-zöld infrastruktúra létrehozása rengeteg gazdasági lehetőséget rejt magában. Ehhez csak a szándék kell.
Az útépítő cégek szakemberei és gépparkja alkalmas lenne ennek a feladatnak az elvégzésére, és EU-s források is rendelkezésre állnak.
Ráadásul a rehabilitált vizes élőhelyek, új fás, ligetes területek kiváló ökoturisztikai célpontokká válhatnak, ami helyi gazdasági fellendülést hozhat, új munkahelyeket teremtve a vendéglátásban és a kapcsolódó szolgáltatásokban. Egyszerűen csak a politikai akarat hiányzik.
Mi, zöld gerillák mindenesetre nem adjuk fel: minél több embert és közösséget próbálunk megnyerni ennek az ügynek, mert az ország jövője a tét.
