Napjainkban lépten-nyomon belefuthatunk a híradásokban, hogy az óceánok kéklő végtelenjét tonnaszámra borítja el a műanyagszemét, amely olykor hatalmas lepelbe tömörül és veszélyezteti a tengeri ökoszisztémát. A szennyezés mértéke a világűr meghódítása óta azonban egyre inkább kinőtte Földünk bioszféráját, ugyanis bolygónk közvetlen környezetét is egyre vastagabb hulladéktakaró öleli körbe.
Nagyjából a Szputnyik-1 óta, azaz több mint 70 éve juttatunk kisebb-nagyobb méretű és mennyiségű szemetet a világűrbe. Egykori műholdak darabjai, űrállomások levált alkatrészei, Föld körüli pályán ragadt utolsó rakétafokozatok jelentik azt a becslések szerint mintegy egymillió 1 centiméternél nagyobb mesterséges tárgyat, amely szülőbolygónkat övezi. Ezek közül mindössze alig több mint 20 000! darabot tartanak hivatalosan is nyilván, a többiről a létüktől eltekintve semmit sem tudni. De nem csak a felszínről közvetett módon juttattunk ki már évtizedek óta ilyen objektumokat. Az első űrszemetelő talán Edward White, a Gemini–4 űrhajósa lehetett, akinek az Egyesült Államok első sikeres űrsétája során elhagyott kesztyűje egy hónapon át keringett a Föld körül. A valódi gondot azonban nem az ilyen tárgyak jelentik.
Égig érő hulladék
Gondolhatnánk, kit izgat, ott van az űrben, tőlünk kellő távolságra, nem szennyez folyót, nem veszélyeztet élőlényt. De igen, az embert. 2011 júniusában például majdnem a Nemzetközi Űrállomás legénységét kellett biztonsági okokból evakuálni egy űrszemét miatt, amely végül mintegy 250 méterrel kerülte el az állomást. 2020-ban pedig magának az űreszköznek kellett pályamódosítást végrehajtania egy elkószáló törmelék miatt. Szerencsére ilyen esetek ritkán fordulnak elő, sokkal inkább jellemző, hogy egy-egy űreszköz akadálytalan és biztonságos működtetését veszélyeztetik a puskagolyó sebességének többszörösével száguldó repeszek. Az egy centiméternél kisebb részecskék száma akár a több milliót is elérheti. Elegendő mindössze egy jól helyezett találat, és ugyanilyen léptékű, USA dollárban kifejezett, ha nem is halált, de súlyos fejfájást okozó sérülések keletkezhetnek.
Alacsonyabb pályamagasságokon (nagyjából 200 kilométer körül) természetes öntisztulás jellemző, azaz a törmelék a légköri fékeződés következtében előbb-utóbb felizzik és megsemmisül. Ritkább esetben a nagyobb darabok viszont akár a felszínt is elérhetik, mint történt az például 2018-ban a Tienkung–1 (Mennyei Palota–1) kínai kísérleti űrállomással, amelynek nagy része ugyan zuhanás közben elégett, egyes darabjai azonban – szerencsére csak – a Csendes-óceánba csapódtak. A magasabban keringő (200-2000 kilométer) tárgyakra felfelé haladva ez a hatás már egyre kevésbé érvényesül. E bolygónk körüli, potenciális veszélyt jelentő égitesteket több szervezet is nyomon követi, köztük az Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoksága. Hat műholdból és 30 földi radaros követőállomásból álló hálózatának (SSN – Space Surveillance Network) mérései alapján katalogizálják az űrszemét egy részét. Az általuk legidősebbként nyilván tartott égitest 1958-ban! lépett pályára. Hasonló katalógussal egyébként az Európai Űrügynökség (ESA – European Space Agency) is rendelkezik.
Bántja a szemét?
A legtöbb űrkutatással foglalkozó kormányzati intézményt és vállalatot bizony igen, főleg amikor dollármilliárdos eszközöket próbálnak – lehetőleg zökkenőmentesen – pályára állítani. Napjainkban ezért is jellemzőek egyre inkább az űrkutatási költségvetés mind komolyabb részét képező, az űrszemét-eltakarítás igényének kielégítését szorgalmazó kezdeményezések. Nemrég az Európai Űrügynökség a svájci ClearSpace nevű céggel szerződve jelentkezett be egy 2025-ig terjedő programmal, melynek végső célja egy darab űrszemét begyűjtése, és visszajuttatása bolygónkra. Erre a műveletre nem csekély 86 millió eurót (átszámolva mintegy 30 milliárd forintot) szánnának. A kézbesítendő csomagot egy 2013-ban felbocsátott, 112 kilogrammos szerkezet jelenti majd, amely egy műhold feljuttatását követően, azóta céltalanul bolyong a Föld körül.
Korábban a szenzációhajhász újításairól is elhíresült SpaceX amerikai űripari vállalat is bejelentette, hogy örömmel kivenné a részét az űrfenntarthatósági törekvésekből. Terveik szerint a majdani holdutazáshoz tervezett 50 méter hosszú űrhajó, a mintegy 100 tonnányi tömeg megmozgatására alkalmas Starship rakterében is el lehetne helyezni rakéta- és műholdmaradványokat. Erre azért várhatunk még bőven, mivel a szemétgyűjtés itt csak sokadlagos célként jelenik meg, és a Hold újabb történelmi elérésére sem mostanában számíthatnunk. Minden esetre kedves gesztus, Elon.
Hogy hová vezet ez az űrszemétség, és az ellene folyó törekvés(ek), még nem tudni. Minden esetre, ha nem teszünk lépéseket (pontosabban a gazdasági és politikai szereplők) a Föld közvetlen környezetének tisztán tartására, akkor a baj könnyen hosszú évtizedekre a fejünkre nőhet. Vagyis inkább rázuhanhat.
