Az SS vezetője, a Hitler utáni második legbefolyásosabb náci vezető, a felelősségrevonás elől brit fogságban öngyilkosságba menekült Heinrich Himmler masszőre 1939 márciusa és 1945 áprilisa között szó szerint a kezében tartotta több tízezer – egyik forrás szerint 100 ezer, a másik szerint 60 ezer – ember életét. Ez idő alatt Felix Kersten masszírozással könnyített a súlyos emésztési és egyéb fájdalmas panaszokkal élő SS Reichsführeren.
Egy-egy jó kezelés után Kersten nem kis személyes kockázatot vállalva egyszerűen megzsarolta a rettegett, olykor hisztérikus náci vezetőt. Így mentett meg kivégzéstől, szabadított ki börtönből, haláltáborból politikusokat, ellenállókat, zsidókat, köztük magyarokat is. A részletek – és ezek tények – François Kersaudy Himmler masszőre című, a napokban megjelent könyvében olvashatók. A mű nemcsak Kersten működéséről, hanem közvetve a korszakról is sajátos áttekintést ad. A fordítóval, Ádám Péterrel beszélgettünk.
Regényes történelmi esszé egy színes figuráról
Egyik interjújában azt mondja, irodalmi szöveget csak akkor tudunk jól lefordítani, ha minden egyes mondatról megközelítően annyit tudunk, mint amennyit a szerző tudott, amikor azt a mondatot leírta… Mit gondol, François Kersaudy Himmler masszőre című történelmi esszéje irodalom?
Jó kérdés. A francia szerző nálunk nem tartozik az ismertebb nyugat-európai történészek sorába, pedig nem is egy olyan műve van, ami a hazai könyvpiacon is érdeklődésre számíthatna. Kersaudynak a II. világháború a szakterülete, írt monográfiát Churchillről, de Gaulle-ról, Hitlerről, Sztálinról, Göringről; ami engem illet a Harmadik Birodalom titkaival foglalkozó két művét tartanám különösen érdekesnek. Ami a most megjelent Himmler masszőrét illeti (ez a legújabb könyve), ennek a kevésbé ismert embermentő, Felix Kersten áll a középpontjában.
Forrás: Wikipedia
Jóllehet a könyv műfaját tekintve történelmi esszé, a szerző mégiscsak egy regényes emberi sorsot elevenít fel, és egy regénybe illő, rendkívül színes figurát állít elénk. És ugyanilyen színes, ugyanilyen olvasmányos a könyv stílusa is.
A modern francia történetírók egyike-másika – mint ahogyan a XIX. századi történetírók is, és legelsősorban Michelet – kiválóan ír, és szegről-végről Kersaudy is tagja ennek az iskolának.
Hogy a fordítónak minden mondatról megközelítően annyit kell tudnia, amennyit a szerző tudott, amikor azt papírra vetette… ezen azt értem, hogy a fordító, a közvélekedéssel ellentétben, a francia mondatokat nem közvetlenül, hanem kerülő úttal ülteti át az anyanyelvére.
A fordító a forrásnyelvi mondatból kiindulva előbb a fejében rekonstruálja a francia mondatban realizált mondat-gondolatot, majd ezt a mondat-gondolatot alkotja újra, fogalmazza meg az anyanyelvén. Enélkül a kerülőút nélkül az idegennyelvű mondatból nem lehet jó magyar mondatot csinálni.
A hét nyelven beszélő masszőr visszaemlékezéseiben tisztázta magát
A könyvben feltűnően sok a lapalji jegyzet.
Igen, ez is nagyon jellemző Kersaudy mániákus alaposságára. Külön kezeli a történelmi kútfőket (ezeket a könyv végén közli), és külön a szöveget magyarázó, a szöveget több oldalról is megvilágító jegyzeteket, amiket – erre különben az előszóban figyelmeztet – a lap alján közöl.
Miközben a fordításon dolgoztam, a szerző kétszer is küldött további jegyzeteket a kiadónak, vagyis a magyar fordításban sokkal több a jegyzet, mint a francia változatban. Mindez azt bizonyítja, hogy a szerzőnek rendkívül alapos és szerteágazó a tudása, és hogy a könyvben éppen csak érintett tényekről és eseményekről is ugyanannyi a mondanivalója, mint a mű fő témájáról.
És még valami. A német anyanyelvű Kerstennek rendkívül jó volt a nyelvérzéke, az anyanyelvén kívül tudott észtül és finnül, tudott hollandul, angolul, svédül, talán franciául is. És mivel a háború után igyekezett tisztázni a Himmler mellett játszott – mellesleg erősen ambivalens szerepét, több nyelven (angolul, svédül, németül és hollandul is) megírta a visszaemlékezéseit. Mindez Kersaudynak már csak azért sem jelentett különösebb kihívást, mivel a szerző, a jó ötven nyelven (köztük magyarul is) beszélő Georges Kersaudy fiaként, legalább tíz nyelven beszél és olvas… Ellentétben a francia történészek jórészével, akik általában baloldaliak, François Kersaudy hangsúlyozottan jobboldali, emellett – ez ugyancsak apai örökség (apja ugyanis részt vett az ellenállásban) – határozottan antifasiszta.
A fordító valójában Isten majma
Hogyan foglalná össze fordítói ars poeticáját?
Bár ez egy kicsit fellengzős szó a fordításra, de kétségtelenül vannak elképzeléseim a szakmát illetően. Nem vagyok ösztönös fordító, sokat gondolkodom a szakma hogyanján, nagyon érdekel a fordítás elmélete és technikája.
Az én felfogásomban a fordító a szerző idegennyelvi alteregója, ami annyit jelent, hogy a fordítás az én szememben írói munka, a szövegnek egy másik nyelven való írói újraalkotása.
Ezért törekszem arra, hogy a szöveg természetes legyen, gördülékeny, híjával minden nyelvi idegenségnek. Ez a munka nem végezhető szakmányban, idő és türelem kell hozzá. És sok szerénység is, nem írhatunk le bármit, szigorúan ragaszkodni kell a „partitúrához”.
A munka nem zárja ki a virtuozitást, de a kottától tilos eltávolodni.
Ehhez, persze, az is szükséges, hogy a fordító minden rezdülésében értse az eredeti szöveget. A Faulkner-fordító Maurice-Edgar Coindreau a vele készült interjúkötetben azt mondja, hogy ha a szerző – legalábbis a mű nézőpontjából – maga az Isten (hiszen ő a teremtője az átültetendő regényvilágnak), akkor a fordító valójában Isten majma; de azt is mondja, hogy a jó fordításnak une fidélité de caniche vis-à-vis de l’auteur (vagyis a szerzőhöz való kiskutya-hűség) az előfeltétele. Másszóval a hűséges kiskutyának, aki a fordító, úgy kell viselkednie, mintha majom volna. De hát ennek a szakmának nem ez az egyetlen paradoxonja…
