Modern világunkban digitális eszközök sokasága áll rendelkezésünkre, ha nem tudjuk, hol vagyunk, ott a GPS és a mobil is. Ám előfordulhat, hogy nem tudjuk használni ezeket. Ilyenkor még ha kezünk ügyében is lenne akár csak egy tájoló, vagy térkép, akkor sem feltétlenül tudnánk azonnal, magabiztosan használni azokat, hogy kikecmeregjünk a slamasztikából. Hát még ha nincs!
Mit tegyünk hát akkor, ha eltévedünk, de sem digitális, sem analóg tájékozódási eszközök nem állnak rendelkezésünkre? Erre létezik egy nagyon egyszerű praktika: az úgynevezett STOP-szabály. A betűszó az angol Stop, Think, Observe, Plan! szavakból tevődik össze, ami magyarul annyit tesz: Állj meg, Gondolkodj, Figyelj, Tervezz! Első lépésként álljunk meg ott, ahol vagyunk, és ne essünk pánikba (persze könnyű azt mondani). Ezután gondoljuk át a helyzetünket. Az Egyesült Államok erdészeti hivatala (U.S. National Forest) is azt tanácsolja, hogy mindaddig, amíg nincs épkézláb tervünk a megmenekülést illetően, ne induljunk el sehová. Második lépésként gyűjtsünk információkat, amik segíthetnek rájönni, hol lehetünk. Ehhez a következő fejezetben található is néhány lehetőség attól függően, hogy épp nappal, vagy éjszaka tévedünk el. Az utolsó, amit tehetünk, hogy számba vesszük, milyen lehetőségeink vannak, majd kiválasztjuk a legjobbnak tűnőt.
Nem mindegy, hogy mikor
Ha nappal keverednénk el, akkor éltető fényt adó csillagunk segítségét vehetjük igénybe. Mindössze az egyszerű, már általános iskolában, természetismeret órán jól megtanult információkat kell előhívnunk: a Nap keleten kel, és nyugaton nyugszik. Az irány meghatározása azonban megfelelő eszköz hiányában elsőre nem is tűnik olyan könnyűnek. Viszont egyszerűen készíthetünk iránytűt. Keressünk egy viszonylag egyenes faágat! Ezt függőlegesen szúrjuk a talajba! (Persze ehhez lehetőleg árnyékmentes helyet kell találnunk.) Jelöljük meg az árnyéka végpontját, majd várjunk körülbelül negyed órát! Ezután ismételjük a műveletet!
A két végpontot összekötve megkapjuk a kelet–nyugati irányt, a bot és a vonal közötti merőleges egyenes pedig kijelöli számunkra Északot.
Ha más nincs kéznél, egy szimpla analóg karóra segítségével is meg tudjuk határozni az égtájakat. Semmi másra nincs hozzá szükségünk, minthogy süssön a Nap, és hogyha ez adott, akkor a kismutatót a Nap felé irányítva, a 12-es szám és a kismutató által bezárt szöget elfelezve megkapjuk a déli irányt. Amennyiben nincs mutatóval ellátott óránk, hanem csak digitális (amennyiben más navigációs eszköz híján legalább az rendelkezésünkre áll), akkor a pontos idő homokba felrajzolt mutatóállását is fel tudjuk használni.
Forrás: lazarus.elte.hu
Kiegészítésként érdemes megjegyezni, hogy ezt mindig a téli időszámítás szerint kell alkalmaznunk (vagyis, ha nyáron tévedünk el, akkor érdemes az óránkat egy órával visszaállítani), illetve ha a déli féltekén tartózkodunk, akkor értelemszerűen az északi irányt fogja mutatni ez a módszer.
Na, de ha mindez éjszaka történik velünk? Ez esetben az égbolton a legegyszerűbb az északi irányt meghatározni. Ebben segítséget nyújt a Sarkcsillag, amely pontosan az északi sarkpont fölött helyezkedik el. A Nagy Göncölszekér a legkönnyebben megtalálható csillagkép az éjszakai égbolton (az északi féltekén), ezért szokták ez alapján meghatározni az égtájakat: ha „a szekér hátsó kerekeit” gondolatban összekötjük, és ezt ötször egymás mellé helyezzük, akkor megkapjuk a Sarkcsillag helyzetét. (Ezt a csillagképet Nagy Medvének is szokás nevezni, ez népcsoportonként eltérő. A kinyúló rész a medve esetén a farka, ami nálunk, a szekér esetében a szekérrúd.) A Hold is segíthet nekünk tájékozódni, ez akkor előny, ha a csillagos égbolt nem látható zavartalanul és így a Sarkcsillag helyzetét nem tudjuk meghatározni.
Forrás: Wikipédia
Az egyszerű ökölszabály alapján növekvő Hold esetén a holdsarló csúcspontjai kelet felé, míg fogyó Hold idején nyugat felé mutatnak.
(Forrás: lazarus.elte.hu)
Érdekesek, ám esetlegesek
Az egyik legmeglepőbb tájékozódási módszer a fakivágás után maradt tönk, jobban mondva az abból származó információ felhasználása. Ugyanis amikor egy fát kivágnak, és ott marad utána a tönkje, azon (nem meglepően) évgyűrűket fogunk látni, eltolódott helyzetükből pedig meg tudjuk határozni az észak–déli irányt. Egy-egy fa déli oldalát sokkal több napfény éri, így az egyes rétegek a déli oldalon mindig elnyúltabbak, vastagabbak, mint az északin.
További hasznos, ám jóval közismertebb információ, hogy a fák északi oldala általában mohásabb, mint a déli. Az északi oldalt sokkal kevesebb napfény éri, nagyobb a páratartalom, így az sokkal kedvezőbb a mohák tömeges megtelepedésének. Ezzel a módszerrel azonban nem árt vigyázni, mert sokszor félrevezető lehet, ezért érdemes odafigyelni, hogy mindenképp olyan helyet keressünk, ahol vagy ritkásabban helyezkednek el a fák, vagy egyedülálló fát találunk.
Szintén az egyik legszokatlanabb lehetőség a hangyabolyok megfigyelése, amelyeknek a déli oldala általában sokkal lankásabb, hogy több napfényt tudjon magába gyűjteni. Ha pedig található a közelünkben olyan kilátópont, ahonnan a tájat meg tudjuk szemlélni, akkor a téli hónapokban a domboknak, hegyeknek az oldalán eleve korábban elolvad a hó, ugyanis jóval több napfény éri, de ugyanúgy a nyári hónapokban a lejtők déli oldalán általában bujább, sűrűbb a növényzet, mint az északi oldalon.
A józan „paraszti” ész
Amikor nagyon felhős az égbolt, vagy már semmi erőnk nincs a felvázolt módszerekre összpontosítani, némi egyszerű logika életmentő lehet. Semmi más dolgunk nincs, mint várunk, hogy lemenjen a Nap, és az ezt követő nagyjából egy órában kémleljük a látóhatárt. Azon a részen ugyanis, ahol lebukott, a horizont mindig kicsit fényesebb, így ebből is meg tudjuk határozni a kelet–nyugati irányt. Ha ez a fényesség viszont órák múlva sem változik, akkor talán még nagyobb a szerencsénk, hiszen az lakott terület közelségét feltételezi.
Még egy fontos kitétel említendő: mérlegelnünk kell, hogy fognak-e minket keresni, vagy sem. Amennyiben előzetesen szóltunk valakinek, hogy merre indultunk, és mikorra várjon, esetleg némi szerencse folytán legalább egy segélyhívást tudunk indítani (igaz, a bevezetőben kikötöttem, hogy nincs működő eszközünk, de ha végül mégis sikerülne működésre bírni a mobilunkat), akkor jobb nem elindulni. Fokozottan érvényes ez akkor, ha mi vagy a túratársunk megsérült.
Ám a terület veszélyessége, a rossz időjárási körülmények, és ha olyan helyen tartózkodunk, ahol csak sokára vehetnek észre minket, illetve a tudat, hogy ha senki nem tud a hollétünkről és várhatóan senki nem fog keresni minket, beindítja a túlélési ösztönt, ami még sérülten is mozgásra kényszeríthet. Ekkor a legegyszerűbb észjárást követve, ha magasan tartózkodunk, érdemes lefelé haladni, akár egy még csörgedező, vagy már kiszáradt vízfolyás mellett. Keressük gázvezetékek nyomvonaljelzőit, villanypóznákat, erdei utakat! Ha találtunk egyet, induljunk el azon, útkereszteződésekhez érve pedig válasszuk a jobban kitaposott, szélesebb, esetleg keréknyomokat őrző, vagyis a rendszeresebben használtnak tűnőket. Éjszaka kémleljük a fényforrásokat! Időnként csapjunk zajt, énekeljünk, sípoljunk, illetve ejtsünk meg egy-két segélykiáltást! Figyeljünk az emberi hangokra, erdei munkálatok, járművek zajaira! És talán a legfontosabb: legyünk elszántak, higgyük el, hogy megmenekülhetünk, és ne adjuk fel! Ahogy a repülőgéppel lezuhant kisgyerekek a dél-amerikai esőerdőben.
